A felhangzó kultikus Bach-mű létezését ugyan finoman megkérdőjelezte az ismertetőfüzet „Bach halála után h-moll miseként ismert kompozíció” kitétele: ez az 1954-ben megjelent összkiadás-kötet közreadójának, Friedrich Smendnek a mű kompozíciós egységét elutasító hipotézisét visszhangozza, amely hosszú ideig uralkodó nézetnek számított. Smend kiadása után azonban eltelt hat évtized, és 2013-ban a legjobb Bach-kutatók tollából megjelent egy tanulmánygyűjtemény Bach h-moll miséjének felfedezése címmel, amely ragyogó elemzésekkel bizonyítja be, hogy Bach a h-moll misét egységes egészként, egyetlen műként koncipiálta. A mai hallgatónak tehát nem kell azzal a rossz érzéssel átadnia magát a remekmű élvezetének, hogy az utókor által összetákolt, fiktív művet hallgat.
 Ton Koopman |
A több mint negyven év óta működő Amsterdam Baroque Orchestra a régi hangszeres együttesek „nagy öregjei” közé tartozik, amint megalapítója és mindmáig aktív karmestere, Ton Koopman is igen tiszteletreméltó pályafutást mondhat magáénak nem csupán előadóművészként, hanem a barokk zene egyik legátfogóbb tudású ismerőjeként, kutatójaként is. Mostani előadásuk mindazonáltal némi csalódást okozott. Kétség sem fér hozzá, hogy a historizmus és a magas szintű régizene-oktatás egyik fellegvárában működő zenekar mind technikailag, zeneileg és stílusismeretben a legmagasabban képzett tagokat tömöríti; pontosság, intonáció, együttjátszás tekintetében nemigen találhattunk kifogásolni valót a hangversenyen. Jól példázza ezt a három kiváló trombitás – ebben az esetben voltaképpen: clarino-játékos –, akik mindvégig fényesen, tisztán, bakik és minden görcsösség nélkül játszották nyaktörően magas szólamaikat. Vagy a pozitív orgonából, két csellóból és nagybőgőből álló continuo-csoport, amely olyannyira együtt lélegzett, hogy úgyszólván egyetlen hangszerré olvadt össze. De joggal dicsérhetjük a hegedű- és brácsaszólamok kifogástalan homogeneitását vagy a fuvola- és az oboa- (illetőleg oboe d’amore-) pár kitűnő, olvadékony, felszabadult játékát is.
Meglepett viszont, hogy a négy énekszólista korántsem keltett ilyen homogén módon kedvező benyomást. Kiemelkedett közülük a fiatal holland férfialt, Maarten Engeltjes, aki nem csupán érzéki szépségű hanggal rendelkezik, amely az „Agnus Dei” tételben belépve kifejezetten mennyei hatást gerjesztett, de zenei formálása, intenzitása, személyes kisugárzása is rendkívül figyelemre méltó. Két fontos áriájában a basszista, a jó néhány évtizede a barokk éneklés élvonalába tartozó Klaus Mertens csengését változatlanul megőrző hangjával, kulturáltságával és a kifejezés biztonságával igazi nyeresége volt az előadásnak. A tenorista, Tilman Lichdi éneklése más kevésbé volt élményszerű: ő is mindent „helyesen” formált, csakhogy nem csupán a hangerő tekintetében, hanem minden más tekintetben is kissé halványnak, erőtlennek tetszett. Nem mondhatjuk el ugyanezt a szoprán szólistáról, Elisabeth Breuerről, akinek az éneklését viszont valamiféle idegesség járta át: valami kissé forszírozott, „zörgős” hangadás, a hosszabb hangok nyugtalansága, egyes szótagok szinte durva megbökése. Különösen feltűnő volt ez az Engeltjessel énekelt duettekben, mindjárt a „Christe eleison” tételben is, ahol kifejezetten rosszul elegyedett egymással a két hang.
 Maarten Engeltjes |
A kórus különösen a mise „Kyrie” és „Gloria” szakaszaiban – amelyek után Koopman szünetet tartott – minden kulturáltsága és a szoprán szólamok ritkán hallható összecsiszoltsága ellenére is időnként fénytelennek, kissé „befelé” éneklőnek hatott. Ám a monumentális, mozgalmas kórustételekben, különösen a szünet után énekelt részben, magára talált és maradéktalan élményt szerzett.
Koopman vezényléséről, vezetéséről pedig – mutatis mutandis – ugyanazt mondhatjuk el, mint a zenekaréról. Megkérdőjelezhetetlen stílusismeret, tudatosság, koncentrált személyes jelenlét; egy-egy megrendítő tablóban, így a „Gloria” szakaszt lezáró „Cum sancto Spiritu” tételben pedig az architektonikus építkezés is kifogástalan volt. Ám az előadás a maga egészében mégiscsak eléggé kielégítetlenül hagyta a hallgatót. Talán több dinamikus akcentus, impulzus, effektus is elkelt volna, mert valahogyan introvertáltnak hatott, mintha túlságosan jól sikerült volna a külsőséges eszközöktől való tartózkodás. Vagy lehetséges lenne, hogy nem is annyira az erőteljesebb hatások hiányoztak ebből a h-moll miséből, hanem inkább a mélység?
Helyszín: Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem; időpont: 2022. április 16.