David Farr: Vadászat / Budaörsi Latinovits Színház
2022.04.11.

Ami engem illet, csöppet sem bánom, ha egy színházi előadásból „kilóg a lóláb”, vagyis a tanulság, az üzenet, mindközönségesen a tézis. A Dogma-filmeket – mondjuk, többet közülük – is kedvelem. CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA.

A budaörsi Latinovits Színházban bemutatott Vadászat című előadás Thomas Vinterberg és Tobias Lindholm filmjének színpadi adaptációja, David Farr írta; maga a film pedig nem vitatottan az egyik legjobb Dogma-film, a Születésnap párdarabja. A Születésnap színpadi változatát másfél éve mutatta be ugyancsak a budaörsi színház, ugyancsak Pelsőczy Réka rendezésében.


Chován Gábor és Spolarics Andrea

A Vadászat díszlete remek és minimalista. Kálmán Eszter egy sárga, szellős ketrecféleséget tett a színpad közepére, hadd „lötyögjön”. Ez sok mindenre jó, például arra, hogy a színészek láthatók, amikor megközelítik a játék terét, vagyis hangsúlyossá válik a színházi karakter, ami kivált egy „sültrealista” történet esetében hasznos. De arra is jó, hogy relativizálja a bezártságot, hiszen olyan határai vannak, amelyek – egy forgatással vagy anélkül – könnyedén átjárhatók, vagyis szinte természetesen besodródik a külvilág. És jó azért is, mert fókuszálja a tekintetünket: könnyű a lényegre figyelnünk. Végül pedig jó azért is, mert olcsó – és egyebek mellett azért is soroltam fel mindezt, hogy világos legyen: a csilivili, méregdrága díszletre egyrészt sok színháznak már nincsen pénze, másrészt viszont lehet erényt kovácsolni a szükségből vagy a szűkösségből, kivált egy olyan tehetséges emberrel, mint Kálmán Eszter. És persze észrevettük a sok kockás inget is Keszei Bori jelmezei közt.


Böröndi Bence és Chován Gábor

Szóval a Vadászat tézisdráma – pontosabban antitézis-dráma: a manapság sűrű molesztálás, zaklatás, metoo vonulat antitézise, az ártatlanul megvádolt ember tönkretételének tantörténete.

Pelsőczy Réka játékmesterként vezényli le az előadást, a színészek pedig változó erővel és hitelességgel teremtik meg külön-külön a figurájukat, együtt pedig azt a kisközösséget, amely a feltételezett bűnöst körülveszi. Lucas, az óvóbácsi ugyanis ártatlan; ezt mi kezdettől fogva tudjuk, ellentétben a szereplőkkel, vagyis nyugodtan koncentrálhatunk a kisközösség dinamikájára, valamint az egyének változására is.


Böröndi Bence és Páder Petra

Az ovis kislány azt állítja Lucasról, hogy molesztálta; ebből pedofil vád lesz, a vádak egyik legszörnyűbbje, amely – még bármilyen vizsgálat vagy ítélet előtt – a közösségből való teljes kirekesztéssel jár. Hilde, az óvoda igazgatója Spolarics Andrea alakításában kicsit kenetteljes, kicsit szuperkedves asszony, aki egy ideig maga is kételkedik a kislány szavaiban, de a közösség nyomása erős. Spolarics – a budaörsi társulat egyik legerősebb oszlopa – finom ívet rajzol az asszony viselkedésében, ezért hisszük el neki, hogy ő nem „megbocsát”, amikor kiderül az ártatlanság, hanem őszinte örömmel veszi tudomásul, na, azért nem annyira, hogy vissza is venné a férfit az óvodába. A bélyeg az bélyeg. Ragad.

A többiek, a falusi vadásztársaság, Lucas állítólagos barátai nagyjából együttmozognak: egészen a végletes gyűlöletig, ahonnan akkor sincsen visszaút, ha kiderül, hogy nincs és nem volt alapja. Van a hallgatag együttmozgó, mint Bregyán Péter figurája; van a hangadó, mint az óvodás kislány apját játszó, a vád hallatán érthetően zsigerig felháborodott Theo, őt Böröndi Bence játssza, mégpedig nagyon szépen kiemelve azt az egyetlen pillanatot, amikor ez az indulatvezérelt fickó megtudja az igazságot, és megdöbben ugyan, de látjuk rajta, hogy már semmi nem téríti le a gyűlölet pályájáról.


Jelenet az előadásból. Forrás: Latinovits Színház. Fotó: Dömölky Dániel.

Mertz Tibor és Ilyés Róbert figurái kicsit igyekeznek túltolni a kislány vádját, mint gyerekvédelmi felelős és lelkész, hogy könnyebb legyen eljutni addig a bizonyos végpontig a gyűlöletben.

Pedig Lucasnak enélkül is megvan a maga baja: nem elég, hogy gimnáziumi tanárból az iskola bezárása után óvóbácsi lett, ráadásul elvált, és a fiával, akit ritkán láthat, szintén problematikus a viszonya. Márpedig az ilyesmi egy kicsi és zárt közösségben amúgy is gyanút kelt, sokkal inkább, mint a többiek kiegyensúlyozottan rossz házassága. Chován Gábor tisztességesen beleáll a figurába, mutatja, hogy Lucas különbözik a többiektől és mérsékelt az azonosulni vágyása. Mivel értelemszerűen kitart saját ártatlansága mellett, ez keskeny sávot jelöl az alakításnak, a színház viszont – ugyancsak értelemszerűen – kevesebb lehetőséget kínál a nonverbális eszközöknek, amelyekkel a Vinterbeg filmjében főszerepet játszó Mads Mikkelsen minden tejfölt elvitt, és megcsinálta a belső drámát.

Az előadás vége felpörög, kissé túlságosan is. A társaság hangosan öleli keblére az ártatlant; az még jó, hogy túl hangosan is, vegyük észre, hogy nem őszinte itt semmi, legkevésbé a „megbocsátás”. Aztán amikor Lucas egyedül marad a lakásában, félreérthetetlen jelét kapja, hogy a gyanú él, a gyűlölet tombol. A közönségnek ez a pár perc túl gyors és sok egyszerre, hallom kifelé menet a bizonytalankodást: „most akkor mi a vége?”. Hát az, ami egy tüchtig antitézisnek: az igazságnak sem hitele, sem tekintélye nincsen többé.

Az előadás adatlapja a színház oldalán, itt található.

A kritika az Arcanum segítségével készült.

 

Szerző: Csáki Judit