Fridrik Noémi

Az idő rövidsége (a 2021/2022-es évad őszi Most Fesztjéről itt írtunk) nem okozott gondot: remek, különleges monodrámákat és stúdiószínházi előadásokat láttunk. Ráadásul idén a fesztivál a Most Plusz Tatabányai Összművészeti Napokkal bővült, ami két extra helyszínt, rengeteg koncertet, kiállítást, utcai és gyermekszínházi előadásokat hozott. A tatabányai Jászai Mari Színház egyre közelebb kerül a leíráshoz, miszerint a Most Feszt alkalmából „az egész városban karnevál van, szabadtéri színpadokkal és kézművesvásárral”, ami fontos esemény a városnak és az agglomerációjának. A Most Feszt immár nyolcadik éve mutat be jó, igényes és elgondolkodtató produkiókat a tatabányai nézők számára, akik idén is hűségesen, kíváncsian jöttek az előadásokra és maradtak a közönségtalálkozókon. A többnyire teltházas előadások után ezeken az alkalmakon valódi párbeszéd zajlott alkotók és nézők között.

Jelenet a Minden negyedik című előadásból

A fesztiválnak nem volt konkrét, központi témája; vagyis a nézők minden nap más kérdésekkel, más világgal találkozhattak. Akadt olyan nap is, amikor két hasonló témájú előadás ment: ilyen volt a Pregitzer Fruzsina rendezte Alszanak a halak? és a Csábi Anna által színre vitt Minden negyedik című produkció. Mindkettő a korai gyermekhalálról szól, csak különböző szemszögből, különböző helyzetekkel.

Jens Raschke Alszanak a halak? című drámáját a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház előadásában Fridrik Noémi játszotta, Olajos Gábor zenész kíséretében. Fridrik Noémi csodálatos érzékenységgel alakítja Jettét, a tízéves kislányt, aki elvesztette hatéves kisöccsét, Emilt. Az előadás Jette útját követi; azt, hogyan jut el a kislány a fájdalomtól a halállal való megbékélésig. Fridrik egy, a gyászt sokrétűen, mélyen megélő kislányt játszik, aki túl korán találkozik közelről a halállal, sok mindent még nem ismer, nem tud, ezért néha szívszorítóan naiv, máskor meglepően bölcs. A díszletben is megjelenik az a játékosság, amely a sötét téma ellenére az előadást jellemzi, és Emil és Jette viszonyulását mutatja a halálhoz. A játéktér közepén nagy gerenda áll, arra merőlegesen négy másik gerenda illeszkedik, kopjafa és mászóka egyszerre, Jette többször is felmászik rá. (Pregitzer a közönségtalálkozón elmondta, hogy a díszlet ötletét a Facebookon találta meg, egy „papagájmászóka” képében). Az előadás fájdalmas tónusát Olajos Gábor lágy, mondókákra hasonlító zenéje ellensúlyozza; segít meghallani a mondatokat, és egyszerre azonosulni és távolságot tartani. Fontos tanulság az előadásban, hogy a gyerekek számára még nem léteznek tabuk.

A Minden negyedik (kritikánk a Manna produkciójáról itt) a nők szemszögéből beszél a gyerekvállalásról és annak tabusított veszélyeiről, a vetélésről, magzathalálról, abortuszról, a nehezen kialakuló kötődésről. A hét színész hét különböző történetet elevenít fel hét olyan nőről, akik számára nem evidens életcél és életforma a „harmincévesen-férj-karrier-legalább-három -gyerek”. Mindkét előadás súlyos életproblémákat dolgoz fel, és alkalmat ad arra, hogy mi, nézők is szembenézzünk ezekkel, elgondolkodjunk rajtuk, akár szándékosan kerültük eddig őket, akár nem.

Eke Angéla. Fotó: Kállai-Tóth Anett.

Závada Péter írta, Eke Angéla játssza az Én, Iphigénia című monodrámát, melynek egyik tételmondata, hogy mindenki csak a saját történetét tudja elmesélni. Színházi szempontból ez persze több annál, minthogy a történetek mindig is fontos szerepet játszottak az emberiség történetében. A Most Feszten például számos olyan történettel találkozunk, amelyek abban segítenek, hogy a saját történetünket is el tudjuk mondani, legalább saját magunknak. Eke Angéla színházi kísérletében – amely szintén a Manna produkciója – ugyanazt a szöveget három különböző rendezésben látjuk-halljuk, egyetlen előadásban. Ez a „saját történet” elméletre is vet némi fényt, hiszen három különböző személyiség három különböző kontextusban szólaltatja meg ugyanazt a szöveget. A három rendezés (Sándor Dániel Máté, Gryllus Dorka – Soós Attila, Spáh Dávid) három igen eltérő személyt álmodott meg. Személyes kedvencem az utolsó, Spáh Dávid rendezte variáció, amelyben egy főzőshow műsorvezetője beszél, és igen érdekesen lendül mozgásba a szöveg implikálta Iphigeneia-mítosz, a látszat és a valóság közötti ellentét, a felvett , másoknak önmagunkról mutatott pózok, illetve a magányosság. Eke Angéla minden szereplő igazságát, mozgását és közlési világát megjeleníti.

