Jelenetek az előadásból

Főként a bent és kint, a beolvadás és a kitaszítottság kérdése köti össze a darabkákat. A poétikus pillanatok és a sokszor igen karakteres humor mellé azonban valódi karakterek kívánkoznának, akik utat mutatnak az útvesztőben.

Bartók-trilógiája második darabjaként jegyzi a Magyar Állami Népi Együttes a Labirintus című koreográfiát (a lánc első szeme a kevésbé absztrakt Kincses Felvidék volt), de ezen az estén Bartók Béla nem zenéjében, hanem szellemében van jelen a színpadon. A népi alapokra minden ízében huszadik századi építményt felhúzó zeneszerző játékos kísérletezése előtt hódolnak az alkotók. A koreográfia a néptánc és a modern tánc nyelvét is beszéli, emellett a hétköznapokból is merít, hiszen a jelenetek életszerű szituációkat nagyítanak balladává vagy rajzolnak el komikussá. A szereplők csendes lebegésben jutnak be a labirintusba, de a tanulság csak állomásonként (vagy ütközésenként) születik meg – a végső megvilágosodás elmarad. Az előadás katartikus össztánccal ér véget vagy vágódik el, de a közben feltett kérdésekre (még) nem születik válasz. Elképzelhető, hogy – trilógiáról lévén szó – ennek a terepe a harmadik darab lesz.

A címben szereplő labirintus kétarcú konstrukció: egyrészt zseniális találmány, másrészt a betévedő utat veszthet, sőt mindörökre el is tévedhet benne. Amennyiben a létezést magát azonosítjuk vele, nyilvánvaló: az életben is vannak nyílt utak és zsákutcák, és ha többen keringenek a labirintusban, bizonyos folyosókon találkozhatnak és szövetségre léphetnek, máskor személyes érdekeik miatt ütközhetnek. A produkció szerkesztettségében is töredezett, és valójában leginkább egy körülbelül hetvenperces, labirintusbeli kerengésre emlékeztet a jelenetek gyakori és éles váltása miatt. Utunk során szereplősorsok híján kevés a sorvezető, az absztrakció csupán lebegő látomásokhoz és hatásos tömegjelenetekhez vezet, melyek nem bírnak kellő konkrétsággal ahhoz (sem a karakterek, sem a mondanivaló szempontjából), hogy benyomásoknál többet adjanak, és kiutat mutassanak a labirintusból, annyira azonban elkülönülnek, hogy folytonosan megtörjék a lendületet.

Nincs tisztázva az sem, hogy a produkció miért éppen a népi forrásból táplálkozik, a „kincsre” hogyan hatnak a hétköznapok, és a „kincs” hogyan hat a hétköznapokra. Nincs megfogalmazott viszony a dekoratív modern dizájn és a tánc régebbre mutató jegyei között (hiszen vannak a közegből eredőek is). Igaz, önmagában a mesemondásra használt néptáncnyelv is meghatározhatja a magyar identitást, ami a szervetlen környezettel kontrasztban van. Tehát a túlélés egyetlen zálogaként feszül a modernitásnak, és különös módon él tovább benne, hiszen az előadásban ötvöződik a jelen benyomásaival. A koreográfiából azonban éppen a „feszülés” és a kockázat hiányzik. Hiszen a közegen kívül nincs ellenpont (igaz, a zenében és a mozgásban folyamatosan játszik a jelen és a múlt). A Sáry László által alkotott és élőben megszólaltatott zeneszövet is játékosan keveri a népi, a történelmi és a jelenkori hangulatokat. Amennyiben a zenéből indulunk ki, és évszázadok zivataraival kéne szembesíteni a színen látottakat, még markánsabb és árnyaltabb fogalmazásra volna szükség az alkotók részéről.

Fotó: Dusa Gábor

Az előadás izgalmas és pontos fényhasználata gyakran hozzávetőleges sakktáblává alakítja a homogén hátterű színpadot, és a fénynégyzetek az emberi játszmák színterévé válnak. A látvány visszatérő eleme a földre szállt csillagos égbolt, amelyet a táncosok fekete kabátjára „szórt” apró lámpák adnak. És valóban kivételesen szép képek azok, melyekben az éjszaka körbefonja és bekebelezi a szereplők egy csoportját. Másságukat öltözetükkel hangsúlyozva elkülönül ugyanis egy közösség: a csupafekete ruhák tömegéből kiválik a csak néhány játszót, a szólókat táncolókat illető, vörös csíkokkal megtűzdelt grafitszürke kosztüm. Igaz, a koreográfiából nem minden esetben lehet következtetni e csoport szerepére, hiszen a táncban sokszor összeolvadnak társaikkal. A hivatali öltözetre emlékeztető jelmez azonban bír valamiféle hétköznapisággal, a vörös sávok pedig élettel telten tűnnek ki az előadás színtelen környezetéből. Alkotóilag kiválasztott csoportról, ha úgy tetszik: főszereplőkről van szó tehát, akik központi helyüket nemigen nyerik el, és éppen szemmel látható különbözőségük miatt problémás, hogy a többséggel való viszonyuk nem kiélezett. De nyilvánvaló, hogy maga a mindennapok embere (sőt: magyar embere) a történet szereplője. Aki számtalan utacska bejárása után mégis bent felejtődik a labirintusban. Legalábbis a folytatásig.

Vö. Lengyel Péter: Labiritmus énekhangra, tánckarra és pulzusokra