Rohammentő
2022.04.08.

Michael Bay legújabb rendezése után ismét felmerül a kérdés: van-e 2022-ben létjogosultsága olyan blockbustereknek, melyek kizárólag a mozi larger-than-life jellegére építenek? A rövid válasz az, hogy mindig lesz. CSOMÁN SÁNDOR KRITIKÁJA.

A hosszú választ a téma történetiségében igyekszem megragadni, visszatérve az attrakciós mozihoz, mely a médium 1895-ös indulásához köthető. A Lumiére-fivérek első filmjei és az azt követő szűk két évtized a kísérletezés időszaka volt: a filmre mind a rendezők, mind a nézők egyfajta vizuális kíváncsisággal tekintettek, feszegetve a 20. századot alapjaiban meghatározó invenció technikai lehetőségeit. Így születtek sorban olyan alkotások, melyekben a történet negligálása mellett a látványra, a trükkökre helyezik a hangsúlyt. A celluloidra rögzített képek célja az volt, hogy a nézőt minden pillanatban lenyűgözze, zsigeri érzékeit lefoglalva képes legyen fenntartani a befogadó érdeklődését. Ezt a „prenarratív” modellt váltja fel a 20-as évektől a klasszikus hollywoodi film, amely magasabb szintű involválódást követelt, cserébe azonban kimunkált karaktereket és gondosan felépített fabulát ígért. 


Jelenetek a filmből

Annak ellenére, hogy a kezdetekben használt formula után a médium más vizekre evezett, bő egy évszázaddal később hasonló mintázatokat fedezhetünk fel, ha a mozik kínálatára tekintünk, hiszen évről évre készülnek azok az ún. „eye-candy” filmek, melyek nem a narratíva komplexitásával, hanem kifejezetten nagyvászonra tervezett külcsínükkel kívánják szórakoztatni a közönséget (és maximalizálni a profitot). 

A blockbusterek ezen válfajának koronázatlan királyának is nevezik Michael Bay-t (Transformers-sorozat, Armageddon, Pearl Harbor), aki bevallottan a fiatalabb generációt igyekszik megszólítani. Filmjeit jobbára magas költségvetés mellett a gyors vágások, lehetetlen íveket bejáró, realizmust nélkülöző kameramozgások, grandiózus akciójelenetek, illetve faék egyszerűségű sztori és karakterkészlet jellemzi. A rendező sikere a kasszáknál annak ellenére töretlen, hogy a kritika szinte kivétel nélkül elmarasztalja: filmográfiájából eddig hat kapott Arany Málna-jelölést, amely Renny Harlinnal (Die Hard 2) holtversenyben a legtöbb a díj történetében. 

Legújabb dobásával, a Jake Gyllenhaallal készült Rohammentővel Bay a 2013-as Pain and Gain útjára tér vissza: ezúttal nem a világ sorsát meghatározó konfliktus, hanem egy „szimpla” bankrablás köré szerveződik a cselekmény. Will (Yahya Abdul-Mateen II) felesége rákkal küzd, azonban a biztosítás nem fedezi azt a műtétet, amely talán megmenthetné életét, ezért pénzre van szüksége. 

Rég nem látott testvére, Danny (Jake Gyllenhaal) kihasználva helyzetét melót ajánl számára: ha Will sofőrként segít neki elkötni 32 millió dollárt, akkor részesedéséből tudná finanszírozni párja kísérleti beavatkozását. Az eltervezett rablás rövid úton kisiklik, a testvérpár menekülőre fogja, melyhez kapóra jön egy általuk megsebesített rendőr (Jackson White) és Cam (Eiza González), akiket túszul ejtve egy mentőautóval igyekeznek kereket oldani, miközben Danny régi barátja, az FBI-os ügynök Anson (Keir O’Donnell), Monroe kapitány (Garret Dillahunt) és gyakorlatilag Los Angeles összes rendfenntartója a nyomukban van. 


