Cserháti Éva: Zarándoklat a halálba – A K.É.Z. harmadik esete
2022.04.05.

Néhány éve a magyar kriminek új alműfaja terjed: a szocializmus időszakában eredő és onnan továbbgyűrűző bűneseteké. Ez az izgalmas nyomozás megírása mellett alkalmat nyújt a szerzőknek némi történelmi, társadalomtörténeti feltárásra. VÁNDOR JUDIT RECENZIÓJA.

A detektívtörténet angolszász eredetű műfaj, terjedelme és meseszövése alapján regény, amely egy – vagy több – rejtély kibogozására épül, számít az olvasó kíváncsiságára és arra, hogy ha belép a játéktérbe, ő maga is nyomozóvá válik. Vagy válhat, amennyiben a szerző, minden titkok tudója, mert megalkotója, ezt lehetővé teszi. A történet arról szól, hogy ki, mikor, hol és miért követett el egy (vagy több) gyilkosságot, és a nyomozók erre hogyan jönnek rá. Közben természetesen információt kapunk a szereplőkről és a helyszínekről, de a lényeg a nyomozás folyamata, és csak ebből az aspektusból érdekes– és csak bizonyos korlátok között, megfelelő arányban tálalva –a nyomozó személy(ek) magánélete. Ha rántotthúst kérek, a köret is fontos (krumpli-e vagy rizs), de a lényeg a hús. Krimiben meg a nyomozás.

Hogy maradjak a hasonlatnál, a leves kicsit zavaros, a főétel sikerült, a desszert nem aratott osztatlan sikert.

Cserháti Éva izgalmas című krimisorozatának harmadik kötete a Zarándoklat a halálba érdekfeszítően kezdődik. A gyilkosság helyszíne egy zarándokvonat gyóntatásra használt, vérben úszó vasúti fülkéje, az áldozat a hetvennégy éves Rácz Flórián atya, a gyanúsított a meggyilkolt plébános mellett térdeplő középkorú apáca, Kiss Klára, aki nem hajlandó megszólalni. A nyomozók a Kiemelt Életellenes Ügyeket Felderítő Főosztály egymással rivalizáló munkatársai, Telki-Nagy Judit őrnagy, Bartos százados és Köteles László főhadnagy, valamint egy magánnyomozó iroda egykori rendőr munkatársai (két nő, Vanda és Admin), akikhez csatlakozik a súlyosan alkoholista, önmagával meghasonlott nyugdíjas nyomozó, Vasvári Lajos százados.

A gyilkosságok száma a történet folyamán megszaporodik, de nem annyira, hogy az olvasó – jelen esetben a recenzens – ne érezné, az arányok mintha kicsit eltolódtak volna. Hagyományos krimiolvasó lévén engem a bűntény és a nyomozás folyamata érdekel elsősorban, a nyomozók (esetünkben hat emberről an szó) magánélete csak annyiban, amennyiben olyan, mint egy kis színes, egy-két vonás, hogy megelevenedjen a szereplő, vagy ha valamilyen szoros szállal kapcsolódik a megoldandó gyilkosághoz. Cserháti Éva könyvének első része azonban a szükségesnél részletesebben, ám dramaturgiai szempontból nem igazoltan avat be az öt-hat nyomozó személy legintimebb magánéletébe. Nehezen értelmezhetőek a sűrűn előforduló és naturalisztikusan kommentált szeretkezési jelenetek (nyomozó újságírónővel csalja feleségét), táplálkozási szokások (magánnyomozó testképzavara), illetve a nyomozáshoz homályosan kapcsolható női alhasi görcsök meglehetősen naturalisztikus leírását (különösen annak tükrében, hogy a könyv végére kiderül, a nyomozás kimeneteléhez sok köze nincsen), miközben sajnálom szegény Telki-Nagy őrnagyot. Álljon itt példának a regény legutolsó mondata, spoiler nem lesz, de enyhe ódzkodásomnak magyarázata lehet: „A vizespalack melege pedig lassan oldani kezdte a megvastagodott nyálkahártyáról görcsösen szabadulni akaró méh fájdalmát”.

