Az MR Szimfonikus Zenekar és Énekkar Mahler-koncertje
2022.03.29.

Egy mű, melyet ritkán hallunk. Egy mű, melyet nem is kell gyakran meghallgatni. Egy mű, melynek előadásához sokáig nem állt rendelkezésre méltó helyszín Magyarországon. Mahler 2. szimfóniája a Müpában. CSENGERY KRISTÓF KRITIKÁJA.

Wagner Parsifalját tizenkét évvel az első „Wunderhorn-szimfónia” keletkezése előtt, 1882 nyarán mutatták be Bayreuthban. Mahler Wagner művészetének lelkes csodálója volt. Wagner a Parsifalt a magyarra csak hozzávetőlegesen lefordítható Bühnenweihfestspiel – „színpadi szent ünnepi játék” – műfajmegjelöléssel látta el. Mahler 2. szimfóniája, melynek 4. tétele az Achim von Arnim és Clemens Brentano által összeállított Des Knaben Wunderhorn (A fiú csodakürtje) népköltésgyűjtemény egy részletét (UrlichtŐsfény), fináléja, az 5. tétel pedig az Empfindsamkeit nagy német költője, Friedrich Gottlieb Klopstock Feltámadás-ódáját (Auferstehungsode) zenésíti meg, vitathatatlanul ünnepi mű. És szent. És talán nem túlzás: színpadi is.


Riccardo Frizza

Három dolgot ünnepel. Legelőször a halált. Nem az itt maradottak gyászát, hanem a minden élőre váró, könyörtelen elmúlással való drámai szembenézést (a mű eredetileg önálló szimfonikus költeményként fogant, hatalmas első tétele az utóbb elvetett Totenfeier címet viselte volna). Másodikként, visszatekintve, az életet (melyet a második tétel, a Ländler az idilli béke, a harmadik, a Scherzo az illúzióvesztés aspektusából világít meg). Végül harmadikként – az ember kiszolgáltatottságát, magányát, fájdalmát és reményét megéneklő, altszólós negyedik tétel, az Urlicht intermezzóját követőn – a hatalmas kórust és az alt mellett szopránszólót is alkalmazó finálé hangjaiban a feltámadást. Valóban ünnepinek nevezhetjük ezt a művet, mert hangjait különleges jelentőség fűti és emelkedettség járja át. 

Noha nincs köze liturgikus műfajhoz, kétségtelenül szakrális mű is a 2. szimfónia, hiszen vallásos gondolkodás és nem egy részletében szertartásszerűség jellemzi, s ami még fontosabb: nagy erővel sugárzó, felekezetek feletti hit, amely – az ünnepi jelleggel is összefüggésben – az előadóktól az átszellemültség, a transzcendencia iránti fogékonyságot követeli.

Az eddigiekhez némi merészséggel a harmadik jelzőt is hozzáilleszthetjük: a 2. szimfónia számos vonásában nemcsak koncertzene, de színpadi mű is. Mi teszi azzá? Legelőször is talán rendkívüli drámaisága, amely mindenekelőtt a kontrasztokban és váratlan fordulatokban gazdag saroktételeket uralja. De színpadiasságot sugall a színfalak mögötti „lontano” zenék térélménye is. Fontos a tömeg látványa, amely egy hatalmas tablóban önkéntelenül megjeleníti a feltámadók seregét. És érdemes felfigyelnünk egy apró, de sokatmondó jelre: a finálé végkifejletéhez közeledve, mikor a kórus háromszoros fortissimo dinamikai jelzéssel, s még a „mit höchster Kraft” nyomatékosító utasítással is bátorítva zengi az ódából himnusszá átlényegült Auferstehn strófát, a partitúrában ez áll: Sopr. solo mit Chor, Alt solo mit Chor. Vagyis a szoprán és az alt szólistának együtt kell énekelnie a kórussal. Ennek semmi értelme – fakadhat ki a kottaolvasó, hiszen a két szólista hangját önmagában senki se hallja, mindkettő felismerhetetlenül beleolvad a hatalmas tuttiba. Valóban, de a koncert közönsége látja, hogy a két szólista ott áll felszegett fejjel, és együtt énekel a tömeggel. Egyek vagyunk – sugallja látványával ez a színpadi jelenet, melynek rendezője a komponista.


