 Géraldine Pailhas, Hanna Schygulla, Sophie Marceau |
Az abortuszhoz hasonlóan az eutanázia érzékeny és tabukat feszegető téma. Ahogy a nem kívánt terhesség megszakítása morális, vallási és társadalmi kérdéseket vet fel, úgy a kegyes halál — a gyógyíthatatlan beteg halálának meggyorsítása vagy előidézése annak érdekében, hogy lerövidüljön a szenvedése — is megosztja a közvélekedést. Az abortusz és az eutanázia esetében egyaránt az emberi élet sorsáról döntenek az érintettek. Mivel mindkét eljárást törvényileg szabályozzák, hosszas procedúra vezet el odáig, ahol az egyén valóban szabad kezet kap ahhoz, hogy választhasson élet és halál között.
Az eutanázia lehet aktív (ebben az esetben egy másik személy közreműködésével jön létre) és passzív (ekkor a beteg elutasítja az életmentő beavatkozást vagy az életben maradáshoz szükséges orvosi kezelést, kórházi ellátást). Amikor a súlyos betegségben szenvedő családtag nap mint nap kínzó fájdalmakat él át és már másra sem vágyik, csak hogy a tortúra véget érjen, a hozzátartozókra óriási felelősség hárul, hogy támogassák — vagy éppen megtagadják — a beteg végakaratát, tudva, hogy ezzel közelebb hozzák az elválás elkerülhetetlen pillanatát.
A könnyű elmúlást és az azzal kapcsolatos dilemmákat bemutató filmes kánon legjelentősebb képviselői között megemlíthetjük a spanyol Alejandro Amenábar A belső tenger című 2004-es filmjét, amely Ramón Sampedro valós esetén alapszik, aki egy súlyos balesetet követően bénult le és az ágyhoz kötve évtizedeken keresztül harcolt a méltó halálhoz való jogáért. Hasonló premisszából indul ki a Richard Dreyfuss főszereplésével készült 1981-es Mégis, kinek az élete? című dráma, melyben az élettől kicsattanó Ken Harrisonnak saját teste lesz a börtöne, és az egykor sikeres szobrászt az alkotás örömétől is megfosztja a sors; a gondolatai kínozzák, a kórházi szobában tehetetlenül és kiszolgáltatva fekszik, ezért kérvényezi, hogy engedjék ki és hagyják őt meghalni. Bár az eutanázia nem központi témája, de fontos cselekményeleme az olyan filmeknek, mint a Mielőtt megismertelek című romantikus film, az osztrák Michael Haneke Szerelem című műve, vagy Clint Eastwood Oscar-díjas rendezése, a Millió dolláros bébi.
 Sophie Marceau és Géraldine Pailhas |
Ehhez az illusztris társasághoz csatlakozott 2021-ben a francia filmművészet kiemelkedő alakja, François Ozon és a cannes-i filmfesztiválon debütált műve, a Minden rendben ment (Tout s’est bien passé). A rendező változatos filmográfiája ezúttal egy olyan darabbal bővült, melynek nem célja a polgárpukkasztás (Dupla szerető), nem kísérletezik a filmnyelvi eszközökkel (Frantz), nem merül el a szexuális vágyak kifejezésében (Fiatal és gyönyörű), nem (vagy kevésbé) járja körül a homoszexualitást (Vízcseppek a forró kövön, ‘85 nyara), de megőrzi a rá jellemző szatirikus tónust és karrierje korai fázisához képest egy jóval érettebb szerzői hozzáállásról tesz tanúbizonyosságot.
A Minden rendben ment közeli barátja és alkotótársa, a 2017-ben elhunyt Emmanuèle Bernheim memoárjának az adaptációja, akivel korábban olyan filmeken dolgoztak együtt, mint a Swimming Pool vagy az 5X2.
Ebben az önéletrajzi ihletésű történetben az írónő elmeséli családjuk fájó fejezetét, amikor idős édesapja egy agyvérzés után úgy dönt, hogy lemond az életről és a lassú túlélés helyett a kegyes halált választja. A filmben Emmanuèle-t és nővérét, Pascale-t Sophie Marceau és Géraldine Pailhas formálja meg, míg apjukat, André-t André Dussollier.
A közel kétórás, fejezetekre bontott elbeszélés André kórházba kerülésétől egészen a döntő pillanatig fűzi fel az eseményeket. A Bernheim nővérek naponta meglátogatják apjukat, ápolják és bíznak abban, hogy a férfi állapota jobbra fordul és ismét teljes értékű életet élhet. Egy nap azonban André váratlan kéréssel fordul lányához, Emmanuèle-hez — arra kéri, hogy segítsen neki befejezni a szenvedését. A nő először megdöbben és kiviharzik a szobából, később valahányszor az apja szóba hozza a témát, ő hárít és nem felel semmit. A tanácstalan Emmanuèle-re nemcsak a döntés felelőssége hárul, hanem múltbéli sérelmek is gyötrik, a zavaros emlékképek által kirajzolódik, hogy a tinédzserlány és az apja közötti viszony nem volt mindig felhőtlen. Ebben a családi dinamikában a másik lány, Pascale, illetve a Parkinson-kórban szenvedő volt feleség (Charlotte Rampling) kevésbe kapnak hangsúlyos szerepet, ebből kifolyólag Emmanuèle párja is mindössze a támogató férfiként van jelen. A történet két központi figurája a meghalni akaró André és Emmanuèle. Kettejük kapcsolata és André múltbéli tettei, valamint azok következményei csupán elejtett mondatokból derülnek ki — a rendezőnek nem célja, hogy minden részletet a néző orrára kössön, távolságot tart és külső szemlélőként mesél.
A Minden rendben ment egyrészt az eutanázia problémakörét fejtegeti — annak Franciaországra érvényes jogi hátterét és a megvalósítás lehetséges opcióit —, másrészt egy érzékeny portrét fest az apa-lánya kapcsolatról. Ebből a megközelítésből eszünkbe juthat a szintén francia Florian Zeller Az apa című filmje, mely az apa-lánya szimbiózison keresztül az időskorral járó demencia földi poklát mutatja be. A két mű közötti további hasonlóság, hogy mindkét film feszes cselekménye többnyire belső helyszíneken játszódik: előbbi különböző kórházi szobákban, utóbbi egy londoni előkelő lakásban.
François Ozon szabad teret enged a színészeinek, így elsősorban a hiteles és visszafogott alakításokon múlik, hogy a megható történet be tudja-e vonni a nézőt vagy sem. A javarészt statikus kamera, a klasszikus plánozás, a zene nélkülözése és az epizodikus narratíva által Emmanuèle Bernheim apjától való búcsúja életszerű és hétköznapi, sőt, André csípős megjegyzéseinek köszönhetően még a humort sem nélkülözi; a sírás nevetéssel társul.
A rendező nem bízta a véletlenre, amikor a francia színjátszás kiválóságaira osztotta a főbb szerepeket, hiszen Sophie Marceau, Géraldine Pailhas és André Dussollier remek összhangban vannak, és valóban elhisszük a közöttük lévő erős családi köteléket. Sophie Marceau finoman jeleníti meg a benne végbemenő lelki csatákat, legyen az düh, remény vagy szomorúság. André Dussollier pedig képes magára ölteni az elviselhetetlen és morcos öregúr szerepét, miközben a méltóságos halál utáni vágya empátiát kelt bennünk és már-már szorítunk azért, hogy a svájci küldetés sikerüljön. A végső „Minden rendben ment” csendes és rezignált elfogadása annak, hogy André kívánsága teljesült és békében távozott, úgy, ahogy azt ő akarta.