Beszélgetés Tóth Laurával és Lukács Leventével
2022.03.30.

Imre Zoltán szellemiségéhez kapcsolódik az a két fiatal koreográfus, aki a róla elnevezett program támogatásával április 6-án mutatkozik be a Trafóban: Lukács Levente darabja, A hosszútávfutó magányossága a férfiassághoz, szerelemhez fűződő viszonyáról, Tóth Laura koreográfiája, a Follia a hétköznapi őrültségekről szól. HOLLÓSI ZSOLT INTERJÚJA.

Revizor: Bemutatkozásképpen mit árultok el magatokról?

Lukács Levente: Huszonhat éves vagyok, a Magyar Táncművészeti Egyetemen modern táncművész alapképzésen végeztem, de már előtte is sokat dolgoztam színházban. Szerepeltem a Valahol Európában zalaegerszegi előadásában, majd további gyerekmusicalekben, prózai előadásokban is játszottam, végül bekerültem a színház tánckarába. Onnan mentem az egyetemre, ahol klasszikus képzést kaptunk, rengeteg balett és klasszikus modern óránk volt, a képzés az esztétikum felől közelítette meg a táncot. Nagy fordulatot jelentett, amikor Antwerpenben, a Királyi Konzervatóriumban tanulhattam egy évet Erasmus-ösztöndíjjal. A végzős évemben ingáztam, mert a szakmai gyakorlatot egy belga társulatnál töltöttem. Hazatérve szabadúszó kortárs táncosként kezdtem dolgozni a Duda Éva Társulattal, Kulcsár Noémi Tellabor társulatával, Juhász Katával, a Pataky Klári Társulattal. Beugróként dolgoztam együtt a HODWORKS-szel és sok más alkotóval. Időközben elvégeztem a design- és művészetmenedzsment mesterszakot. Nyolc éve táncolok Grecsó Zoltánnál a Willany Leóban, ahol minden szerdán improvizációs esten veszek rész. Ez az alkotói közeg olyan inspirációval hat rám, mint egyetlen más produkció sem.


Lukács Levente próba közben

Tóth Laura: Ötéves korom óta színésznő szerettem volna lenni, miközben nagyon introvertált vagyok. A színpad számomra valóságátalakító mező volt, ahol jól éreztem magam. A színművészetis felvételi előtt pár hónappal jöttem rá, hogy nem beszélni, hanem inkább táncolni szeretnék, ezért a Budapest Kortárstánc Főiskolán próbáltam szerencsét. Meglepetésemre felvettek, és igazi otthonra találtam. Akkoriban nem mindig éreztem így, de visszatekintve úgy látom, azt a helyet mintha nekem találták volna ki. A képzés nem annyira az esztétikum felől közelített, és nem is annyira a technikára koncentrált, a hangsúly inkább a saját alkotói nyelvünk megtalálásán volt. Ezért amikor 2014-ben táncművészként végeztem, nagy bátorsággal vetettem bele magamat alkotói folyamatokba, koprodukciókba. A legfontosabb feladatomnak mégis azt gondoltam, hogy megismertessem az amatőröket a kortárs tánc világával. Tánctanári végzettséget is szereztem, négy évig tanítottam. A Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnáziumban például volt, hogy négy színész évfolyamot vittem egyszerre. A tánc szeretete sosem múlt el, így a tanítás éveit követően dolgoztam a Duda Éva Társulattal, a Közép-Európa Táncszínházzal és a Gangaray Dance Company-val.

R: Miért Vivaldi egyik darabjára építetted a koreográfiád?


A Follia próbáján

TL: Vivaldi La Follia című művével még a főiskolán találkoztam, egy alkotói folyamat során használtam. A Follia sok hasonlóságot mutatott zeneileg azzal, ahogy az életem megélem. Mikor úgy éreztem, hogy túlterhelnek mások és magam problémái, beraktam fülhallgatóval Vivaldit, és így lett egy Duna-parti sétából őrült improvizáció. A follia" szó őrületet jelent, a darab is őrültségekről szól, de nem hatalmas traumákról, hanem hétköznapi őrült helyzetekről. Például mérgező közösségekről, passzív vagy nyílt agresszióról és ezek kezeléséről. Miért van az, hogy előadóművészként, nőként még mindig olyan kellemetlen a fizetésről beszélni? Nőként transzgenerációs szorongás él bennem is azzal kapcsolatban, hogy nyíltan megkérdezzem, mennyit kapok majd a munkámért. Lehet, hogy előadóművész vagyok és szeretem a munkámat, de annak nincs köze ahhoz, hogy mennyi fizetés jár érte. Ezzel a darabbal azt is próbálom megemészteni, hogy korábban úgy gondoltam, helyem van a szabályrendszerek által meghatározott társulatokban, de rájöttem, hogy nekem ez nem megy. Úgy éreztem, megfulladok, ha mások mondják meg, hogy mit csináljak.

