Ahogy Cecelia Ahern video-ismertetőjében dallamos ír kiejtéssel, de azért mindenki számára érthetően röviden összefoglalja: ez a történet egy Szeplős becenevű fiatal nőről szól (valódi neve Allegra Bird), aki egy velős megállapítást hallva elemezni kezdi az életét. VÁNDOR JUDIT ÍRÁSA.
Szól még az emberi kapcsolatokról, a magányosságról, arról, hogy bármikor megnyomhatjuk a „reset” gombot, valamint arról, hogy érezheti az ember jól is magát a bőrében (ellentétben Dragomán Rendszerújra című novelláival, ahol nem ennyire pozitív a „reset” jelentése).
Mielőtt tovább mennénk, le kell szögeznem: Cecelia Ahern Szeplők című regénye kellemes olvasmány lehet tavasszal a teraszon, a korlátra kitett balkonládákban már virágzik az árvácska, az asztalkán kávé, olvasószemüveg és a könyv. Vagy nyáron a vízparton, legyen mellette napernyő és napszemüveg. Ősszel-télen karosszék, gyapjúpléd, gőzölgő tea és olvasólámpa. Lehetne még olvasni hosszú vonatúton vagy a repülőgépen, ha az olvasó távolabbi célok felé merészkedik.
A szinonimaszótár telis-tele szuper jelzőkkel, és tulajdonképpen nem is mondanék valótlanságot (bár a „letehetetlen”, mint a természetesen letehető könyvek állandó eposzi jelzője, rosszat sejtetne), ha használnám a reklámfelületen megjelenő kifejezéseket, de hát annyira semmitmondóak. Meg olyan mélyértelmű, sőt, a többségnek örökérvényű bölcsességeket is lehetne gyűjteni, mint Nicholas Spark ajánlata: „Ez a gyönyörű regény rávilágít, hogy az élet megy tovább, még a veszteségeink után is.”
És igazat szól a szerzőtárs, akinek szintén hollywoodi siker lett a könyvéből (Szerelmünk lapjai, 2004), akárcsak Ahernnek (P.S. I Love You!), és nyilván ez olyan reklám, amit nem lehet kihagyni, nem is kell, mert az olvasó bizton tudja, mire számíthat, és ha azt az elvárt minőségben kapja, elégedett lesz.
 |
Szóval veszteségek előtt és után is zajlik az élet. Az olyan könyvekben, mint a Szeplők − célzott közönségnek, megélhetési író tollából, jó íráskészséggel elvégzett tisztességes munka, tisztességes borító, szabványméret, és esetünkben tisztességes fordítás, Kurta Zsuzsanna munkája (csak azt nem értem, milyen megfontolásból lett a Szeplős becenévből szeplők köznév a cím, és miért marad köszönésnek a Hwya) −, nagyjából kideríthető, mi lesz a főhősnő életének iránya, de azért csavarosra szerkesztett a cselekményvezetés: sorjáznak a kicsi, előre sejthető, de mégis megdöbbenést és felháborodást keltő árulások, ám a főhősnő minden hibás lépéséből levonja a tanulságot, beépíti életébe, megtalálja önmagát. Régebben ezt világkörüli gasztro-lelki túra során vagy után tette meg, volt szezonja a kis kávézóknak vagy pékségeknek, esetleg régiségboltoknak.
Lassan, komótosan bontakozik ki a történet. A főhősnő, Allegra (zenetanár a papája) szeplőit apjától, fekete, sűrű haját az anyjától örökölte, aki újszülöttként elhagyta; bentlakásos iskolába járt, amit a szabályok és az egyenruha miatt eléggé kedvelt, bár sokszor sértette meg magát tollal, vonalzóval, hogy a karján lévő szeplőkből csillagképeket kössön össze, és a hegek örökre megmaradtak. Érettségi után elhagyja az otthonát, a barátait, a mesés ír Valentia-szigetet, és Dublinba költözik. Két cél lebeg a szeme előtt: rendőr akar lenni, és találkozni akar az anyjával.
Az egyik sikerül.
Nagy álma a Gardai Siochana, mert ott minden kiszámítható, szabályos, mint az iskolában, de a felvételije nem sikerült, hát másik egyenruhás szakmát választ, parkolóőr lesz Malahide-ban. Allegra furcsa lány, közel jár az autizmus valamelyik spektrumához, végtelenül szabálykövető, a részletekre koncentrál, ragaszkodik a napi rutinjához, nem tér el ezektől se felkeléskor, se öltözködéskor, de még akkor se, ha Spanner, a pék, akinél minden reggel megrendeli a szokásos gofrit, éppen arról panaszkodik, hogy eltiltották a kislányától. „Ránézek a gofrimra. Én ezt nem tudom így folytatni. Nem tudok mást mutatni, mint ami valójában vagyok. Spanner, elfelejtetted a cukormázat a gofrimról, mondom, és a kezébe nyomom a süteményt, miközben a pult felé tart.”
Allegra parkolóőrként természetesen mindenféle emberrel kapcsolatba kerül, így találkozik egy fiatalemberrel, az örökösen szabálytalanul parkoló sárga Ferrari tulajdonosával, aki megoszt vele egy sajátos elméletet: mindenki arra az öt emberre hasonlít a leginkább, akikkel a legtöbb időt tölti. És a huszonnégy éves, önálló, anyját kereső fiatal nő megszállottan belekapaszkodik ebbe a gondolatba, mintha egy életvezetési tanácsadótól és nem egy szabálytalan parkolásért megbüntetett férfitől hallotta volna, és zsupsz, elkezdi keresni azt a bizonyos öt embert.
A történet lassan lendül mozgásba, fokozatosan ismerjük meg a szereplőket, a hátteret és a cselekvések mozgatórugóit, de miután ez megtörténik, megy minden a maga útján. Allegra hajkurássza a jelölteket, keres itt is, ott is, természetesen sok csalódás éri – az Instán sikeresnek tűnő volt osztálytársnőről például kiderül, hogy ostoba, rosszindulatú, munkanélküli, lejmolós lúzer, amit Allegra a saját kárán kénytelen megtanulni – mire felismeri a nagy igazságot: a keresett emberekkel nap mint nap találkozott, csak nem volt még szeme a látásra. De végül győz a jó, az igazi szeretet, megértés, barátság és elfogadás. Allegra Bird is megtalálja a helyét, és mindenki boldogan él, aki ezt megérdemli.
Vagyis nagy meglepetés nem éri az olvasót, éppen ezért sikeres a könyv. Nem erőszakos, nem túl elkötelezett – bár a szerzőnőnek megjelent egy Üvöltés című harcosan feminista novelláskötete, amelynek harcosságát és feminizmusát még nem csekkoltuk, de már esedékes volna, hiszen a női magazinok sokat cikkeznek róla –, de mindenképp trendi, van benne pici a napi konfliktusokból, de csak épp egy cseppnyi ízesítésnek, a lényeg az egyéni sors és az útmutatás: előre az optimizmus felé. Szép borítójú könyvben nem is lehetne más. A történet végére a kirakós darabkái a helyükre kerülnek, a jó jónak párja lészen, félreértések tisztázódnak, mély barátságok megmaradnak, újak kialakulnak, és várhatjuk a következő kötetet, mert az élet olyan, hogy zajlik, és mindig történik valami, ami apropót adhat egy újabb ringató könyvre.
