Lully-Molière: A kénytelen házasság / Müpa, Régizene Fesztivál
2022.03.17.

Igazi francia barokk ritkaságot élvezhetett a közönség a MÜPA régizene-fesztiváljának március 13-i eseményén. MALINA JÁNOS CIKKE.

Nem írok hangversenyt, hiszen a szcenírozva előadott zenés színpadi mű középpontjában semmiképp sem a zene áll; ugyanakkor mind a zeneszerző, Lully személye, mind A kénytelen házasság (Le mariage forcé) műfajtörténeti jelentősége indokolja, hogy egy régi zenei fesztivál egyik fénypontja legyen – különösen a mostani Molière-évben, hiszen a Lully zenéjével és táncbetétekkel kiegészített komédia szövege tőle származik. Műfajtörténeti áttörést pedig azért hozott A kénytelen házasság, mert a színpadot eladdig csupán balettjeivel meghódító Lully és a tíz évvel idősebb, komédiáinak jó harmadát már maga mögött tudó Molière ez alkalommal, 1664-ben működött együtt első ízben, egyszersmind a comédie-ballet (nem „comédie ballet”, ahogy Ozsvárt Viktória egyébként kitűnő ismertetőszövege nevezi) műfaját is útjára bocsátva. A francia zenés színpadi műfajok szövevényes története, amelyen – egészen a 20. századig – refrénként húzódik végig a színpadi balett lényegében kötelező jelenléte, ebben a pillanatban vette kezdetét.


Táncjelenet az előadásból.

A különleges műről persze csakis különleges előadásban lehet érzékletes képet adni. A Molière-év szerencsére megfelelő kereteket biztosított ahhoz, hogy három jeles francia társulat, a Molière-előadásokra specializálódott Les Malins Plaisirs színtársulat, a L’Éventail tánctársulat és a vezető barokk zenei együttesek egyike, Hervé Niquet Le Concert Spirituelje összefogjon előadásához és nemzetközi turnét hozzon létre a mű megismertetésére. A műfajokat egyesítő előadást tehát többek neve fémjelzi, így elsősorban a rendezőét, Vincent Tavernier-ét, aki a színtársulat vezetője és alapítója, a koreográfusét, Marie-Geneviève Masséét és az előadás koncertmesteréét, Olivier Briand-ét kell feltétlenül megemlíteni. (A Le concert Spirituel alapítója, zenei vezetője és karmestere, Hervé Niquet nem jött el Budapestre.)

A mintegy másfél órás, szünet nélkül előadó produkció mindenesetre azoknak is élvezetes szórakozással szolgált, akik nem feltétlenül érdeklődnek a francia barokk zenés színpad történetének részletei iránt. Bár a vígjáték témája már a 17. században is közhelynek számított – főhőse, a senex amator, a szerelmes öregember, már Plautusnak is kedvenc típusfigurája volt –, Molière darabjának frissessége, szövegének szellemessége és alakjainak élettelisége eleve ígéretes kiindulást jelentett. S a folytatás sem maradt el ettől. Mindenekelőtt a főszereplőt, Sganarelle-t alakító Laurent Prévôt parádés alakítását kell említenem: elementáris komédiázás, szinte akrobatikus mozgás, gyönyörű szövegmondás és abszolút kidolgozott és kontrollált művészi eszközök: minden megvolt játékában, ami a színpadi humort maradéktalan művészi élménnyé teszi. (Azt olvasom, hogy másodfoglalkozásként művészetterápiával foglalkozik – bizonyára ugyanilyen sikeresen.) 


Laurent Prévôt

Ám a színtársulat másik négy tagja – a tucatnyi beszélő vagy éneklő szereplőt összesen öt színész és két énekes alakította – is hasonló erényeket vonultatott fel a többi szerepben. Közülük a női főhős, a szenvedély és kétségek közt őrlődő Sganarelle-re végül is rátukmált „makrancos hölgy”, Dorimène másodlagos jelentőségű a darabban, és alakítójának, Marie Loiselnek nem is nyújt olyan parádés lehetőséget, mint partnerének szerepe. Akkor már inkább a darab szekszepiljét és egyéniségét adó két filozófus-paródia – talán a hatalmas korabeli sikernek is egyik kulcsa? – nyújtott a főszereplőéhez mérhető komédiázási lehetőséget a túlságosan magabiztos és a túlságosan határozatlan - s Sganarelle kételyeinek eloszlatására egyaránt alkalmatlan filozófusok alakítói, Pierre-Guy Cluzeau és Nicolas Rivals számára. A főhőssel előadott, egymást követő jeleneteik amolyan betétszámokként hatottak a darabon belül, és kissé vásári jellegükkel együtt mesteri ötvözetét valósították meg az intellektuális és a helyzetkomikumnak. Ebben Molière szövege és a kiváló színészek mellett a hallatlanul ötletes, mozgalmas és akrobatikus effektusokban gazdag rendezés, azon belül pedig Claire Niquet fehér és pasztell színvilágú, legnagyobbrészt tologatható-nyitogatható-csukogatható házikókból álló díszletei is oroszlánrészt játszottak.

A comédie-ballet műfajának prototípusa értelemszerűen nem követ lefektetett szabályokat; ennek köszönhetjük, hogy két-két női, illetve férfi epizódszereplője próza helyett énekelve szólal meg. A fiatal mezzoszopránnak, Lucie Edelnek elsősorban gazdag hanganyagában telhetett kedvünk; a jós-varázsló szerepében a basszista Yannis François kifejezetten remekelt, s még a zárójelenetben is meggyőzően szólalt meg. Az említett jövendőmondás egy cirkuszi jelenet része – Sganarelle jóskeresőben vetődik ide, s a rendezés ebből is briliáns, mozgalmas, színes tablót kerekített mindenfajta egzotikus személyek és állatok állandó mozgatásával, s ezúttal is találó és szellemes díszletekkel és jelmezekkel. Ebben a jelenetben – mint a nyélbe ütött házasságot ünneplő záró spanyol képben is – a színészek, a táncosok és az énekesek szétválaszthatatlanul egyesültek egyetlen színes kavalkádban. A táncosok hibátlan fegyelemmel és technikával mutatkoztak be mind a cselekménybe illesztett, mind pedig a jelenetek közti Lully tánczenére előadott táncszámokban. Talán csak a spanyol zárójelenet hatott egy árnyalattal fáradtabbnak vagy hosszadalmasabbnak a többinél – de hát a zene hossza, amit a szemnek szóló játékokkal ki kellett tölteni, adottság volt.

A Le Concert Spirituel – az egyik vezető francia régi zenei formáció, amely nagyszabású remekművek előadásán edződött – kulturáltan, könnyedén, elegánsan és összecsiszoltan látta el feladatát, pontosan érezve-éreztetve a zene szerepét e korszakot nyitó színpadi össz-játékban.

Helyszín: Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem; időpont: 2022. március 13.

Szerző: Malina János