Csuja László-Nemes Anna: Szelíd
2022.04.13.

Gyönyörűen kidolgozott izomcsoportok tájain vándorol a kamera Csuja László és Nemes Anna filmjében: a középpontban egy érzelmi, családi és testi kötelékek hálójában vergődő női testépítő. GYENGE ZSOLT KRITIKÁJA.

A testépítés az egyetlen teljes mértékben önreflexív sport – ha ennek a kifejezésnek egyáltalán van értelme. Ugyanis míg az összes többi sportban a test fejlesztésének célja, hogy a sportoló a rengeteg munkaórával átalakított testnek a segítségével valamit gyorsabban, erősebben, jobban tudjon végezni, a testépítő munkája abban az értelemben öncélú, hogy a test önmagáért kell jobb legyen, nem kell semmi többre képesnek lennie, mint korábban. Vagyis a testépítő eredményét nem azon lehet lemérni, hogy képes-e valamely rajta kívül álló feladatot végrehajtani, hanem hogy az edzések során végzett mindenféle munka révén képes-e láthatóvá tenni azokat a testet alkotó izomcsoportokat, amelyeknek a látszáson kívül egyéb feladatuk nincs – illetve az a dolguk, hogy képesek legyenek végezni a látszásukat fenntartó/erősítő edzéseket.


Jelenetek a filmből

Nemes Anna és Csuja László ennek a szó valódi értelmében látványsportnak a belső történéseit igyekszik megragadni, mikor azt mutatja be, ahogyan Edina megküzd a sportág specifikus és az élsport általánosan jellemző nehézségeivel. Ez utóbbiak jól ismertek: rengeteg önfeláldozó munkáról, lemondásról és az egészség veszélyeztetéséről van szó annak reményében, hogy egyszer talán te leszel a legjobb a világon. Edina szenvedéseinek jó része fakad ezekből, azonban felkavaróbbak azok a feszültségek, amelyek a sportág sajátosságaiból fakadnak, és amelyeknek taglalása révén a film túl tud lépni a sportfilm meglehetősen szűk műfaji keretein és kliséin. Ezek közül a legegyértelműbb a klasszikus nőiesség oly mértékű módosulása, ami nemcsak a család rosszallását váltja ki, hanem azt is lehetetlenné teszi, hogy a sportág elkötelezett rajongói körén kívül is hőssé váljon.

Mindezeknek köszönhetően az edzéssel együtt járó erőfeszítéseken túl Edina kettős elnyomás alatt kénytelen sikerre jutni. Egyrészt meg kell küzdenie a szociális körülményekkel, a pénzhiánnyal, és ez a történetnek is lényegi mozgatórugójává válik, hiszen emiatt áll escort-girlnek, amelyből a sorsát befolyásoló következmények származnak. Másrészt a maga visszafogott, mindenkitől bocsánatot kérő stílusában meg kell felelnie, illetve ellen kell állnia az abúzus határán mozgó családi elvárásoknak. 

A film talán legjobb jelenetsora a disznóvágás a lány szüleinél, ahol szó szerint húsbavágó a megfelelni kívánó Edina körül kialakuló feszültség: a lányt a zsíros ételek álságosan nyájas kínálásával alázzák meg hetekkel élete nagy esélye, a világbajnokság előtt – mintegy jelezve, mennyire nem értékelik erőfeszítéseit és lenézik hivatását. De ugyanúgy fojtogató az élettárs jelenléte is, aki egykori testépítő világbajnokként edzői szerepben segíti Edinát a felkészülésben, azonban nem veszi észre, hogy az ezzel együtt járó önsanyargatás kikényszerítésével saját vágyait próbálja a másikon keresztül megvalósítani.