Izgalmas folyamat lehetne, ahogyan öt nyomozó különböző irányokból közelíti meg a gyilkosságokat, hogy a végén valamiféle eredményre jussanak – a beszámolók és lehetséges magyarázatok sokasága kicsit emlékeztet arra, amikor M. Poirot összegyűjti a hallgatóságát és különféle elméletek ismertetése után bajuszát megpödörve elárulja, ki a gyilkos. Más hasonlóságot is mutat a történet a Gyilkosság az Orient Expresszen című kultikus darabbal: hogy tudniillik zárt térben, vasúti fülkében történnek a gyilkosságok, de Agatha Christie nem érezte szükségét – igen helyesen – hogy vasúti szakszavak tömegét adja a MÁV-alkalmazott szereplők szájába, akik még egy kicsit pimaszkodnak is a magyar rend egyenruhás (vagy civilruhás) őreivel: újabb felesleges és idegesítő betét. Sajnos ez a folyamat csak a harmadik részben válik az olvasó számára értelmezhetővé, a Fekete Hollók című első részben kusza szálakat kell bogozgatnia, nem teljesen tudván a bogozgatás szükségességének okát.

A bűnügyi történet három időben elkülönített részből áll, a részeket a szereplőkön túl a címük is összeköti: Fekete Hollók, Fekete karácsony és Fekete Madonna. A bűntények a 2010-es években történnek, de ahhoz, hogy megértsük az indítékot, vissza kell mennünk az 1970-es évekbe. Azután a múlt ismeretének birtokában megjelenünk a regény-jelenben, folytatódik a nyomozás, lelepleződik a tettes.

A triptichon első táblája bemutatja a bűntényt, a helyszínt a szereplőket, nyomozókat. A második tábla, a Fekete karácsony regény a regényben, műfaj egyik nemes hagyományára épít, amikor minden fejezet előtt dőlt betűkkel összefoglalja az olvasónak a történéseket, Cserháti itt nyilván ironikusan azt foglalja össze, mit nem tudhatunk majd meg a fejezetből – ha nem venné észre az olvasó, itt kap kortörténeti ismeretanyagot, hogy jobban tudja értelmezni a történéseket. Legyen erre is példa: „Hatodik fejezet, amelyből nem tudjuk meg, hogy a szétszóratáskor a Páli Szent Vince Szeretet Leányainak Társulata majd száz intézménnyel rendelkezett…

A múltbéli betét számos magyarázatot kínál a regény-jelenben elkövetett gyilkosságra. Ez a legjobban megírt rész, itt az olvasó elhiszi a szerzőnek, hogy valóban érdekli a történet, megvillantja írói tehetségét, érzékenyen és érdekesen mutatja be a kritikus eseményeket, mégpedig csakis a szereplők sajátos szemszögéből, értelmezésében, megélésében. Ebben a részben bontakozik ki a valódi konfliktus, a katolikus egyház és az államszocializmus viszonya, a negyedszázaddal korábban feloszlatott férfi és női szerzetesrendek tagjainak élete, hűsége vagy árulása (III/III), a gyerekek ellen elkövetett szexuális abúzus, a bántalmazás eltusolása, a traumatizálás hatása.

A harmadik tábla azután megmutatja, mivé fajulhat a ki nem beszélt trauma, milyen fontos a megbocsájtás és természetesen minden kiderül a gyilkosságokkal kapcsolatban, aki büntetést érdemel, büntetést kap, aki feloldozást, azt feloldozzák: az olvasóban azonban hiányérzet marad annak ellenére, hogy sok információ birtokába jutott.

A hiányérzet oka pedig, hogy krimiként aposztrofált könyvet vett a kezébe, de a regény kriminek nem jó, nem azért, mert nem a leghagyományosabb műfaji szabályokat söpri félre, miközben belőlük merít, nem is azért, mert a párbeszédei sokszor életszerűtlenek és ezért zavaróak, hanem azért, mert a szerző a bűnügyi történet apropóján didaktikus mesét írt, mégpedig tudatosan.

„Abban hiszek, hogy krimi, mint műfaj hordozója tud lenni olyan tudásnak, ami egyébként bizonyos emberekhez nem érne el. … A krimi szerintem nagyon friss, a társadalmi problémákra, kérdésekre gyorsan reagáló műfaj – ezért persze hamar el is avul, de én nem török örökzöld babérokra. A szándékom tehát, hogy megmutassam, mennyire érdekes a választott témám, miközben az erős reflektív énem rögtön vissza is kapcsolja mindezt a jelenre vonatkoztatva – erre van kitalálva az öt szereplőm”, mondja a szerző egy interjúban.

A detektívtörténet központi jellegzetessége azonban nem az ismeretterjesztés, nem is a népnevelés, hanem a rejtély. A rejtély szabja meg a cselekmény bonyolítását. Amilyen mértékben csökken a rejtély súlya, úgy alakul át a krimi egy bűnügyi motívumokkal is rendelkező írássá, de közben veszít bűnügyi regény jellegéből. És itt most ennek voltunk tanúi.

A könyv adatlapja a kiadó oldalán itt található.

Szerző: Vándor Judit