Arrigo Boito: Mefistofele / Magyar Állami Operaház
2022.04.11.

Keveset játsszák, pedig a Mefistofele című operának nem csak a története, de a zenéje is hátborzongató – a legpozitívabb értelemben. Az Operaházban újra műsorra tűzött 2010-es rendezés ma is nagyot szól, bár Erwin Schrottot Kovalik Balázs és Arrigo Boito kéz a kézben sem tudja kordában tartani. ESZTERGÁLYOS MÁTÉ KRITIKÁJA.

Mi még mindig epekedve várjuk a bálványt, mintha nálunk továbbra is ritkaságszámba menne egy nemzetközi sztár fellépése. Azt nem gondolom, hogy akár Bécshez is lehetne hasonlítani a hazai operaélet színvonalát, de arról azért már nincs szó, hogy nagy nevek nélkül kellene átvészelni egy-egy évadot. Az persze lehet, hogy anno a nagy várakozás és a felfokozott izgalom végül kicsit pozitív irányba torzította az előadói teljesítmény megítélését, de tény, hogy jött Pavarotti és Domingo is, voltak a nyolcvanas években is nagy pillanatok, sőt, előtte Del Monaco is járt nálunk, és lehetne még sorolni... 

Mindehhez hozzátartozik az is, hogy – bár az égbolt alacsonyabb – a csillagok egyre többen vannak, mi pedig nem panaszkodhatunk, az elmúlt években Nyetrebkótól Kaufmannig mindenki volt itt és valóban lenyűgözött minket. Mégis, talán belénk van kódolva, hogy remegve várjuk a külföldit, hogy levegyen a lábunkról, mert mi lesz, ha aztán sokáig nem jön? A kisember vágyja a megváltót.

Az uruguayi basszbariton Erwin Schrott korábban az Erkel Színházban lépett fel Budapesten, akkor Don Giovanniként vagy Don Giovanni Erwin Schrottként, mert főhősünknél ez azért nem egészen eldöntött. Az a gyanúm, hogy Schrott egyetlen karaktert tud igazából prezentálni, egyfajta moralitást mellőző, peckesen kaján ripacsot, mely szerepkörbe az ördögi csábítótól az ördögig nála sok minden belefér. És valóban, Boito Mefistofeléje is mintha éppen ott folytatódna, ahová a szobor annak idején lerántotta Don Giovannit, az alvilágban. Schrott saját, testére szabott bőrkabátjában szerepel, ügyel rá, hogy a mellkasán lévő méretes tetoválás minden szögből jól látszódjon, a 2010-es rendezés főbb motívumait pedig totálisan figyelmen kívül hagyja, vagyis lényegében önálló estet ad az Operaházban. De ha a bálvány így énekel, akkor elrajzoltság ide vagy oda, a karikatúrára nemigen lehet haragudni. Pedig Schrott nem a legideálisabb Mefisztó, a szerephez lehetne teltebb a hang, nem is klasszikus basszus, ez már az Ave Signor-belépőben is feltűnő, kevesebb, mint amit Cesare Siepi vagy Samuel Ramey tudott, de olyan erővel zeng, hogy az így is meggyőző – a mai mezőnyben azt is mondanám, egyedülálló. A Son lo spirito füttyeit is elhiszem, hogy maga Schrott fújja, karizmája ugyanis a nézőtérre is kiterjed, mindent elhiszünk neki, talán csak Mefisztót nem. Aztán a második felvonásban kifog rajta az ária széttagoltsága (Ecco il mondo), persze az is furcsa, hogy Schrott itt is különcködik és semmiféle „földgömböt” nem mutat.


Erwin Schrott

Bár az önjáró címszereplő ezt sugallja, Kovalik Balázs rendezése egyáltalán nem könnyű menet. Hiába a premier óta eltelt több, mint egy évtized, a grandiózusság, a mennyet és poklot összefűző kavalkád és az összetett színpadkép megmaradt, elsősorban az első felvonásban, ahol Boito felfokozott zenei végkifejletét a nagyszabású rendezői elgondolás is mesterien követi le. A harmadik felvonás görög jelenete, vagy annak víziója, a repkedő gömbökkel és a teljesen értelmetlen akadályokkal – Faust és Heléna előbb befekszik két szoláriumszerű csőbe, hogy aztán egy labilis létrán nagy nehezen kimásszanak belőle – különösen fárasztónak hat. A Boito által megírt finálé, ahhoz képest, hogy a művet mily keveset játsszák, párját ritkítja az operairodalomban, de a giccsbe forduló zárókép végül eluralkodik a zenén. Talán annak idején újításként hatott a sok röptetés és gépészeti bravúr, ám amit az első részben Kovalik meg tudott valósítani, hogy időtlenséget kölcsönzött a történetnek, az a futurisztikus metaforákba csomagolt fináléban önmaga paródiájává válik. 

Ami Mefisztó játszótársait illeti, Boito Faustját a feljebb említett, hazánkba is ellátogató három úriember egyaránt lemezre énekelte, ebből is látszik, hogy a mű a tenoroknak is tartogat szép részeket, köztük egy-egy kifejezetten érzelmes áriát az első (Dai campi, dai prati) illetve a negyedik felvonásban (Giunto sul passo estremo). A dél-koreai Sung Kyu Park hangereje még rendben volna, de a technikai hiányosságok megbosszulják magukat. Az, hogy többek között a finálé – máskor kirobbanó – magas H-ját is falzettben énekli, arról árulkodik, hogy aznap talán valamilyen hangi problémája adódhatott. 


Fotók: Magyar Állami Operaház

Létay Kiss Gabriella Margitja a legátgondoltabb és -kidolgozottabb karakter, ami nem csoda, hiszen a 2010-es bemutatón is ő keltette életre a szereplőt, vagyis volt honnan építkeznie. Áriái a harmadik felvonásban szépen kivitelezettek és átéltek, jól ellensúlyozzák Schrott szenvtelenségét. 

A szintén nemzetközi sztárként beharangozott dirigenst, Antonello Allemandit talán jobb lett volna korrekt közepes karmesterként felvezetni, akkor nemcsak felnőtt volna hírnevéhez, de esetenként túl is nőtt volna magán. Kár, hogy a legsűrűbb, legwagneribb zenei részeknél a kórus vagy a zenekar bizonytalan, főleg ami a lezárásokat illeti, esetenként szétcsúszik az ütem, ezáltal a hatás is elmarad, ez a tény pedig azért Allemandit is értékeli.

A bálvány tehát jött, látott és győzött. Hogy meggyőzött-e? Végül igen, mert hozta a bevált Schrott-karaktert, a hang pedig világszínvonalú, bár a nagy Mefistofelék közé jelen pillanatban nem sorolható. Összességében a jelenség kapcsán az az érzésem, hogy ha születne egy Erwin Schrottról szóló opera, akkor a basszbariton nem tudna dönteni a között, hogy játssza vagy nézze saját magát. Szerencséje, hogy mi akkor is ott ülnénk.

Az előadás adatlapja a Magyar Állami Operaház oldalán itt érhető el.