R: Levente, az önmagad számára koreografált szólóban mi volt a legnagyobb kihívás?

LL: Az iskolai koreográfiákon kívül eddig egyetlen duettem volt, amit koreográfusként színpadra állítottam: 2019-ben Rácz Rékával csináltunk egy előadást a balettintézetes évekről az Imre Zoltán Program támogatásával. Ezután kezdtem vágyni arra, hogy csináljak egy szólót. Azt hittem, könnyű lesz, de hamar kiderült, tévedtem. Még 2020-ban nyertem el az IZP-támogatást erre a projektre, csak közbejött a Covid és több betegség. Elsősorban az foglalkoztatott, hogyan érzem magam a testemben. Létezik egy férfikép, egy ideál, ami nem feltétlenül maszkulin, inkább folyamatosan változó dolog. Az érdekelt, hogy ehhez képest én hogyan pozicionálom magam. Meg akarok-e felelni ennek a képnek? Én is olyan vagyok-e? Mikor érzem magam komfortosan egy ilyen férfiszerepben? Mikor érzem azt, hogy ez valami olyan, amivel nem tudok azonosulni? Ehhez képest hogyan vagyok szerelmes? Hogyan viszem mindezt bele a szerelmi szituációimba? Sokat jártam konditermekbe kutatni a produkcióhoz. Megfigyeltem a férfiak viselkedését, izgalmasnak tartottam a hasonlóságot azzal, amikor nők mennek fodrászatba, kozmetikába. Érdekes látni, mi történik, amikor három férfi körbeáll egy negyediket, aki erősítés közben nézi magát a tükörben és különféle hangokat hallat. Érdekelt a toxikus maszkulinitás problémája is. Amikor szerelmes vagyok és különböző pop- vagy technózenéket hallgatok, sokszor jeleneteket pörgetek az agyamban. Például elképzelem, hogy színházban énekelek egy dalt, miközben a nézőtéren ott ül az is, aki tetszik nekem. Ez egy drámai helyzet, a valóság pedig az, hogy soha nem történik ilyesmi. Ezt a logikát próbálom a mozgáskutatásba is belevinni. Miközben improvizálok, elképzelem, hogy nézhetek ki kívülről. Eltáncolok egy darabot nagy magabiztossággal, ami közben kívülről teljesen más interpretációt ad. Ez nem baj, mert az előadónak sokszor a saját magába vetett hite is elég.


Lukács Levente

R: Miért Tony Richardson világsikerű filmjét választottad a koreográfiád címéül?

LL: Épp akkor olvastam a film alapjául szolgáló könyvet, amikor pályázni kellett, és megragadt bennem ez a cím. Ráadásul akkor még egy konditermes verzión gondolkodtam. Szerettem volna egy futópadon megcsinálni az előadást, de hamar rá kellett döbbennem, hogy a támogatás egy fél futópadra sem elég, mert ami olyan profi, hogy naponta egy óránál többet lehet rajta futni, az kétmillió forintba kerül.

R: Kik azok az előadók, akik pop és rock idolként dalaikkal bekerülnek a produkciódba?

LL: Még alakul, mert nincs kész a zene. Kommerszebb előadók dalait is szeretném használni, például Ariana Grande az egyik ilyen. A kutatás idején sokat foglalkoztam a belga dEUS együttessel, amelynek a tagjai kihúzott szemű, mégis férfias rocksztárok. Az ő mozgásukat elemeztem, és tettem improvizatív módon az előadásba. Azt remélem, a humor révén többen tudnak az előadáshoz kapcsolódni.

R: Laura, a Folliát négy táncosnőre koreografáltad. Hogyan választottad ki őket?


Follia. Fotók: Ofner Gergő. A képek forrása: Trafó

TL: Mind a négyen inspiráló táncosok, ráadásul csodálatos emberek, akikkel az évek során sodort össze bennünket a munka. Különböző személyiségek, az energiáik érdekesen erősítik egymást. Békési-Szombati Anett-tel már a főiskolán is dolgoztunk együtt, utána is alkottunk együtt koprodukciókban. Baumgartner Krisztinával és Mangi Kornéliával a Gangaray Dance Company-nál találkoztunk, Szilvási Annával pedig a Közép-Európa Táncszínházban. Jó érzés, hogy ebben a produkcióban mindenki nő. A jelmez Henez Mariann munkája, Dézsi Kata csinálja a fényt, Vivaldi mellett a produkció zeneszerzője a zseniális Matisz Flóra Lili, aki gyönyörűen össze tudja hozni a barokk zenét a kortárssal. Izgalmas fúzió jön létre.

