Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

LEHETETLEN SZERELMEK MACARONJA

Paul Thomas Anderson: Licorice Pizza
2022. márc. 23.
Egy nem létező szerelem lélegzetelállító varázslata a mozivásznakon: Paul Thomas Anderson szemet gyönyörködtetően kimunkált mesterműve az Oscar-szezon legjobb filmje. GYENGE ZSOLT KRITIKÁJA.

Tragédiák és melodrámák sokasága szól a kapcsolatok végtelen törékenységéről, arról a pillanatnyi tévedésről, rossz hangsúlyról, pár percnyi késésről, ami egymásnak teremtett lelkeket örökre elválaszt egymástól. Az amerikai film legkifinomultabb kezű mestere, Paul Thomas Anderson azonban mintha ravaszul az ellenkezőjéről mesélne szinte minden filmjében: úgy tűnik, az ő univerzumában rendre olyan szerelmek fonódnak, amelyek minden józan belátás, a felek státusza, habitusa és egymás ellen való nyílt küszködése ellenére teljesednek be. 

licorice1
Jelenetek a filmből

Gondoljunk csak a lúzer szerencsejátékos és az esküvője utáni órákban még egy menetet bevállaló prosti viszonyára A szerencse zsoldosaiban (Hard Eight), a nővérei által szekált magányos „vállalkozó” és a levakarhatatlan barátnő udvarlására a Kótyagos szerelemben (Punch-Drunk Love) vagy újabban a hiperelegáns divattervezőre és a kissé trampli felszolgálónőre a Fantomszálban (Phantom Thread). Paul Thomas Anderson hihetetlenségükben varázslatos románcait nézve úgy tűnik, ahhoz, hogy az egymással véletlenül találkozó, egymáshoz korban, attitűdben testalkatban és érdeklődésben nem illő „szerelmesek” egymáséi legyenek, nincs másra szükség, mint az egyik fél önfeladó kitartására.

Los Angeles jellegtelen kertvárosi vidékén (a „híres” San Fernando völgyben) járunk a hetvenes évek első felében, ahol a tizenöt éves Gary a sulis fotózáson botlik és zúg bele gyógyíthatatlanul a fotóstúdió huszonöt éves segédjébe, Alanába, akinek a srác megtévesztő és megalapozatlannak tűnő magabiztossággal kezdi el csapni a szelet. A zavarbaejtő című film (a Licorice Pizza – értsd Medvecukor Pizza – egy mára már eltűnt kaliforniai lemezbolt-hálózat neve volt) kettejük se veled, se nélküled kapcsolatát követi, miközben Gary néhány gyerekszínészi szereppel a háta mögött lehengerlő dumával vág bele különböző vállalkozásokba. 

A tétova történet – és ez a legszebb benne – nem halad sehova: szó sincs a coming-of-age filmek lassan egymáshoz érő személyiségeiről, tapasztalatok által edzett identitásairól vagy nagy léptékű felismeréseiről. A néha komoly, néha finoman humoros események csak ürügyek arra, hogy a Paul Thomas Anderson által megálmodott univerzum életre keljen előttünk a vásznon.

licorice2

Mert a Licorice Pizza legfontosabb tétje – mint a rendező megannyi szenzációs filmjében – a lenyűgöző érzékkel megtalált színészek által megteremtett felejthetetlen figurák teljes értékű jelenléte. A rendező színészválasztásainak különlegessége, hogy nem egyszerűen rátalál a karakterhez legközelebb álló színészre, hanem olyan önfelszámoló átalakulásokra készteti őket, ami úgy hoz elő belőlük valami korábban elképzelhetetlent, hogy közben mégis az ember mivoltuk mélyrétegeiben gyökerezik – elég csak Tom Cruise zseniális jelenését felidéznünk a Magnóliából. 

Ráadásul a színészek még a legkomplexebb felépítésű filmjeiben sem egy struktúra megjelenítői csupán, hanem mintha belőlük, a személyiségükből, a gesztusaikból, a hanghordozásukból és testtartásukból nőne ki maga a történet. Nincs ez másképp ezúttal sem, pedig a korábbi gyakorlattól eltérően két kezdőre osztotta a főszerepet: Gary-t a tragikus sorsú Philip Seymour Hoffman fia, Cooper Hoffmann alakítja, valószínűtlen szerelmét pedig a Haim női rockbanda tagja, Alana Haim. Játékukra nem a nagy színészóriások végletekig átélt transzformációja jellemző, hanem valami keresetlen esetlenség, természetes botladozás, így aztán a Licorice Pizza célja sem a személyiség pszichologizáló feltárása, hanem kettejük kvázi nem létező viszonyának apró gesztusokból történő felrajzolása. Olyan ez a film, mintha egy táncoló párt néznénk, ahol mindkét fél más zenét hall, és az, ahogy ennek ellenére időnként véletlenül együtt lépnek, mégis tánccá válik.

