A Pannon Filharmonikusok koncertje
2022.04.14.

Hiába, hogy a manapság a művet meg a szerzőjét illik piedesztálra emelni, rajongani mindig azért tudtunk igazán, aki az orrunk előtt van. Például Rohmann Dittáért, aki kortárs művekkel érdemelte ki ezt a rajongást. CSABAI MÁTÉ KRITIKÁJA.

Az ősbemutatóktól félni szoktam, nem értek egyet a misszionáriusokkal, akik szerint támogatni kell mindent, ami kortárs. Finnyásabb vagyok én annál, meg gyanús is nekem, ami misszióra szorul. A Pannon Filharmonikusok pécsi koncertjén viszont vita nélkül a fiatal, harmincéves olasz zeneszerző, Leonardo Marino Csellóversenyének ősbemutatója jelentette a legnagyobb élményt, s úgy láttam, nem voltam egyedül ezzel. A versenymű a szerző szerint „a tudat és a tudattalan emlékeiről” szól: hangokról és visszhangokról, meg-megálló időről, kimerevített pillanatokról. Markáns zenekari effektusok, makacsul visszatérő hangtömbök, brutális és egészen finom frázisok között bukkant fel a gordonka, amelyet éppilyen végletekre kényszerített a ragyogóan muzsikáló szólista, Rohmann Ditta. A csellóművésznek a mű második felében énekelni is kellett, a harmadik tétel kadenciájában pedig nem pusztán virtuozitást, hanem küzdőszellemet is mutatni. Szerencsés az a kortárs zeneszerző, aki ilyen előadóra lel már az ősbemutatón, mert Rohmann Ditta végig izgalmas és a mű belső összefüggéseire rámutató interpretációval szolgált. Hangszerén a legfinomabb effektusok, a lágy üveghangok és a marcato passzusok, az ujjakat próbáló akkordmenetek is ragyogóan szóltak. Ráadásként egy másik olasz komponista, Giovanni Sollima sokkal könnyebben érthető, posztromantikus szólódarabját adta elő, amelyben szintén énekhanggal kísérte magát – nagy sikerrel. Végül Bach II. csellószvitjének prelúdiumával békítette meg a követelő tapsot. Miközben ez utóbbit játszotta, nem győztem csodálkozni, milyen természetességgel, milyen kellemmel árad belőle a zene. És milyen természetességgel énekelt játék közben: a hangja a testének éppolyan hangszere, mint a cselló.

Az est karmestereként egy fiatal lengyel, Joanna Natalia Slusarczyk lépett a pulpitusra, aki tetszetős mozdulatokkal irányította a szép hangon muzsikáló Pannon Filharmonikusokat. A karmesterszakmában kevés nő dolgozik – megvan ennek az oka: pár évtizede a hazai felsőoktatásban is csípőből utasították el őket a nemük miatt –, de a kritikus bajban lenne, ha a gendert is a szempontjai közé venné. Slusarczyk zongoraművészből vált karmesterré, határozott elképzeléssel és világos jelzésekkel dirigált.

Weiner Leó Karnevál-nyitányát például csupa derűvel és optimizmussal. A fiatalkori zsenge az utolsó aranykor idején, 1908-ban született, minden ízében magyaros alkotás, de nem a folklór hatott rá, hanem a városi polgárság öntudata és a monarchia kultúrája. A fagott- és koncertmesteri hegedűszóló is elegánsan és bájjal szólalt meg – „plasztikáltan”, miként a legendás tanáregyéniség mondaná –, és ez a könnyed elegancia jellemezte Slusarczyk interpretációját is.


A fotók forrása: Pannon Filharmonikusok

A szünet után egy itthon alig ismert lengyel, Karol Szymanowski II. szimfóniáját hallottunk, bizonyára a lengyel dirigens kívánságára. Szymanowski Kodállyal volt egyidős, életét többször is megkeserítette a 20. század történelme: ukrajnai születésűként Lengyelországban talált otthonra, többször vált számkivetetté, érett művei a két világháború között születtek. A II. szimfóniát korábban, 1909-ben írta, még nem a jövő, hanem a wagneri örökség bűvöletében, Richard Strauss és Max Reger nyelvével rokon stílusban. Elbűvölő hegedűszólóval indul a szimfónia, amelynek programja ugyan nincs, de a Nietzsche-i hatás éppúgy kibogozható belőle, miként Bartók némely korai műveiből. A témák kidolgozásának módja a szimfonikus költemény műfajára emlékeztet, csak míg Straussnak megvolt az a tehetsége, hogy a hosszú érzésfolyamok közben emlékezetes melódiákat alkosson (s hát még Lisztnek és Wagnernek), Szymanowski még nem ennyire ügyes. Az egyénitől a kozmikusig, a szólóhegedűtől a mamutegyüttesen megszólaló vaskos harmóniákig vezérel ez a muzsika, amelyet most nem csupán robbanékony erővel, de okos építkezéssel játszott el a Pannon Filharmonikusok.

Szerző: Csabai Máté