Zsótér Sándor Dosztojevszkij-rendezését, a Bűn és bűnhődést a Pécsi Nemzeti Színházban nagy várakozás övezte, hiszen aki valamennyire ismeri a rendező szakmai munkásságát, sejthette, hogy nem hagyományos előadásra számíthatunk. A regény ráadásul középiskolai tananyag, a produkció (16 éven felülieknek!) bekerült a városi diákbérletek programjába, ez pedig a mai cenzúrával és korlátozásokkal terhelt közegben néhány magyartanárnál biztosan okozott némi szorongást. Ehhez hozzájön még az ukrán-orosz háború okozta lelki készenlét és általános feszültség, hiszen még ha a regény nem is háborús témájú, a központi kérdése mégiscsak az, hogy egy feltételezett közös érdek okán megengedhető-e a gyilkosság, és hogy hol vannak az emberi cselekvés határai. Fel tudjuk-e állítani mi magunk a saját morális mércénket, vagy kénytelenek vagyunk valamilyen külső (transzcendens) erőre támaszkodni ebben.
 Lelkes Botond |
A szórólap és az előzetesen hozzáférhető információk viszont nem nagyon árultak el semmit a rendezői koncepcióról. Dosztojevszkij Katkovnak írt jól ismert sorai („Lebilincselő olvasmány lesz, tűzzel a lelkemben írtam”) hagyományos értelmezésre engedtek következtetni. A szöveget (Görög Imre és G. Beke Margit fordításainak felhasználásával) maga Zsótér írta (dramaturg: Ungár Júlia). A művet alaposan ismerők bizonyára könnyen felfedezték az átírásokat, vendégszövegeket, de a mintegy hatszáz oldalnyi regényszöveget, lássuk be, nem egyszerű kezelni és beleilleszteni egy elviselhető színpadi időkeretbe. Az elkerülhetetlen tömörítés, sűrítés, húzások miatt pedig nagyon fontos, hogy meglegyenek a gondolati, tematikus hangsúlyok, vagyis, hogy nagyjából eldőljön, hogy a regény jelentésrétegeiből mi kerül kiemelésre.
Zsótér most rendezi először a pécsi társulatot. Az előadásban játszanak a helyi színház ismert színészei (többek között Füsti Molnár Éva, Uhrik Teodóra, Darabont Mikold), ám Raszkolnyikovot Lelkes Botond, Porfirij Petrovicsot/Szvidrigaljovot pedig Rába Roland alakítja vendégművészként. A szereposztás szabad, kreatív és változatos: Marmeladov (Reider Péter) például fiatal férfiként jelenik meg előttünk, miközben feleségét Uhrik Teodóra alakítja. Ha megpróbálunk jelentést adni a több ízben is előforduló szerepkettőzéseknek (Raszkolnyikova/Aljona Ivanovna zálogosnő; Szonya/Lizaveta; Razumihin/Marmeladov), akkor azt mondhatjuk, hogy ezekben a figurákban összekapcsolódik Raszkolnyikov végzete és megváltása, életének, bűnügyének fordulópontjai. Ugyanígy többfunkciós a Pécsi Nemzeti Színház énekkarának szerepeltetése. Olykor a hangulathoz szolgáltatják a háttérzenét, máskor a nagyváros nyomorhangulatát érzékeltetik. Hol a színpadról, hol a karzatról énekelnek, a zenei betétek pedig némileg patetikussá teszik az amúgy nagyon heterogén jelrendszerrel dolgozó előadást.
Lelkes Botond az előadás zeneszerzője is; ortodox egyházi énekek és magyar népdalok keveréke alkotja a zenei anyagot, ami még eklektikusabbá teszi az amúgy sem könnyen befogadható színes, zajos kavalkádot. A mennyezetről lepelszerű vásznak (nejlonok?) lógnak, a díszlet (Ambrus Mária munkája) változatos színekben játszik, hol bordó, zöld, vörös vagy kék. Az előadás a színpad egészét használja, a vetített háttér alapján egy nagyváros kietlen panelrengetegében vagyunk. Jellegzetes elem a kék szalaggal időnként felhúzott, majd leeresztett, kör alakú heverő. Ez jelképezi többek között Marmeladovék, vagy Aljona Ivanovna, a zálogosnő lakását, itt történik a gyilkosság is. Az első felvonás egyik hosszú jelenetében Raszkolnyikov percekig ugrál, hogy az éppen emelkedő szerkezetet (egy lómaszkkal a fején?) szétverje a baltával, de ez nem sikerül neki. Raszkolnyikov otthona egy szintén sokfunkciós kék ketreces ágy, itt érik a látomások, ebben próbál elrejtőzni vagy éppen akrobatikus módon kiszabadulni belőle.
