Sławomir Mrożek: Szerződés / Játékszín
2008.10.30.

Mrożek-előadással nyitott évadot a belvárosi Játékszín – s ez talán utalhatna új közönségrétegeket kereső óvatos szándékra is. Ha az előadás nem olyan lenne, mint amilyen. KOVÁCS BÁLINT CIKKE.

Nemcsák Károly és Huszti Péter
Nemcsák Károly és Huszti Péter
A pesti Mrożek-bemutatókhoz általában mérsékelt izgalommal közelít a néző: ritka esemény, hogy egy rendező ne engedné át a direkciót az erősnek ítélt szövegnek, s így az is, hogy többrétegű, nem csak cselekményében izgalmas előadás szülessen. A Játékszín repertoárján pedig leggyakrabban szituációs komédiák szerepelnek – egy így rendezett Mrożek-dráma azonban aligha lenne emlékezetes. Vélhető tehát, hogy a Játékszín a Szerződéssel akarja megszólítani mindazokat, akik fogékonyak a „játék-színházra”, de az eddigieken kívül mást is igényelnének.

A Szerződés, úgymond, „tipikus Mrożek”; megvan benne mindaz, amit elsőre felsorolnánk a lengyel szerzőről: abszurdba hajló, kemény alaptéma (ezúttal egy öregúr kéri fel az otthonául szolgáló szálloda portását, hogy ölje meg, mivel számításai ellenére betegeskedő szíve tovább dobog, mint ameddig a hotelszoba árára félretett összeg kitart), alaposan redukált tér és cselekmény (egy helyszín, két szereplő, három jelenet), hosszú, alapos és moralizáló, sajátos humorú dialógusok, no meg az emigráció problémája. Mindez együtt remek alapanyag egy kamara-bemutatóhoz.

Jelenet az előadásból
Jelenet az előadásból
A Játékszínben klasszikus színházi helyzet részese a közönség: a „negyedik fal” helyén függöny, a közönség messziről figyeli a színpadot (és az erkélyen ülőket kicsikét zavarja, hogy húsz perccel a kezdés után is lankadatlan lendülettel zajlik a népvándorlás helyről helyre, vagy kintről be). A díszlet grandiózus (Szlávik István korrekt, de cseppet sem fantáziadús, avíttasan elegáns szállodahallt épített), a jelmezek kimunkáltak, a színészek mindhárom jelenetben új ruhát öltenek (Szakács Györgyi jelmezei remekül követik Mrożek dramaturgiáját, a folyton változó hatalmi viszonyokat és az ezek miatt ingázó társadalmi pozíciót). Persze egy kamarateremmel nem rendelkező színházon nem lehet számon kérni a kamarajelleget – a kérdés legfeljebb az, ilyen esetben érdemes-e ilyen darabot bemutatni.

Csiszár Imre rendezői kezének nyoma nemigen látható az előadásban – persze, ez magában is árulkodó. A három jelenetet három önálló felvonásként játszatja, így a második például épp csak húsz perc (!), s így ugyancsak megakasztja a műélvezetet – már-már úgy érezzük, egy lakásszínházban sem kell annyit mozogni két óra alatt, mint itt. Ezen az egy kétes értékű ötleten kívül mindössze egy-két olyan mozdulat fordul elő, amely ne lenne evidens a szöveg alapján; az egyes mondatok hangsúlyozása vagy a cselekmény levezetése pedig nem hordoz magában semmiféle meglepetést.

Huszti Péter. Szkárossy Zsuzsa felvételei
Huszti Péter. Szkárossy Zsuzsa felvételei
A két színész mérsékelt lelkesedéssel menti a menthetőt; bár erős színpadi jelenlétről, atmoszférateremtő készségről vagy hasonlókról nem lehet beszélni – igaz, a két, aprónak tűnő színészt csaknem agyonnyomja a dráma valódi teréhez (kétszer két agyfélteke) képest aránytalanul grandiózus szállodabelső –, minden egyébben jó az alakításuk. Huszti Péter nem karikírozza a figura abszurd vonásait: furcsa reakciói, jól megtervezett csapdái, keresztkérdései és szándékos hazugságai nem szórakoztatják, inkább a megszokás diktálja őket – elhisszük neki, hogy ötven éve ezt csinálja már. Amikor viszont kicsúszik kezéből az irányítás – mert rájön, hogy életében tán először mégsem működik tökéletesen a terve –, megijed, és nem tudja leplezni kisfiús félelmét: hol papucsban és köntösben is próbálja tartani magát, hol pedig előbukkan belőle a nyers, alig kontrollálható halálfélelem.

A gyilkossággal megbízott portás és a megbízó szállóvendég folyamatos párharca – amely egyértelműen főszereplője az estének, akárhogy is hangsúlyozza a színlap az emigráció-probléma jelentőségét a műben – mégis Nemcsák Károlyon áll vagy bukik; és bukásról nincs szó. Nemcsák okosan értelmezi karakterét, annak mindhárom stádiumához külön testtartást, beszédmódot és habitust választ. Eleinte az alárendelt és néha megalázott, így már-már ténylegesen alsóbbrendű fickó úgy jár, akár egy ősember: kezével nem tud mit kezdeni, egyébként is kilóg egy számmal kisebb ruhájából, s mindehhez még görnyedezik is – mind ezen, mind bizonytalanságot árasztó, mégis határozottnak szánt beszédén látható a szellemi-fizikai igyekezet, hogy megfelelően válaszoljon a vendégnek. Később – vadonatúj ruhájában – egyenrangú félként viselkedik előkelő vendégével, míg végül remekül rátalál arra, hogy tudna fölébe kerekedni: a szorongó, ideges megbízó ellentéteként lazább, mint bármikor.

Az óramű-pontosságú dramaturgia, a szereplők intenzív jellem-ingázása és az előadás fájón kiszámítható poénja összességében a semmilyen és a korrekt közt ingázik – a színházszakma iparos munkája. Lehet, hogy mégis jobb lett volna egy vicckavalkád-komédiát felszavalni: a nevetés sokszor önmagában is elég a jó szórakozáshoz. Mrożeknél azonban ennél több kell.

Díszlet:  Szlávik István,  Jelmez:  Szakács Györgyi,  Rendező:  Csiszár Imre,  Szereplők:  Huszti Péter,  Nemcsák Károly
Megítélt támogatás: 700 000 Ft
Támogató: Színházi Kollégium
A produkció létrehozására (2008)