licorice3
A képek forrása: MAFAB

Ugyanakkor a film a mániákusan részletgazdag kidolgozottság révén szinte észrevétlenül itatódik át a kor, a miliő és a társadalmi viszonyrendszerek jóindulatúan kritikus ábrázolásával, ahogyan a romantikus történet összefonódik a nagy olajválsággal, a gazdasági viszonyokkal és a helyi politikai küzdelmekkel. Miközben Gary és Alana csetlés-botlásait nézzük a castingok, üzleti vállalkozások és politikai kampányok tipikusan kaliforniai világában, kirajzolódik az igazi Amerika: a kényszeresen ismételt pózok, a feladhatatlan szerepek és ezzel szorosan összefonódva a végeérhetetlen eladás, az örökös sales Amerikája. Gary vérbeli amerikai énjének olyannyira részévé vált ez, hogy valójában a csajozásban és a szerelemben is csupán értékesítő, egy Arthur Miller-i ügynök. Ráadásul a filmben nosztalgikus szeretettel ugyan, de az öntetszelgő, valóságtól elrugaszkodott, önmagát áltató nagy egókból álló Hollywood is megkapja a magáét.

Bár Paul Thomas Anderson nem radikálisan kísérletező független alkotó, azt gondolom, művészete leginkább a költészettel rokonítható. Műveiben ugyanis a műélvezet lényegi része nem abból fakad, amiről szólnak, hanem a mozgóképes megszólalás leírhatatlanul gazdag, kifinomult és gondolatokkal összeszőtt használatából – valahogy úgy, ahogyan a jó vers a szavak jelentésének és hangzásának összecsengésében születik meg. Ahogy egy vers nyelvi zenéje szól a fülünkben olvasás közben, úgy szemléljük a PTA-filmek lüktető lebegését a mozivásznon. 

Munkájának specifikuma, hogy a valószerűtlenbe hajló történeteket a legapróbb részletekig realisztikus, a Licorice Pizza esetében az utolsó morzsáig történetileg hiteles környezetbe helyezi, azonban ezek nem válnak menő posztmodern referenciák tarantinói hálózatává, hanem a film időtartamára moziélményként, csak mozgóképben létező univerzumként léteznek előttünk. PTA minden jelenetet, dialógust, beállítást, kameraszöget és -mozgást, reflektort, vágást és zörejt úgy tervez meg, hogy a filmen belül koherens egységet alkotva, egymást erősítve, gondolati és esztétikai kapcsolatokat teremtve hozzák létre azt a kinematografikus tapasztalatot, ami aztán később egy értelemkereső elmélkedés kiindulópontjává lehet.

Miközben a Licorice Pizzát nézzük, egyszerűen csak gyönyörködjünk a mozgókép-teremtés létező legmagasabb minőségében. Abban, ahogy a legelején egyetlen, vágás nélküli, önmagával szembemenő kameramozgásban találkozik az egymással az egész filmben aszinkronban lévő két főhős; vagy ahogy közel a befejezéshez a képviselőjelölt asztalától távozó férfit és nőt követő kamera váratlanul a snitt végén újra a politikus arcára talál. Hagyjuk magunkat behálózni a hiány kompozíciói által, mikor az üvegfelület alig látható tükröződésében nézhetjük hosszan a film legfontosabb emocionális pillanatát, a pár első ölelését, vagy amikor egy éttermi vacsora három alakjából csak egyet látunk a maga valójában, a másik tükörben jelenik meg, a harmadik pedig godard-i módon végig képen kívül marad, és csak a tányérján matató keze és hangja által van jelen. Engedjük a szemünket elcsábítani a világítás szemkápráztató momentumaitól, amikor körvonalak helyett fények és színek teremtik meg az alakokat a vásznon.

A Licorice Pizza a Paul Thomas Anderson életműben kis léptékű vállalásnak tűnhet, hiszen nincs sokszálú cselekménybonyolítás, nagyívű gondolat vagy felkavaró dráma, mégis, éppen a szerénysége miatt az elmúlt évek amerikai filmművészetének talán legragyogóbb ékszere. Ezt a filmet nézni olyan, mint amikor egy különlegesen finom apró macaront eszel, ami nyilván nem szünteti meg az éhséget, de annyira ízlik, hogy nem nyeled le: megroppantod a fogaiddal a felszínét, majd hagyod, hogy a tésztája enyhén a szájpadlásodhoz tapadjon, miközben a töltelék lassan szétfolyik a nyelveden, és az ízorgia elborítja az érzékeidet.

A film adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek