Revizor: Színészpróbáló feladat ezt az előadást játszani?

Gyabronka József: Igen, amikor Török Tamara megkérdezte, hogy volna-e kedvem hozzá, lázba jöttem. Aztán amikor meglett a szöveg, sokat húztunk, leginkább az ördögök akcióiból, csak az maradt benne, ami a jelenlegi világhoz vagy az életemhez kapcsolódik. És nyilvánvaló, hogy kihagytunk egy csomó középkori firenzei történetet, hiszen a mai néző nem ismeri azokat a személyeket, akikre Dante utalt. 

Gyabronka József a Pokol című előadásban

R: A mai néző viszont érzékelheti, hogy 2022-ben is ugyanazok a problémák jelennek meg, mint a 14. században.

GyJ: Rettenetes tapasztalat, hogy ilyen értelemben semmi nem változott. Ezt már átéltem egyszer, húsz évvel ezelőtt a Mi újság, múlt század? előadásban, az Örkény Színházban. Gálffinak volt egy bevezető évezredköszöntője, ami arról szólt, hogy végre túllépünk az undorító, véres 19. századon és eljön a 20. század, ahol majd az emberség, a kultúra, a szolidaritás, a béke győzedelmeskedik. Valahogy nem így alakult. Ugyanezt látod a Pokolban is, ilyen értelemben egyáltalán nem változik az emberiség. A bornírtság, a hatalomvágy, az erőszak és még sorolhatnám, ezek ma is megvannak a világban. Nem tudom, miben lehet reménykedni. De visszatérve a szövegre, óriási jelentősége van, hogy Nádasdy Ádám újrafordította. Ez a fordítás néhol költőibb, olykor szárazan egyszerűbb, mint Babitsé. A mai nyelven megírt szövegnek teljesen más hatása van, nemcsak rám, hanem a nézőre is, amit a vendégszövegek is erősítenek. Ne tévedjünk: ez nem egy hétszáz éves történet, a Pokol ma is velünk van, akár az emberen belül is.

R: Monodráma, egyedül vagy a színpadon, miközben abszolút csapatjátékos vagy. Ez nehezebb? 

GyJ: Ezen nem gondolkodtam, inkább azon, hogyan szólaljon meg a szöveg. Igazából nekem – biztosan más színészeknek is – vannak démonaim, a rosszakat próbálom elkergetni, a jókat pedig a szolgálatomba állítani, de nyilván ezek nagyon személyesek, amiről nem szívesen beszélek. Nem arról van szó, hogy az ember állandóan ostorozza magát, de jó, ha működik benne egy egészséges önkontroll.

R: A Sufniban nagyon közel vannak a nézők, kicsi a tér. Te már ott ülsz, amikor bejönnek, mintha figyelnéd őket. Látsz arcokat?

GyJ: Igen, ez az én játékom vagy feladatom kezdés előtt, hogy ne zökkentsen ki, ha barátot, rokont, kritikust látok, akikről nem tudtam, hogy itt lesznek. Inspiráló azzal a lelkülettel nekiállni, hogy akkor figyeljetek, most elmondom nektek, hogy én mit gondolok a világról. Azzal az önbizalommal, ami nélkül nem érdemes fölmenni a színpadra.

R: Érzed, amikor lanyhul a figyelem?

GyJ: Érzem, de a Pokol előadások alatt ritkán tapasztalom. Olyan figyelemmel követik a nézők, hogy szinte zavarba jövök. Néha kénytelen vagyok megtörni a szöveget, mert muszáj innom, ilyenkor kimegyek a színpad szélére. Kicsit olyan, mintha otthon kimennék a konyhába, és azt várnám, hogy a nézők is ellazuljanak, mire visszamegyek. De nem, talán azt gondolják, hogy ez valami akció a színpadon, ugyanolyan feszült figyelemmel nézik, pedig szeretném őket kiszabadítani. Persze az is lehet, hogy jó, hogy a hetven percet teljes koncentrációban nézik. Azt mondják, szeretik. Nem könnyű az előadás, dolgozniuk kell közben, de jól érzik benne magukat.

R: Közben a narratíva nem egy boldog világot idéz. A Krétakör óta olyan darabok találnak meg, amelyek erősen szembesítenek közélettel, politikával. 

GyJ: Pedig nem utasítom vissza a szórakoztató darabokat, csak valahogy így alakul. Amikor azt érzem, hogy valamit mondani kellene a helyzetre, a politikára, egyáltalán az életre vonatkozóan, akkor valaki ezt egy színdarabbal megoldja, mert hív az előadásába, a társulatába. Ilyenkor mindig boldog vagyok a darabtól, amit a rendező választott, hogy ezzel segít kimondani, ami bennem feszül. Egy színész nem állhat csak úgy a színpadra, hogy felolvasson egy manifesztumot. 2002-ben, amikor Schilling Árpád hívott a Krétakörbe, és elmondta, hogy miről fog szólni a produkció, azt éreztem, hogy ez az én színházam.

R: Dolga a színésznek, hogy ennyire közel kerüljön a politikához?

GyJ: Muszáj tükröt tartani, és én nem bírom az apolitikus hozzáállást. Nem arról van szó, hogy mindennek csak a politikáról kell szólnia, de közben azt érzékeli az ember, hogy mégis minden pillanat arról szól.

