Donizetti: Maria Stuarda / Szegedi Nemzeti Színház
2022.04.19.

Meglehet, két dudás talán tényleg nem fér meg egymás közelében, de a királynőkkel a jelek szerint egészen más a helyzet. Mármint a színpadi és nem történeti királynőkkel. LÁSZLÓ FERENC ÍRÁSA.

Ha volt az operatörténetben önveszélyesen termékeny komponista, úgy őt alighanem Gaetano Donizettinek hívták. Ő ugyanis egyre újabb és újabb operáival rendre a saját korábbi műveit szorította le a repertoárról, könnyűkezű és némiképp tagadhatatlanul önismétlő alkotói metódusa pedig ürügyet kínált fanyar kor- és pályatársai számára, hogy forgalomba hozzák a Dozzinetti, vagyis a Tucatocska (ha úgy tetszik: a Tizenkettő-egy-tucatocska) gúnynevet. Jól példázza mindezt az 1835-ös Maria Stuarda magyarországi "recepciója", hiszen ez az opera annak idején el se jutott hazánkba, s itthon mindmáig leginkább a MET 2013-as - élőben közvetített, majd DVD-n is kiadott - produkciója révén lehet róla eleven emlékünk. 


Dinyés Dániel

A hiánypótló vállalkozásoknak alapértelmezetten kijáró elismerés illette meg tehát a Szegedi Nemzeti Színház bemutatóját, amely Dinyés Dániel fősége alatt és Kolonits Klára címszereplésével, ha koncertszerű formában is, de két előadás erejéig elénk állította e dalművet. Persze az ilyen sablonos, jó előre kiállítható, mondhatni biankó dicséreteknél már előzetesen is nagyobb, általánosabb és hőbb lelkesedést érdemelt ez a művészi összeszövetkezés. Olyan lelkesültséget, amelyet a hazai operarajongók tekintélyes hányada a tartósan háttérbe szorított bel canto stílusirányzat és dalszínházi univerzum egésze iránt táplál. És persze olyan reményteljes elragadtatást, amely két operai királynő és hangnagybirtokos, Kolonits és Boross Csilla eseményértékű találkozásának szólt. Mindehhez pedig szinte már felesleges is hozzátoldani a napi pikantériát, vagyis azt a vitát, amely a fővárosi és a vidéki operajátszás kapcsán folyik, többek közt a vezénylő szegedi zeneigazgató aktív részvételével.

Fentebb a szakmányban dolgozó, és sokak által máig lesajnált Dozzinettit emlegettük, s most illő lenne a magunk szerénynek is alig tódítható eszközeivel a Maestro ázsiójának gyarapításán munkálkodnunk. Isten bizony ezt a célt, valamint a produkció méltatását kívánja szolgálni az a megállapítás, miszerint az április 10-i előadás egyik legnagyszerűbb és valósággal felfedeztető erejű vonása maga az ismerősség és - jobb szó híján - az operaszerűség jegye volt. Az a formulát kialakító és követő gyakorlat ugyanis, amellyel Donizetti a maga operáit megalkotta, mindenkor egyértelmű és biztos műfaji közeget teremt: a menetrend szerinti cabalettákkal csakúgy, mint a női címszereplőnek kijáró bizalmas - operaénekesnői szempontból aligha különösebben hálás - szekundálásával vagy épp a kórus feladatainak szigorú funkcionalitásával. És immár az aktuális interpretáció alapvető érdeméről szólva, az is ennek az otthonosságnak, a műfaji és stílusbiztonságnak a megteremtése volt. 


Boross Csilla és Kolonits Klára (A képek forrása: Szegedi Nemzeti Színház)

Első renden ezt illő hálával Dinyés Dániel irányításának köszönhettük. Mindvégig kézben tartott, de mégis szabadon lélegző tempói, karmesteri döntései olyan természetesnek, vagyis a saját zárt univerzumán belül törvényszerűnek és logikusnak bizonyították a Donizetti-formulát, hogy arra csakis örömmel ismerhettünk rá. (Már amennyiben képesek vagyunk elfogadni a tényt, hogy az operában vagy egyáltalán - a színházban a műfajnak, illetve a műfajiságnak is van saját joga és rajongótábora.) Az ismerősségérzés megteremtése, a tájékozódási és mozgásirányok egyezményes jellege már csak azért is üdvösnek bizonyult, mivel csakis innen kiindulva válhatott érzékletessé, hogy a Donizetti-operák véges számú elemeinek eseti permutációja, tehát a Maria Stuarda: remekmű. Olyan remekmű méghozzá, amelyben nem egy, hanem mindjárt két nagyszabású operai királynő mutathatja fel, azaz teheti hangzatossá az emberi-és-női létezés tragikumát.

S itt már nem odázható tovább, hogy a produkció két főszereplőjére térjen át a méltatás. Kolonits Klára legutóbb alig néhány hete a Hunyadi László operaházi premierjén aratott zajos, mindenki másénál zajosabb kritikai és közönségsikert, s most Szegeden is győztesként indulhatott a hóhérbárd alá. Újra csak úgy tetszik, hogy a hang gazdagságában és kifejezőerejében sértetlenül vészelte át a 2020-21-es leállások, a covid időszakát. A szólam magasságai, melyek közül a tájékozott operabubusok főleg az I. felvonás fináléjának D-jét szokták skrupulózusan hallgatni, fölényes biztonsággal szólaltak meg. S ami ennél sokkal fontosabb: Kolonits ápolt, a szöveget nemcsak kezelő, de értő frázisaiban szinte érintésnyi közelségbe, egyszerre fájdalmas és gyönyörködtető közelségbe került hozzánk egy teljes sors.

Ugyancsak az énekesnői magabiztosság teljében uralta I. Erzsébet királynő szólamát Boross Csilla, akinek a hangjában olykor meg-megvillant a kés, vagy stílszerűbben a hóhér pallosa. Hatalmas ez a hang, s jószerint alapjegye az, amit e szerepben okkal kívánatosnak vagy egyenesen nélkülözhetetlennek vélhetünk: a parancsoló erő, a minden vitán felül álló autoritás. De ez a királynő ugyanakkor fenyegetett, sőt vereségre ítélt rivális is, és Boross vokális szerepformálásában a billenékenység, az egyensúlyvesztés képlete is megjelenik, méghozzá szükségképp végletesen felfokozott méretekben. Ez az Elisabetta ugyanis nagyvad, a tigrisnél alább semmiképp sem adja.

A fiatal Tötös Roland (Roberto Leicester) számára alighanem egyszerre lehetett hálás és hálátlan feladat két, egymással vetélkedő operai királynő között feszelegni. Mindenesetre igényes szólamát hangja és hangszemélyisége - a biztos magasságok nyugtázása mellett is - egyelőre még csupán részben képes kitölteni: amit hallunk tőle, az nem észveszejtően szép vagy technikás ugyan, de ígéretes és fejlődőképességet sejtet. Cseh Antal (Talbot) megszólalásainak ereje és stílusa rendre szétfeszíti a bel canto kereteit, ám pódiumjelenléte itt is, most is saját súllyal bíró, autonóm operai egyéniséget bizonyít. Szélpál Szilveszter (Cecil) és Máthé Beáta (Anna), akárcsak az igen összeszedettnek tetsző Szegedi Szimfonikus Zenekar és a színház lelkes énekkara érdemben hozzátette a magáét a Maria Stuarda - minden túlzás és forszírozás nélkül: tomboló - sikeréhez.

Helyszín: Szegedi Nemzeti Színház; időpont: 2022. április 10.