Ősrégi félelmünk, hogy egy napon a saját házunkban kell szembesülnünk a külvilágra oly jellemző irracionalitással és onnan áradó fenyegetettséggel. Ott áll majd egy idegen a nappalinkban, és nem csupán felszámolja egy pillanat alatt a törékeny és illuzórikus biztonságukat, amelyet hosszú-hosszú évekig építgettünk, de még az életünkre is tör.
 Jelenetek a filmből |
Kedvelt alaphelyzete ez a horrornak, vagy akár az egzisztencialista drámának. Bújhat a támadó maszk mögé, hogy végképp ne kapjunk semmilyen fogódzót a bárgyú, festett mosolyokon kívül, és a behatolókba valóban a bármikor és bárhol lecsapó véletlent lássuk bele.
Ilyen volt a Hívatlanok, amely egyszerre nyúlt vissza a Manson-féle gyilkosságokig és Michael Haneke felkavaró filmjéig (Furcsa játék), amelyben két hófehérbe öltözött fiatalember kínoz halálra a nyaralójában egy átlagos családot. Ez utóbbi tán azért is volt még félelmetesebb, mert ők kísérletet sem tesznek arra, hogy eltakarják az arcukat, megnyerő és szelíd vonásaikban fokozatosan ismerünk rá a teljes és totális irracionalitásra, a nehezen feldolgozható, nyers erőszakra. Az pedig különösen megrázó, amikor egyikük egyenesen ránk kacsint a vászonról, mintegy a nézőket is cinkossá téve, akik borzongva lesnek be az élet kulisszái mögé. (Érdekesség, hogy Haneke tíz évvel később elkészítette az alkotás amerikai verzióját is jelenetről jelenetre lemásolva az eredetit, ám az már messze nem sokkolt annyira – addigra talán még magasabbra került az ingerküszöbünk.)
Az amerikai horror újragondolója, Jordan Peele még ezen a megszokott helyzeten is csavart egyet, amikor a kiszemelt családra saját maguk, pontosabban a semmiből előkerülő hasonmásaik támadnak rá (Mi). Hiszen ki jelenthetne igazán veszélyt ránk, ha nem önmagunk? Nem elhanyagolható közös pontja ezen filmeknek, hogy a rémségek többnyire a nyaralóban történnek, ahová az áldozatok épp elvonulnának a világ elől, hogy kipihenjék azt a stresszt, ami hétköznap zúdul rájuk.
 A képek forrása: MAFAB |
A milliárdos (Jesse Plemons) és felesége (Lily Collins) is a minden igényt kielégítő nyaralóban lepi meg a betörőt (Jason Segel), aki talán le is lépne a házban talált pénzzel, ha már az ajtóban össze nem futna a fiatal nővel. Némi bonyodalom és még több pénz megszerzése után a férfi ismét kereket akar oldani, amikor észreveszi, hogy egy fáról, amellyel szemben az autóját hagyta a birtokon kívül, egy kamera szegeződik rá. Kénytelen visszatérni, ám kiderül, hogy a kamera nem a milliárdos házához tartozik. A betörő tehát nem térhet vissza a biztonságos életébe, hiszen a felvétel bármikor lebuktathatja, kénytelen új életet kezdeni, amihez persze még több pénz kellene. Ám a félmillió dollárt nem könnyű előteremteni, így kénytelen a házaspár társaságában megvárni a másnap estét.
Charlie McDowell filmjében az alaphelyzet eleinte inkább komikus (ezt az érzést csak fokozza, hogy a karaktert alakító Segel vígjátékok révén futott be), egyáltalán nem úgy tűnik, hogy ez a betolakodó komoly veszélyt jelenthetne bárkire is. Nincs kész terve, percről percre próbál alkalmazkodni a helyzethez. Kifejezetten tréfás az a jelenet, amikor a milliárdos segítségével próbálja belőni, hogy mennyi pénz is kellene egy igazi újrakezdéshez, és hol nevetségesen keveset, hol nevetségesen sokat mond. A milliárdos józan cinizmusa, a pénzhez való viszonya talán itt a legsokatmondóbb.
A cím is (Váratlan szerencse, az eredeti Windfall talált pénzt is jelent) arra utal, hogy a sok csetlés-botlás ellenére mégis jól keveredik ki mindebből, de aztán előkerül egy pisztoly, s nem kell ahhoz Csehovnak lenni, hogy tudjuk, ez a fegyver előbb vagy utóbb el fog sülni. A rendező percről percre, ügyes vágóképekkel, zenei és dramaturgiai húzásokkal alakítja át a vicces helyzetet előbb nyugtalanítóvá, majd egyre feszültebbé és vészjóslóbbá.
Az idegen alakja McDowell verziójában alapvetően nem az arctalan fenyegetést jeleníti meg (bár a szereplők név nélküliek, és a stáblistán Segel karaktere Senkiként szerepel), hanem amolyan katalizátorként fejti ki a hatását: jelenlétében a milliárdosról egyre gyorsabban foszlik le az álarc, egyre tisztábban látjuk a fiatal és szegényebb sorból érkező feleség kiszolgáltatottságát. És az is világosabbá válik, hogy az igazi fenyegetés nem kívülről támadja ezt az idillinek gondolt életet.
A Váratlan szerencse igazi kamaradrámát farag a megszokott horroros alaphelyzetből, és remek építkezéssel vezet el a végső csavarig. A levegőtlen, kevés szereplővel dolgozó, klausztrofób alaphelyzet amúgy igen jól áll a rendezőnek, hiszen első nagy sikere, a keserédes vígjáték (Egyetlen szerelmem) is hasonló szituációt elevenített meg: akkor egy válságba jutott házaspár utazott le vidékre, hogy ott próbáljanak életet lehelni a kapcsolatukba. McDowellt itt is, ott is az illúziók és kegyes hazugságok sminkje alól előbukkanó emberi arc érdekli, az, hogy miként birkózunk meg kiüresedett önmagunkkal, aki olykor kegyetlenebb is lehet, mint a házunkban felbukkanó idegen.
A kamaradráma jellegzetessége, hogy nagy teret enged a színészeknek, így sikere az okos fordulatok mellett javarészt a színészi teljesítményen múlik. Erre szerencsére nem lehet panasz. Mindhárman igen pontosan jelenítik meg a szemünk láttára zajló átváltozást: Segel fenyegető és szétszórt betolakodója egyre emberibbé, Plemons áldozatnak látszó milliárdosa egyre ellenszenvesebbé, míg Collins szende és dísznek tűnő felesége egyre önállóbbá válik. Isiah Donté Lee kamerája pedig minden apró változást és rezdülést lekövet mind a szereplők vonásain, mind a ház hűvös tárgyain játszó fényeken.
Jól komponált, ügyesen kézben tartott, csattanós munka a Váratlan szerencse, amely képes új színt csempészni egy többszörösen túlhasznált alaphelyzetbe.