Juhász Ferenc: Pacsirta a szívben
2008.11.07.

A televízióban is elhangzott beszámolója szerint a költő augusztusban, 80. születésnapjára „hat tonna patyolat papírt” kapott s hozzá finom írószerszámokat kért. Mert az írás tölti ki mindennapjait, mert – terveit nézve – a hat tonna sem lesz elegendő. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.

Hányszor és hányszor ajánlkozott a halál (a Halál) kéretlen alkotótársnak, mióta (hat évtizednél hosszabb ideje) Juhász Ferenc verset ír! Mintha nem vette volna észre a nagy ihletők (múzsát mégse mondjunk) legfélelmetesebbike, hogy az életmű mindenestül éppen ellene íródik. Nem egyetlen lírikusi tárgya Juhásznak az eltávozás, a vég, de bizonyos, hogy költeményeinek és époszainak monumentális folyama a modern haláltematikájú oeuvre-ök egyik leghatalmasabbika. Elég bizonyság erre, immár az ezerkilencszázötvenes, ezerkilencszázhatvanas évektől dominánsan, a „fehér bárány”-halál és a „varangyosbéka”-halál szembefordított költői jelentésvilága. Vagy – többek között – a feleségsirató A megváltó aranykard az „Elmúlás Eleven Szívfalára” írott könyve (1973),  és a Szerelmes hazatántorgás (1977), ismét az asszony-gyásszal és a Latinovits Zoltán koporsója kívűl-belűl teleírva, mint az egyiptomi múmia-bábok hetven szakaszával – a csak a „Halál! Halál!...” szó tizennyolcszori ismétléséből álló hatvankilencedik s a befejező hetvenedik strófával: „Halál! Halál! Halál! Halál! Halál! Halál! Halál! / Nem vagy: szerelmem! / Kannibál-szívem kitépett emberszívet rág, embercsontot mar, emberhullát zabál. / Ím: győzedelmem!

Juhász tavaly úgy vágott neki nyolcvanadik életévének, hogy a fiaként szeretett, korán elhunyt Ördögh Szilveszter írót búcsúztatta a sírnál. Alig ülte meg idén a kerek születésnapot, a régi barát Hantai Simontól kellett búcsút vennie (a Pacsirta a szívben rőt-arany-fekete avarborítóján is Hantai egy 1960-as festménye látható a költő kezeírása-cím alatt). S feje alighanem most is a tenyerébe hajtva, hiszen friss még a hír: elhunyt a legkitartóbb szellemi szövetségesek közé tartozó Bodnár György irodalomtörténész, a máig érvényes 1993-as kismonográfia szerzője.

Az idén megjelentetett új könyv – könyvtárgyként (artefaktumként) a Kossuth Kiadó remeklése – ugyancsak a halál könyve, azaz Juhásztól szükségszerű halál-halasztó szóval, szómágiával: az életé, életigenlésé, életünneplésé. A Nagyszombati Codexből vett szövegrész (Jézus Krisztus megfeszítése) hasonmás oldalként, a nem is mindig könnyen értelmezhető tipográfia archaikusságával mintegy eltávolítja a legmitikusabb, legnagyobb szabású haláltények halál-koronáját: a Megváltó halálát (melyet Juhász már többször hosszú versbe – is – beleírt). A könyv jobb oldali, páratlan számozású lapjai azután a 2006 Március 22. szerda és a 2006 Szeptember 1 Péntek között papírra vetett prózavers-feljegyzések autográf, szürke betűbarázdái; az ellenoldalakon a naplólapok meglehetősen apró betűs, fekete nyomtatástükrei olvashatók. (A kettő szándék szerint megegyezik, a kézírás – sajátszerűsége, sőt képzőművészeti szépsége folytán – mégsem jeleníthető meg mindig betűhíven.) Beszédes tény, hogy 2006. augusztus 16., Juhász Ferenc hetvennyolcadik születésnapja kimarad: az élet napját, az életünnepet nem örökíti meg a vívódó, ezer kérdőjellel tépett krónika.

Juhász újabb költészetét (melyről nemrég Olasz Sándor írt találóan, Homéroszi pajzzsal a halál ellen címen) nem rajzolja át a Pacsirta a szívben. Így lírájának egészét sem. A napi beosztású, breviáriumos építkezés azonban oldja a leggyakrabban említett befogadási nehézséget: a szövegfolyam látszólagos végérhetetlenségét. E strukturális elem (az alfátlan-ómegátlan versbeszéd) a Juhász-líra nélkülözhetetlen (itt nem taglalható) összetevője, de amint az Olasz által is szóba hozott újabb, rövidebb verseknek fontos szerep jut, úgy az oldalakra, napokra visszametszett témáknak, elmélkedéseknek is. „A Szeretet a Mindenség Foglalata”, a „Hiszen még élek!”, a halálra, halál-kegyelemre vonatkoztatott „Ó, te Dögkút!”, az „Én már haldokoltam egyszer” „fejezet”-kezdések határolt olvasandóként indítják a szó-hullámverést, amelynek mindig a külsőnek tetsző tényező: a papírlap kerete szab határt. Egy árkus: egy parcella mindegyik tömb, mely rész is, egész is. Az ekként visszabontott textus tovább bomlik repetitív szószerkezetekre, ismerősebbekre és merőben újakra – arról pedig jelen keretek közt nem indítható újra a „Juhász-vita”, hogy működését, működtetését tekintve mennyiben elementáris, mennyiben mesterkélt – s összhatásában miért oly torokszorító – a betömörödő sorok egymásutánja.

A lapok összefűzéséről több átívelő-átjáró motívum, elsősorban a nagyszabásúan megújított Bolond Istók-motívumhagyomány gondoskodik. Istók a halál bolondja. Nézhetjük az ő szemével a túlvilág-démoniát, a halálszorongás-kérdéstömkeleget, a természet-rácsodálkozást, a bent-pacsirta soha-kintjét. Közelíthetjük mindezt – ha lüktetnek korábbi Juhász-szöveg-emlékeink – az életmű nagyobb távlataiból is.

Nem biztathatjuk az érdeklődőt semmiféle könnyűséggel. Mind a gyönyörű, ám helytakarékos kézírás, mind a tartózkodó nyomdai betűméret a mű elsajátításába, élvezetébe szervesíti a befogadás egyszerűbb (az olvasásban mutatkozó, olvasáslélektani) nehézségeit. Ezek csupán a kezdeti nehézségek. A többi később lombosodik ki, s minél terebélyesebb a szöveg mint teher, annál méltóbb és szebb alatta, benne állni. A költővel együtt tartani meg a megtarthatót, szemben a taroló tarthatatlannal.

A vége? „Hiszen mindennek vége már, mindennek vége. Vége! Vége! Vége! Vége! Vége! Vége! Vége!” Hétszeresen-misztikusan. Nyolcszorosan, kilencszeresen. S mert a könyvnek itt a Vége, tízszeresen.

Most kell újraolvasni a Latinovits-koporsóverset. A végével, a hét (huszonöt) „Halál!”-lal – hogy a „Vége!” ne a vég legyen, hanem (legalább) a Vég győzedelme – győzedelem a végen.
Cím:  Pacsirta a szívben,  Szerző:  Juhász Ferenc,  Kiadó:  Kossuth,  Kiadás éve:  2008,  Terjedelem:  176 oldal,  Ár:  2800 Ft
Megítélt támogatás: 500 000 Ft
Támogató: Szépirodalmi Kollégium
A kötet megjelentetésére (2008)