A képek forrása: MAFAB

A Szelíd legnagyobb érdeme tehát az, hogy a főhős személyiségét a sportfilmekkel ellentétben nem redukálja le az eredmény elérésében tapasztalt kudarcok és sikerek elegyére, hanem társadalmi és kapcsolati viszonyrendszerben ábrázolja. Ennek tökéletes megjelenítője a valós életben is testépítő Csonka Eszter, aki szinte szótlan jelenlétével képes folyamatosan megtölteni a vásznat, aminek különös erőt ad személyes érintettsége, hiszen így neki bőrére megy a játék. Különösen magával ragadó az erő és a törékenység közti állandóan jelenlévő ellentmondás, feszültség, különösen megérinti a nézőt annak a figyelése, ahogy ez a fizikailag rendkívül erős nő állandóan bizonytalan, visszahúzódó és szemét lesütve járkál.

Meglepő módon a testépítés művészetfilozófiai szempontból is értelmezhető, ugyanis jól láthatóvá tesz egy olyan folyamatot, amelyet Hans Belting helyezett történeti kontextusba. Ő azt mutatta be, ahogyan a képek és testek viszonya az elmúlt egy-két évszázadban megfordult, ahogyan az a gyakorlat, mely során testekről készítettünk különböző funkciójú képeket, átváltott abba, hogy (ideál)képek alapján formáljuk edzéssel, fogyókúrával és plasztikai sebészettel testünket. Mindez azt jelenti, hogy lassan ugyanolyan könnyedén megy testünk alakítása, mint képeink manipulálása, vagyis testünk egyre inkább képpé változik. A különböző nyomások és elfojtások súlya alatt vergődő Edina számára a váratlan kaland elsősorban nem a szexuális vonzerő miatt azért érdekes, hanem azért, mert a férfi által elvárt szerepjátékokban személyiségének végre nem kell csak a testével azonosulnia, hanem fizikai jelenléte állandóan szimbolikus jelentést kap. Mert a testépítés Edinától azt várja el, hogy egy tökéletes képpé váljon, azonban ez a kép – mint minden kép – csak fényben létezik, és ha a fény kialszik, megszűnik létezni.

Csuja László az elmúlt hetekben fájdalmasan aktuálissá lett dokumentumfilmje, a 2014-es ukrajnai háborút feldolgozó Kilenc hónap háború, és az ugyancsak dokumentarista hatásmechanizmusokra épülő, őszinte szépségű Virágvölgy (mindkét film 2018-as) című játékfilmje után nagyobb fába vágta a fejszéjét, megkonstruáltabb és többszörösen rétegzett világ ábrázolását vállalta fel. Nem véletlen, hogy a Szelíd az amerikai független film talán legfontosabb intézményének számító Sundance fesztiválon debütált: a film elsősorban a komplex szituáció és az ellentmondásos karakterek révén működik – még ha a film közepe táján érezhetően megtörik a narratíva lendülete.

Mindebből következik ugyanakkor a film legnagyobb problémája, a jellegtelen és egyenetlen képi világ is. Az alkotók a legtöbb jelenetben fix kamerával felvett, lecsupaszított, minimalista, ingerszegény vizualitást választottak, ami élesen szembemegy az előző filmek kapkodó kézikamerájával), és amit néhány jelenet mesterséges artisztikusságával ellenpontoztak (ezek közül az Edina által a víz felszínén lebegtetett férfitest a legemlékezetesebb). 

Azonban a szikár képek nem a realisztikus szocio-hatást építik, mint a korábbi filmekben, hanem inkább semmilyenek, nem tudnak atmoszférát teremteni, nem tudják a néző által zsigerileg is átélhetővé tenni a főhős testi küszködését és annak érzelmi vetületét; az expresszív képek pedig, különösen a kórházfolyosón bóklászó gólya szürrealisztikus momentuma magukra maradnak, nem tudnak stílusjeggyé válni. A Szelídben megvolt a lehetőség egy nagy hatású, A pankrátorra (Aronofsky, 2008) emlékeztető filmre, de ez végül nem jött ki belőle: a főszereplő jelenlétének köszönhetően egy pillanatokra magával ragadó, némely rétegében elgondolkodtató, de összességében inkább feledhető mű lett belőle.

A film adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található.

Szerző: Gyenge Zsolt