A képek forrása: MAFAB

A Rohammentő mind műfaját, mind költségvetését tekintve némileg eltér az eddigi Bay-produkcióktól: a film „mindössze” 40 millió dollárba került, továbbá a rendező a heist-movie zsánerét felhasználva gyakorlatilag egy bő másfél órás autós üldözést dolgoz fel. Természetesen így sem maradnak el a hatalmas robbanások és a feszesre vágott tűzpárbajok, ám a játékidő előrehaladtával egyértelművé válik, hogy ha nem is magas színvonalon, de Bay nagyobb hangsúlyt fektet a karakterek kidolgozására és a történet kibontására még akkor is, ha az expozíciót szolgáltató első fél óra a legrosszabb filmjeit idézi. Dermesztően didaktikus dialógokon keresztül ismerjük meg az alaphelyzetet és a két testvért: Danny a munkahelyén a kávégép alól előhúzott gyerekkori képekkel teli dobozzal fogadja Willt, hogy a néző elhiggye: különbségeik ellenére nagyon jó viszonyt ápolnak. 

Ugyanilyen klisés és dagályos Will telefonálása a biztosítási társasággal, ahonnan a Rohammentő indul: az ügynökök nem egyszerűen nem kíváncsiak Will ügyére, egy perc után kifejezetten lekezelővé is válnak, továbbá azzal próbálják meg kihúzni magukat az ügyintézés alól, hogy „éppen kávészünetem lenne”. A mozi első negyede tankönyvszerűen mondja fel a Michael Bay személyéhez köthető összes sztereotípiát: bántóan gyenge színészi játék, zavarba ejtően akciófilmesre vágott párbeszédek, párosítva a szűnni nem akaró kamerarángással. 

Azonban a Rohammentő az üldözéstől kezdve ha nem is mesterműként, de legalább tisztességes iparosmunkaként kezd el működni: ugyan a karakterek a mozi végére is csak két-három alaptulajdonságot képesek felmutatni, viszont kétségtelen, hogy Jake Gyllenhaal - aki valaha olyan kiváló filmekben mutatta meg tehetségét, mint az Éjjeli féreg, az Éjszakai ragadozók, az Ellenség vagy a Fogságban - vezetésével a főszerepeket játszó színészek között kialakul egyfajta kémia. Főleg Will és Cam szála az, amire láthatóan több időt szántak egy fél órás meetingnél, bár ha igazán őszinte akarok lenni, egy izmosabb midcult filmben ezt inkább negatívumként emelném ki. 

Pedig a film más fronton is próbálkozik: központi elemmé válik a humor, mely néha megmosolyogtatja nézőjét, bizonyos esetekben reflektál mai trendekre (gyakori kifejezés és sértés a boomer), rengeteg celebritást említ meg (Lewis Hamilton, Mel Gibson) és megidéz régi filmeket is (A rettenthetetlen), ám sokszor olyan jelenetekbe beleerőltetve mindezt, amik meglettek volna a kínos beszólások nélkül is. Emellett a Rohammentő történetvezetésében is felfedezhetőek meglepetések (főleg az utolsó fél órában), még ha azok sokszor el is veszítik az egyébként is vékony jégen táncoló kapcsolatot a valósággal. Mégis, Michael Bay új rendezése a második felére relatíve nézhető guilty-pleasure mozivá válik, kétségtelenül biztos kézzel koreografált akcióval, moderáltan működő humorral és némi morális tanulsággal útravalóul.

Visszatérve a kritika elején boncolgatott kérdésre: a Rohammentőhöz hasonló alkotások ugyan nem kínálnak mást, mint két óra – olykor jobb, máskor rosszabb minőségű – kiszakadást a szürke hétköznapok sodrásából, mégis sikeresek voltak és lesznek a jövőben is, mivel széles közönséghez elérve a médium primér – és születésekor is jellemző – szórakoztató aspektusát ragadják meg. Azt, amire olykor a leginkább sznob filmkritikusoknak is szükségük van. 

A film adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található.

Címkék: Mozipremierek 2022