Edvard Munch. Im Dialog / Albertina, Bécs
2022.05.04.

A fájdalmat és a magányt tematizáló munch-i alakok sokszor olyanok, mintha a tudatalattiból előbukkanó figurák lennének, bár mindennapi helyzetek és kapcsolatok szereplői. MARTINCSÁK KATA KRITIKÁJA.

Az Albertina februárban nyílt időszakos kiállítása nem éri be Edward Munch párkapcsolati dinamikáról, de leginkább az elkülönült, leválasztott énról szóló festményeivel, amely egyben a norvég festő életművének kései periódusát is jelenti; párbeszédbe állítja a 20. század olyan nagy művészeivel, mint Darunter, Georg Baselitz, Andy Warhol, Miriam Cahn, Peter Doig, Marlene Dumas, Tracey Emin és Jasper Johns. A tárlat végén így megbizonyosodhatunk róla, hogy Munchnak nemcsak helye van a dialógusban, hanem egyenesen ő a párbeszéd indikátora.


Edvard Munch: Utca Aagsgaardstrandon. Fotó: Kunstmuseum Basel,
Martin P. Bühler

Az expresszionizmus előfutárának festményeiben és grafikáiban mindig is volt valami megragadhatatlan: reszkető vonalai, szándékosan áthatásokra és kísérletezésekre épülő festményei és nyomatai mindmáig utánozhatatlanok maradtak. A norvég festő életművét 2015-ben mutatták be egy retrospektív tárlat keretein belül a bécsi Albertina múzeumban, a mostani tárlat azonban nemcsak az életmű utolsó időszakát vállalja fel, hanem jóval túlnyúlik ezen az időintervallumon, és azokat a modern és kortárs alkotókat is bemutatja, akik aktívan foglalkoztak Munch művészetével. 

A hangsúly a kiállítás egészében a dialógus köré szerveződik, aköré, hogyan is lehet kapcsolódni Munch-hoz, hogyan adaptálható művészete, és mennyire lehet akár kortárs alkotókkal összefüggésben megközelíteni az életművét. A christianiai rajziskolában tanult festő életét megszakadt, elvesztett vagy traumatizáló kapcsolatok uralták, 1868-ban édesanyja tuberkulózisban halt meg, 1877-ben nővére, Sophie 15 évesen esett a betegség áldozatául. 


Edvard Munch: A beteg gyermek. Fotó: Tate: Presented by
Thomas Olsen

Hans Jæger hatására elkezdte saját lélekállapotait megfesteni, festményeiben és grafikáiban egyaránt igyekezett reflektálni saját belső világára, és ezen keresztül a kollektív magány állapotára, példa erre az Utca Aagsgaardstrandon (1901) című olajképe is, ahol a lánycsoporttól és a többi szereplőtől elszakadt fiatal lány néz szembe a nézővel. Munch itt a tömegben, a társaságban is elmagányosodott ént ábrázolja, ahogy tette ezt előtte James Ensor is az Este a Karl Johan hídján (1892) című festményen, ahol fordított helyzetet látunk: ott éppen a tömeg helyezkedik a nézővel szembe, és a magányos alak távolodik. 

A tömegben vagy párkapcsolatban magára maradt én Munch kedvelt témája volt, nevezzük akár alkotásait önreflexióknak vagy korképnek, az egyedüllét toposza életműve egészét végigkíséri. Műveit bár élete végén az Elfajzott művészet kategóriájába is besorolták, közülük sok fennmaradt, és nem lett a képrombolás áldozata, így később világszerte ismerté válhattak. (Köztük a Sophie húgáról készített A beteg gyermek is, amit a festő a legzseniálisabb alkotásaként tartott számon). Később festményei és grafikái világszerte ismerté váltak, és olyan jelentős intézményekben szerepeltek, mint például a Museum of Modern Arts, ahol olyan művészek találkoztak vele, mint Jasper Johns.


Andy Warhol: Madonna és önarckép csontkézzel (Munch után).
Fotó: The Andy Warhol Foundation for the Visual Arts, Inc.

Edvard Munchot - akit a modern művészet úttörőjének is tartottak, akit a kortárs alkotók nemcsak elődként kezelték, hanem azonosultak vele, átvettek és csentek tőle - a mai napig a modernizmus legnagyobb alakjaként tartjuk számon. Andy Warhol egyenesen lopott, amikor a norvég festő Sikoly (1893) című képét átültette színes szitanyomataiba, és a leghíresebb műveit reprodukciók formájában a pop-art jelmezébe bújtatta. Marlene Dumas az apartheid és társadalmi kérdések tematizálásával alkotta újra a hírmédia fotóiból kiindulva Munch által előrajzolt nemek között feszülő ellentéteket, persze már a jelen kontextusában. Az érzéseket helyezi középpontba az emberi jogokat és elnyomást vizsgáló expresszív festményein Miriam Cahn, miközben a gender és nemnélküliség szerepköreit is nagyító alá helyezi. A posztmodern elidegenedés állapotát vizsgálja Peter Doig, és a személyes trauma önéletrajzi kérdését adaptálja Tracey Emin is expresszív festményein és médiaművészeti alkotásaiban. 


Peter Doig: Echo Lake. Tate: Presented by the Trustees in honour
of Sir Dennis and Lady Stevenson. A képek forrása: Albertina

A dialógusban részt vevő és a kiállításon megjelenő művészek közé tartozik a 20. század szintén meghatározó alakja, Georg Baselitz is, akinek tájképei és a mély magányt megtestesítő alakjait hommage-ként is nézhetjük, ahogy Tracey Emin is Munchnak címezi rövidfilmjét. A tárlatnak nagy előnye az is, hogy Munch hatvan műalkotását nem elkülönítve mutatja be a többi alkotótól, hanem a kiállítás egészének a ritmusába illeszti, így a 20. század legnagyobb alkotásai nemcsak referenciaként, hanem a norvég festőéivel egyenrangú művekként jelennek meg az Albertinában. A hét kortárs alkotó nem csak Munch modernitására és expresszivitására reflektál, hanem az általa kijelölt elkülönített ént értelmezik újra, és hozzák párhuzamba a jelen történéseivel.

A tárlat üzenete talán már a kiállítás címéből is egyértelmű. Nem számít, hogy éppen messziről vagy közelről nézzük időben: Munch képén mi magunk vagyunk, akik kicsit elhatárolódunk a jeleneten kívülre, megtanuljuk élvezni és nézni azt, ami már egyébként is ismerős: ezt az elidegenedett és különös magányt, amit nem tarthatunk többé a modernitás sajátjának.

A kiállítás megtekinthető 2022. június 19-ig.

A kiállítás adatlapja az Albertina honlapján itt található.