R: Duda Éva, a mentorod miben tudott segíteni?

TL: Éva őszinte ember, hihetetlen érzékenységű. Fontosnak tartja, hogy a táncprodukciók érthetőek legyenek, és a kortárs tánc minél többféle emberhez el tudjon jutni. Amikor elveszek a kusza kis kortárs világomban, azt mondja: „A fogorvosom ezt nem értené.” Fontos kitekinteni néha erre a nézőpontra is.

R: Levente, a darabod mottója – „Boys who like boys who like girls who like girls” – olyan tematikára utal, amivel Imre Zoltán is foglalkozott koreográfiáiban, ugyanakkor most a politikai viták középpontjában áll.

LL.: Sokat gondolkodtam azon, hogy milyen visszhangja lesz a koreográfiámnak, ami a szó klasszikus értelmében nem igazi táncelőadás, sokkal inkább valami performatív dolog. Az inspiráció és a topic nagyon személyes, ezzel tudom kikerülni, hogy beszélnem kelljen arról, hogy mit gondolok a témáról. Olyan élményeket dolgozok fel, amelyek velem történtek, és nem arról beszélek, hogy milyen a szexuális irányultságom, hanem arról, hogyan vagyok szerelmes emberekbe. Ha az illető éppen fiú, akkor fiú, ha lány, akkor lány. Abban bízom, hogy ez a személyes attitűd érthetővé, olvashatóvá teszi mindenkinek a darabot, függetlenül a véleményétől. Ha elmesélek egy sztorit arról, hogy szerelmes voltam valakibe, akkor az illető nemének jelölése nélkül is lehet kapcsolódni a történethez. Nem szeretnék úgy járni, mint több művészbarátom, aki felkerült különféle portálokra amiatt, mert ezzel a témával foglalkozott. Másrészt nem is érzem magam eléggé kvalifikáltnak ahhoz, hogy általános tanulságokat fogalmazzak meg. Csak arról tudok beszélni, ami velem történik.

R: Ördög Tamástól, a mentorodtól milyen tanácsokat kaptál?

LL: Tomival először a Rácz Rékával készített duettünk kapcsán dolgoztam együtt. Megnéztem az Otthon című előadását, amiért teljesen odáig voltam, ezért őt kértem fel mentornak. Jó munkakapcsolat alakult ki közöttünk, izgalmasnak találom, hogy ő nem a tánc világából jön, így nem azzal kapcsolatban ad szakmai tanácsot, hogy hol lenne jobb, ha kinyújtanám a térdem. Színházi, dramaturgiai szempontból viszont rengeteget tud hozzáadni, inspirál arra is, hogy kitaláljam, mi a motivációm az adott darabbal kapcsolatban. Nyersen fogalmazó, intellektuális alkotó, akitől tiszta útmutatást kapok.

R: Hosszú távon hogyan képzelitek a pályátokat?

TL: Most, hogy újra alkothatok, azt érzem, hogy jó helyen vagyok. Ugyanakkor még mindig nagyon szeretek táncolni, jó lenne megtalálni azokat a projekteket, akár külföldi alkotókat, ahol úgy érzem, ki tudnám aknázni a bennem rejlő lehetőségeket – a hiányosságokkal, erősségekkel együtt – abból, ami vagyok. Ha ez nem jön össze, akkor legfeljebb szólókat csinálok majd.

LL: Kevés olyan karrierutat látok itthon, amivel komfortosan tudok azonosulni. Iszonyatosan nehéz helyzetben van a kortárs tánc Magyarországon, és még nehezebb helyzetben vannak azok a függetlenek, akik nem intézményi keretek között dolgoznak. Éltem már külföldön, ezért ha úgy alakul, újra kimennék, miközben pezsgőnek tartom a hazai szakmát és szeretek itthon élni. Hosszú távon menedzsment területen látom magam. Amíg nem ismertem meg, hogy milyen nehéz munka, mindig azt mondtam, hogy negyvenévesen a Trafó igazgatója szeretnék lenni. Azt érzem, hogy a mi generációnk fiatal művészeiben – de az előttünk járókban és az utánunk jövőkben is – hatalmas összetartás van. Lehet, hogy Laurával sohasem beszéltünk volna, ha tíz évvel korábban végzünk, mert a Táncművészeti Egyetem és a Kortárstánc Főiskola között akkora volt a szakadék. A mi generációnkban már nem léteznek évtizedeken át hordozott sértettségek, nálunk a sharing működik, és az egymás segítése.

TL: A teljesítmény megbecsülése és értékelése, az egymás iránti tisztelet nálunk mindent felülír.

Az előadás adatlapja a Trafó honlapján itt található.