 Lelkes Botond és Rába Roland. Fotók: Körtvélyesi László. A képek forrása: Pécsi Nemzeti Színház |
Hasonlóan esetleges és meglepő részletekben, eszközökben kellékek terén sincs hiány. Marmeladov (Reider Péter) egy lovon (nem egy igazin, hanem egy atlétikai sporteszközön) mondja el hosszú monológját a lecsúszásról, Porfirij Petrovics (Rába Roland) Raszkolnyikov kihallgatása közben alsónadrágban és zokniban ugrókötelezik (vagy balettozik?), majd a kötéllel teszi szimbolikusan mozgásképtelenné a gyilkost. Az előadás olykor „kijön” a nézőtérre is—Raszkolnyikov a székek között rejti el a gyilkos fegyvert és az elrabolt ékszereket—, de ennek sincs különösebb funkciója, ahogy az amúgy izgalmas látványvilág egyes komponensei sem állnak össze nagy egésszé.
A színészi játék is nagyon sokféle. A szöveg jelentős része kifelé elmondott erős monológ, de a párbeszédek közben sem jön létre igazi dinamika vagy feszültség a szereplők között. Mindenki magának beszél, és hozza azt, amihez a legjobban ért: rövid balettepizódot (Uhrik Teodóra), akrobatikát vagy komikus/groteszk ugrabugrát. A fő cselekmény és kulcsjelenetek azért persze felismerhetők, mégis érdekes volna megtudni, hogy a kicsit véletlenszerűen egymás mellé pakolt epizódokból mennyire érthető a cselekmény annak, aki esetleg nem ismeri a regényt. A baltás gyilkosság lassú, stilizált, már-már groteszknek és elbagatellizáltnak hat. A festőinasok közben vörös pacát festenek a díszletre a háttérben, amelyből a sarló és kalapács motívuma bontakozik ki.
Az előadás sokszínű, kissé abszurd-ironikus vizuális világával a színészi jelenlét végül is összhangban tud lenni. Lelkes Botond Raszkolnyikovként szakadt pólós unatkozó bölcsészhallgató, olykor színes, aprómintás hippiinget hord. Anyja (Füsti Molnár Éva) decens polgárasszony, húga, Dunya (Illés Alexa) a sorsát megadóan tűrő lánytestvér; ők valamiféle polgári miliőt reprezentálnak. Szonya (Darabont Mikold) elhasznált, kiélt áldozat, Luzsin (Bera Márk) hóna alatt egy Jelenkor folyóirattal nyálas ficsúr hegyesorrú cipőben. Porfirij Petrovics mintha Telly Savalasra játszana rá a Kojak című sorozatból, a visszataszító Szvidrigaljovként pedig olyan, akár egy vidéki turista a nagyvárosban (jelmezek: Benedek Mari).
Az előadás minden jelentésszintjén rengeteg az inger, amire a néző egy idő után immúnissá válik. A 3 óra 10 perces időtartam (két felvonás) ráadásul aránytalan, ha nem is időben, de a hangsúlyokat tekintve mindenképp. Míg az első rész dinamikus, a másodikban Porfirij monológja, Raszkolnyikov kihallgatása, valamint Szvidrigaljov és Dunya beszélgetése három egymás utáni jelenetben elviselhetetlenül hosszúnak tűnik, holott ezek a szereplők Raszkolnyikov sorsának alakulása és a regény mondanivalója szempontjából kulcsfontosságúak.
A színház Youtube csatornáján hozzáférhető werkfilmben Zsótér a művet bűnügyi regényként definiálja, ami a bűn feldolgozásának filozófiájáról és pszichológiájáról is szól. Dosztojevszkij szövegének azonban jó néhány egyéb vonatkozása is van, többek között az ember erkölcsi határainak feszegetése, a gátlástalanság, a felsőbbrendűség-érzés, az ideológiák, a napóleoni hatalomeszme és a tettek viszonya. Az előadásban sokat monologizálnak és moralizálnak, a színészek elképesztő fizikai munkát visznek véghez, a látványos, színes, akrobatikus részletek viszont sokszor elfedik a fontos mondanivalót. Mondhatjuk persze, hogy az is egy üzenet, ha nincs valós üzenet, és nem válnak markánsan szét a bahtyini értelemben vett szólamok és tudatok. Nem biztos, hogy az egyik alapdilemma (miszerint a vélt közjó vagy saját önös érdek legitimálja-e az összes bevethető eszközt, köztük a gyilkosságot) manapság súlyos morális kérdésnek minősül, bár jobb volna, ha mégis így lenne.
Itt mindenesetre úgy tűnik, hogy nincsenek lelkiismereti dilemmák. Raszkolnyikov arca végig egyforma, a végén pedig csak azt látja be, hogy ő maga kevés volt az általa kitalált (és bűnnek nem is minősíthető) feladathoz. Az idea megvalósítható és legitim, csak kell hozzá egy igazi Napóleon.
Az előadás adatlapja a Pécsi Nemzeti Színház honlapján itt található.