Szabóki Tünde

Riccardo Frizza (1971) vezényletével a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara és Énekkara (karigazgató: Pad Zoltán), valamint a Kodály Kórus Debrecen (karigazgató: Kocsis-Holper Zoltán), Szabóki Tünde (szoprán) és  Schöck Atala (alt) közreműködésével megszólaltatta a Müpában Mahler 2. szimfóniáját. Mindenekelőtt: öröm ezt a művet olyan térben hallani, mely adottságaival megfelel a zene igényeinek, s amelyben a grandiózus tételek hangzása valóban kiteljesedhet. Frizza nem először jár Budapesten, a Rádiózenekarral való kapcsolata 2017 óta tart, s a következő évadtól Vásáry Tamás elnök-karmester és Kovács János állandó karmester mellett ő lesz az együttes új vezető karmestere, aki a tervek szerint évadonként két hosszabb periódusban dolgozik majd az MR Szimfonikusokkal, és négy koncerten áll pulpitusra.

Frizza sikeres operadirigens, aki 2009 óta a New York-i Metropolitanben is otthonos, legsajátabb területének az olasz repertoárt tartja a szakma. Vezényletével Mahler 2. szimfóniája szuggesztív, élményt adó és számos részletszépséget kínáló előadásban szólalt meg, katartikus azonban aligha volt a produkció – leszámítva talán a finálé végkifejletét, ott azonban a hatalmas fokozással és a dinamika kozmikus kiteljesedésével maga a zene teremti meg a katarzist, az interpretációtól függetlenül. Bevezetőben azért volt érdemes részletezni, milyen is Mahler 2. szimfóniája, hogy Frizza teljesítményét értékelve világosan érzékeltethető legyen, mi az, aminek ez az olvasat nem tudott megfelelni.

Mindenekelőtt: e produkció alapján úgy tetszik, Frizza inkább képes hatásosan és erőteljesen vezényelni, s jóval csekélyebb az affinitása a transzcendencia, az átszellemültség, az emelkedettség iránt. Így a mű szakralitásából kevés érvényesült, s hasonlóképpen mértéktartón adagolta az értelmezés a mű ünnepi jellegzetességeit. A kompozíció zenés színházi elemei azonban nem vesztek el. Általánosságban megkockáztatható: Frizza a jelek szerint nem az a karmester, akinek a művészalkata illenék Mahler Másodikjához. A magyar közönség találkozott már olyan Mahler-karmesterekkel, akiknek nagyon is volt vagy van antennájuk e műhöz, elég két név a múltból és a jelenből: Doráti Antal és Fischer Iván.

Túl alkaton, egyéniségen, fajsúlyon: a mű sokkal több gondos csiszoló munkát igényelt volna, mint amennyit – a hangzó végeredmény tanúsága szerint – a karmester a produkcióba fektetett. Úgy tetszett, az együtteseket sokszor magára hagyja, munkája néha azt a benyomást keltette, hogy „rávezényel” a zenekar pillanatnyi állapotára. Kár, mert ennél az MR Szimfonikusok kiváló együttese sokkal többet tud, és nagyobb igényességet is érdemel. A két kórus viszont jól felkészítve, tartalmas hangzással, meggyőzőn teljesített, tartalmas orgánumával és jelentőségteljes személyiségével Schöck Atala az Urlicht-tételben átszellemült légkört teremtett, s a fináléban hozzá csatlakozó Szabóki Tünde hangja is kinyílt és szárnyalt a magasban.

Helyszín: Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem; időpont: 2022. március 24.