Várjon Dénes és a Concerto Budapest 2.2 / Bartók Tavasz
2022.04.24.

Nagyszabású, 2023-ra is áthúzódó sorozatban Bartók minden zenekarkíséretes zongoraművével lép közönség elé Várjon Dénes és a Concerto Budapest, Keller András vezényletével. Alig hat nappal a 3. zongoraversenyt követően a 2. zongoraversenyt hallhattuk. GYENGE ENIKŐ BESZÁMOLÓJA.

Várjon Déneshez szinte hozzánőtt Bartók 3. zongoraversenye, a karrierje fordulópontját jelentő 1991-es Anda Géza zongoraverseny fináléjában is ezt játszotta – el is hódította vele a verseny kitüntető első díját. A 2. zongoraversenyt azonban most tanulta meg és a Bartók Tavasz koncertjein játszotta először a művész, aki a rá jellemző lefegyverző szerénységgel, több alkalommal szólt arról, mennyire ki kellett várnia, meg kellett érnie ehhez a darabhoz. (Arról a Várjon Dénesről beszélek, akinél kevesen ismerik jobban Bartók zenei nyelvét, mozognak nagyobb szabadsággal darabjainak világában.) 


Várjon Dénes

Bartók Másodikja a zongorairodalom egyik legnehezebb zongoraversenye, Schiff András félig vicces, de félig komoly hasonlatát idézve, megtanulásakor vér folyik a billentyűzeten, és nemcsak képletesen… Az ikerdarab 1. zongoraverseny után, amelyet Bartók maga is elég nehézként, sőt nagyon nehézként jellemzett, itt egy zeneileg „közérthetőbb”, kialakításában „könnyedebb” zongoraverseny komponálását tűzte ki céljául. Mint sejthetjük, a könnyedség nem a szólórész technikai szintjére értődött, hiszen azt Bartók mindig a saját zongoratudására szabta, de az 1. zongoraverseny bemutatásának tanulságait levonva a kísérő zenekarokat és talán a közönséget is egyszerűbb, tetszetősebb zenei anyaggal szerette volna szembesíteni. Bár az 1933-as frankfurti ősbemutatót követően Bartók még 28 alkalommal adta elő a kor legjelentősebb zenekaraival és karmestereivel (Klemperer, Scherchen, Boult, Ansermet), Somfai Lászlótól tudjuk, hogy a zenekaroknak esetenként nehezükre esett felnőni a feladathoz és a kiemelkedően zongorázó szólistához. 

Nagy zenekari teljesítmény ezt a lebilincselően komplex, érett kompozíciót korrektül megszólaltatni,  és a Concerto Budapest kiváló játékkal oldotta meg a feladatát. Azért emelném ki a remek fúvóskart, mert ők már a hangversenyen elsőként elhangzó Magyar képekben letették meghatározó névjegyüket. A versenyműre visszatérve: Várjon és Keller András több évtizede rendszeresen együttjátszó kamarazene-partnerek, annyira egy iskola neveltjei – gondolhatunk itt az alma materre ugyanúgy, mint Végh Sándor legendás salzburgi műhelyére –, hogy a zongoraversenyben magától értetődő módon voltak képesek tökéletesen kerek bartóki világot megalkotni. Ami az április 12-i hangverseny világa volt: nem tudtam elszakadni Keller Andrásnak attól a többször megfogalmazott gondolatától, hogy minden tolmácsolást a pillanat ihlete határoz meg. Aznap így szólt ez a darab, egyik energiabomba a másik után robbanva, erőteljesen, precízen, összerendezetten, kevés ellágyulást, lélegzetvételt megengedve. Időnként ez hiányzott is, a két kamarazenész inspirált, laza, egymásra figyelő, összenéző, szabad lélegzetvételei, különösen a gyors tételek ritka improvizatív-lágyabb szakaszaiban.


Felvégi Andrea fotói; forrás: Bartók Tavasz.

Ami viszont kétségtelenül megmutatkozott, az ennek a bachi-beethoveni gyökerekből sarjadt concerto-koncepciónak a lényege, a szigorú konstrukció íveinek rajza és haladása, a tematikus kapcsolatok felmutatása. Mindezt „nem puszta játékként” – Bartók szavaival: „nem puszta játék, amikor a 2. zongoraversenyem végén visszájára fordítom a témát” – hanem hatalmas érzelmi távlatokat felmutató tablóként. Mégsem a két „barbaro” saroktétel, hanem a sötét érzésekkel kavargó lassú tétel emelte számomra emlékezetes csúcsokra az előadást: Várjon elidegenedett, vagy ha lehet ilyet írni, félelmetesen költői, beethoveni asszociációkat idéző beszédes Adagiója, amely valósággal torkon ragadta a hallgatót. Ahogy elmerülünk ebben a lenyűgöző zenében, mindinkább tudatára ébredhetünk, hogy ez a 20. század egyik legremekebb – ha nem a legjobb – zongoraversenye, és micsoda szerencse, hogy Bartók ilyet írt nekünk…

Bartók után Beethoven, méghozzá az Eroica-szimfónia – jóleső közhely, hogy Bartók zenéje mellé/után mennyire passzol Beethoven. Ha jól olvastam utána, a Concerto Budapest régen nem játszotta a művet, érezhető is volt, hogy nem a rutin, hanem egy friss, tudatos hangerő és szín-balanszokban kalibrált koncepció nyomán haladnak. Keller lendületes tempói tetszettek, talán a lassú tétel gyászindulója kaphatott volna nagyobb emfázist egy méltóságteljesebb tempóválasztással. A mindig kiváló fúvóskar mellett (ha a Magyar képekben a klarinétszólóktól, itt a csodálatos oboaszólóktól olvadoztunk) a zenekar jó hírű vonóskara is meg-megcsillantotta tudását, akkor is, ha stúdiófelvételeken elkényeztetett fülünk itt-ott elviselt volna pontosabb, egységesebb játékot is. 

Helyszín: Zeneakadémia nagyterme; időpont: 2022. április 12.

Szerző: Gyenge Enikő