Pallagi Melitta és Nagypál Gábor. Fotó: Gordon Eszter

Hegymegi Máté Stúdió K-s rendezései visszatérő vendégek a Most Feszten. Az idei bemutatóban, a Heilbronni Katica előadásában a rendező ritkán látható módon és mértékben teszi próbára a színjátszást, a színészeket. A színészek ugyanis három futópadon mondják és játsszák Kleist nem egyszerű szövegét – mintha a textus önmagában nem lenne elég kihívás. A folytonos mozgás, ami tulajdonképpen sehova visz, leképezi Kleist szereplőinek ámokfutását. Pallagi Melitta Katicája szinte végig, szünet nélkül mozgásban van a futópadon. A színésznő remekel a szerepben, a komoly fizikai próbatétel ellenére egy pillanatra sem felejti el a figurát magát; a mozgás, a mimika és a szövege izgalmasan játszik egymásba. Kleist romantikus világából a sötétséget, a reménytelenséget emelték ki az alkotók, ez jelenik meg Kálmán Eszter jelmezeiben és Fekete Anna díszletében is. A korabeli boltíves, romos kastélyfalak eszképizmusát 2021-ben felváltja a videojátékok végtelen világa, amelyben Katica nyughatatlan, belső igazságérzettel bíró vándorként keresi a boldogságot.

Medveczky Balázs. Fotó: Szegedi Nemzeti Színház

Hojsza Henrietta a Szegedi Nemzeti Színházban rendezett Élet-ritmusra című előadására érkezett a legtöbb fiatal. Ami nem is meglepő, hiszen a főszereplő egy tinédzser fiú, aki nagyon szeretne egy dobszerkót, de szülei nem akarják/tudják megvenni neki – ezzel a problémával kevés híján minden tinédzser együtt tud érezni. Hollósi Zsolt szerint az előadás színész és szerep nagy találkozása. Nagyon izgalmas, pörgős, humoros és mély előadás született Medveczky Balázs és Hojsza Henrietta együttműködéséből. Mintha a teljes előadás a főszereplő Adrian elméjében játszódna, egyedül, saját szenvedélyével van a színpadon. Már az első jelenet beszippant Adrian Lepage hangok által dominált világába – Medveczky Balázs egy teniszlabdával üti a ritmust. Történetének többi szereplőjét a saját fél-objektív elbeszéléseiből ismerjük meg. Sejtjük, noha nyíltan kimondva nincsen, hogy Adrian autisztikus jegyeket mutató tini fiú. Medveczky és Hojsza remekül abszolválta a többrétű kihívást, amelyben a zenét, a mozgást, a prózát és a vizualitást változatosan, kreatív és profi módon házasították össze.

Szabó Zoltán és Jankovics Péter. Fotó: Jurányi Inkubátorház

Vinnai András írta, rendezte és sound designolta a Roletti című előadást, amely a magyar színpadokon ritkán látott playback színház műfajában született. Jankovics Péter és Szabó Zoltán Jánosi Jakab és Jakabi János mesebeli barátságát játsszák el. Igazán komikus, hogy alig lehet megkülönböztetni őket, pedig elsőre egymás szöges ellentéteinek tűnnek. Egyikük kedves, barátságos napsugár, akinek pszichológusa azt tanácsolja, hogy kezdjen el cigizni, hogy valami egészséges önpusztításba fogjon, a másikuk meg mufurc, koravén szomszéd, aki nehezen kerül kapcsolatba saját pozitív érzéseivel. Az előadás sajátos mitológiai rendszert épít ki, végtelenül humoros és játékos, miközben önmagánál többről is szól. Valamint indokolttá teszi, választ ad a playback műfaj választására is, de a poént nem lövöm le, tessék megnézni.

Nem a Roletti volt az egyetlen olyan előadás a fesztivál műsorában, amelynek a próbafolyamatát félbeszakította a pandémia. Ez az egyre tolódó bemutatón kívül azt is jelentette, hogy az alkotóknak a megszokottnál jóval több idejük maradt az anyaggal való munkára. Valószínűleg ennek is köszönhető, hogy a Roletti számomra Vinnai András eddigi legkiforrottabb munkája. Talán érdemes lenne az alkotók számára több időt biztosítani egy-egy próbafolyamatra, mint a szokásos öt-hat hét – így sokkal átgondoltabb, komplexebb előadások születhetnének.