Legdrágább nyájas olvasó, örömmel jelentem, hogy Lady Whistledown visszatért. Kevésbé örvendetes viszont a tény, hogy nem csupán az újabb londoni szezon, de vele együtt a Bridgerton új évada sem felel meg az elvárásoknak.

Az első évad gyémántja, Daphne (Phoebe Dynevor) kiházasítását követően a legidősebb Bridgerton, Anthony (Jonathan Bailey), a vikomt, eleget téve a címével járó kötelességének, nősülni kíván – a szerelmet mellőzve. Miközben Eloise-t (Claudia Jessie) bemutatják a társaságnak, az két ismeretlen, Mumbaiból érkezett hölggyel gazdagodik: Kate Sharma (Simone Ashley) férjet keres húgának, Edwinának (Charithra Chandran). A királynő újabb gyémántjává választott Edwina tökéletes leendő vikomtesznek bizonyul, így a legidősebb Bridgerton vágyának tárgyává válik, azonban a hölgy kezéhez a nővérén, Kate-en, és az általa szabott feltételeken át vezet az út. Kate és Anthony között a Büszkeség és balítélet Elisabeth Bennetjéhez és Mark Darcy-jához hasonló, hol kedveskedő, hol gyűlölködő kapcsolat alakul ki, valódi érzelmeiket a kötelesség mögé helyezve.

Habár sokan aggódtak a folytatás minőségéért Hastings hercegének, Regé-Jean Page-nek hiánya miatt, Jonathan Bailey a Jane Austen-féle régens-kor romantikáját megidéző alakítása túlnő Page karizmáján. Habár Anthonyt már az első évad során is gyötörte a családi kötelességtudat, mégis többnyire ágyból ki- vagy beszállni láthattuk. A fókuszba ezúttal  családfői szerepe és a kötelességei kerültek – az éles váltás okával azonban adósok maradnak az alkotók. A felnőtt, komoly szemlélet pedig nemcsak a főhősünket jellemzi, hanem a komplett évadot: a Daphneyhoz és Simone-hoz képest érettebb, tapasztaltabb karakterek vonzalma és felelősségtudata ütközik az egyes epizódokban, s sokáig az utóbbi látszik győzedelmeskedni. Ez ugyanakkor a dinamikára is rányomja a bélyegét: a rideg kötelességtudat mellől hiányzik a szeretett nő utáni kínzott vágyakozás elánja, a fiatal szerelem okozta mámor. S habár Bailey színészi kvalitása megkérdőjelezhetetlen, a lassú folyású cselekmény miatt mégis szükség lenne Page élénkítő, játékos könnyedségére.

A vikomt és Kate gyűlölete pillanatok alatt képes átcsapni szenvedélybe, folyamatosan halmozódik köztük a szexuális feszültség. Habár az első évad explicit ágyjelenetei helyetti mágneses vonzás, és a lassan izzó, elnyújtott szenvedély sokszor valóban hatásosabban képes szolgáltatni az erotikát – legyen szó akár a lopott pillantásokról vagy a megidézett austeni vizes ingről –, esetünkben a parázs olyan lassan és sokáig ég, hogy mire lángra lobbanhatna, ki is alszik. A két főszereplő közötti feszült kémia remek, mégis 1-2 jelenetet leszámítva nem érhető tetten az igazi szenvedély; a romantika erőltetettnek, már-már kötelezőnek hat, a vonzalom még a legintimebb jelenetekben is csak pislákolni képes. Emiatt pedig a szerelmesek egymásra találása nélkülözi a néző számára nyújtott katarzist is.

Fontos említést tennünk a forrásról is: Julia Quinn A vikomt, aki engem szeretett című regénye a Goodreads és a Moly olvasói értékelései alapján is a legjobb része a Bridgerton-sorozatnak. A könyvtől jelentősen eltérő, megkérdőjelezhető rendezői döntések az előző évad narratívájának ismétlését voltak hivatottak elkerülni, azonban a végeredményt látva jobban jártunk volna egy kiismerhető, de feszes tempójú megoldással. Habár a kompromittált helyzet miatti kényszerházasság ötletét az alkotók a fő szál kapcsán elvetik, a mellékszálban újrahasznosítják, mi több, kissé irracionális módon gyakran látunk a képernyőn két ellenkező nemű, egymással rokonságban nem álló személyt kettesben – minden következmény nélkül. A második évad pedig pontosan annál a kulcsjelenetnél kezd el inogni, ahol a regénytől elérő, új útra kíván lépni. Habár ezen alkotói döntések egyszerre igyekeznek időt nyerni – mivel a forrás nem szolgáltatott 8 epizódnyi alapanyagot –, egyúttal felpezsdíteni a történetet, mégis ellenkező hatást váltanak ki. A húzd meg, eredsz meg dinamikájú románc gyötrelmesen elnyújtott, így sok néző valódi kegyelemdöfésként éli meg az érzelmek diadalát. 

Anthony és Kate kapcsolatának alakulását számtalan, többnyire érdektelen cselekményszál szakítja félbe, melyek többsége csupán azt a dramaturgiai célt szolgálja, hogy húzza a – többnyire túl hosszú – játékidőt. Eklatáns példája ennek Lady Whistledown, akinek leleplezésével a széria egyik fő titka foszlott szerte. És habár az igazi Bridgerton-féle világnak szerves része Julie Andrews/Hámori Ildikó narrációja, Lady W. létjogosultsága erősen megkérdőjelezhetővé válik, hiszen módszertana megismerésén túl figurájához nem kerülünk közelebb. Lady Danbury karaktere kiemelendő: Adjoa Andoh még a királynőnél is előkelőbb, tiszteletet parancsolóbb; éles és csípős megjegyzéseinek köszönhetőek a sorozat legszórakoztatóbb jelenetei.

A látványvilág továbbra is grandiózus, még több a luxus, az élénk, de ezúttal ízléses színű jelmezek szemet kápráztatóan vegyülnek a cukorkaszínűekkel. Gyönyörű termekben, buja kertekben sétálnak szereplőink, miközben minden helyiségre jut egy asztalnyi desszertköltemény. A Vitamin String Quartet dallamai üdítően tudnak hatni a cselekményre az olyan jelenetekben, mint amilyen a Rihanna Diamonds c. slágerének áthangszerelt verziójával aláfestett bál, amelyen a királynő kiválasztja a szezon gyémántját.

A Bridgerton folytatása elmarad elődjéhez képest: fő karakterei nem szerethetőek, és egymás utáni sóvárgásuk túlzott hosszúsága miatt tartalmilag kiüresedik a románc. Habár a látványvilága és a színészei továbbra is lenyűgözőek, ez a széria elveszítette nélkülözhetetlen esszenciáját: a mindent elsöprő, euforikus romantikát. A Bridgerton-világ részesévé válni még mindig csodás, de tegye a szívére a kezét, drága olvasó: ez valóban elegendő?

A sorozat adatlapja a Magyar Filmadatbázisban itt található.