R: A Krétakör sorvezetőként működik azóta is?

GyJ: Az talán nem véletlen, ha az embert hívják egy társulatba, és az sem, ha ott marad. Mindig izgatott, hogy miért engem hívnak, mit látnak bennem. És nyilván az sem véletlen, ha véget ér egy korszak, annak nyoma marad, amit hurcolunk magunkkal. Ilyen volt Kaposvár, ami örökre megmaradt azokban, akik ott voltak. Gondoljunk csak Gazdag Gyulára, Ascher Tamásra, Ács Jánosra, Zsámbéki Gáborra, és lehetne hosszan sorolni. Kialakult bennük az a fajta ízlés és munkamorál, ami a későbbi pályájukat is meghatározta, adott egy tartást, gondolkodásmódot. Visszatérve a Krétakörre, ha nem akartad megúszni az előadásokat, akkor az egésznek az ívét is látnod kellett, közben a pici részleteken rettenetes türelemmel kellett dolgozni. Sokszor belefáradtam a hosszú próbákba, fölöslegesnek éreztem őket, de amikor láttam ennek a melónak az eredményét, akkor tudtam, hogy igazuk volt. 

R: A Krétakör felbomlása óta szabadúszó vagy. Ez elhatározás volt, vagy így alakult?

GyJ: Amikor hívtak, akkor valamiért nem mentem, amikor nem hívtak, akkor néha mentem volna, ez az én hangulataimon is múlt, de ennek valahogy így kellett lennie.

R: A pályátok nagyon erősen átpolitizálódott.

Fotók: Horváth Judit. A képek forrása: Orlai Produkció

GyJ: Ennek én is részese vagyok, de nem én kezdtem. Mint ahogy a gyűlölet szítását sem. Vannak helyzetek, amikor állást kell foglalni, ez nem baj. Elválik a búza az ocsútól. Látszik, hogy ki hol van, mit csinál.

R: Kell, hogy látszódjon?

GyJ: Nem, a tehetségnek, a tisztességnek kellene látszódnia. De ez minden korban így volt, csak most nagyon élesen itt van és tapintható. Olyan iszonyatos árok van, hogy csak átordibálni lehet egyik oldalról a másikra.

R: A Bodor Johanna Nem baj, majd megértem című önéletrajzi könyvéből készült előadásban is játszol, ami a Ceausescu-érába vezet vissza. Harminc év múlva lehet, hogy a mai kor is árnyalódik.

GyJ: Az a rendszer más volt, mint amiben mi éltünk. Nyilván hallottunk róla, közvetlenül azoktól a kollégáktól is, akik átjöttek Magyarországra még Johanna előtt. Az édesapjával, Bodor Pállal sokat beszélgettem, Johannát később ismertem meg. Miközben az előadás arról az időszakról szól, érzékeli az ember a párhuzamot a mával, hogy egy „erős állam” mire lehet képes. Érdekes volt, hogy ismertem ezeket az embereket, hármat közülük egészen közelről.  A rendező Szikszai Rémusz, a dramaturg Ari-Nagy Barbara is Erdélyből jött – ők átélték mindezt. Jókat röhögtünk és keseregtünk a próbafolyamat alatt, hogy bár már messze van, mégis mennyire aktuális megint ez a történet. Azok a darabok, amikben most játszom – a Becéző szavakat kivéve, amiben az emberi lelkekre kíváncsi a szerző –, mind közéleti, társadalmi kérdésekre próbálnak az alkotók választ keresni. A Pokol erre még rá is erősít, a saját ördögeimen túl is felismerek embereket a szövegemben. Amikor beszélek egy szörnyről, konkrétan egy emberre gondolok, és az már kitörölhetetlen, mert tanulás közben ő rögzült. Amikor azt mondom, hogy „az arca becsületes emberarc, látszatra színtiszta jóindulat, hátrébb viszont a törzse, mint a kígyó”, látom az arcot mögötte…

R: Egy időben nagyon sokat forgattál. 

GyJ: Volt pár év, amikor rám szoktak, sokat forgattam, mostanában nem. És ez valahogy így van rendjén. Bizonyos színészek túl vannak foglalkoztatva, lehet, hogy megérdemlik, de mégis. Ezt én is éreztem, persze örültem, hogy hívnak, de néha megkérdeztem a rendezőket, hogy miért én jutottam eszükbe.

R: És mit mondtak?

GyJ: Mindenféléket: például, hogy láttak ebben-abban vagy valaki súgott nekik… Az érdeklődésem soha nem önbizalomhiányból fakadt, inkább csak kíváncsi voltam. Nekem is van elképzelésem, ha filmet rendeznék, kikkel dolgoznék szívesen. Többnyire olyan kollégákkal, akik szerintem nincsenek eléggé a reflektorfényben. 

R: És te?

GyJ: Én néha ott vagyok. De az sem baj, ha eltűnök egy időre. Nem baj, ha az ember kicsit kívülről néz magára. A sodrásban nem lát tisztán, muszáj néha kikapaszkodni a partra, onnan visszanézni, hogy mi folyik itt, miben vett részt.