Barna Imre: Kérdezd meg tőle
2022.03.24.

„Úgy tervezem, hogy egy szép napon leülünk majd az apámmal, és mindent megbeszélünk. Hogy őszerinte mi van, és mi legyen akkor hát énvelem. Az orosz és magyar, pravoszláv és zsidó papírjaimmal. A szibériai mongol felmenőimmel, a szentendrei családommal, Krasznahorka büszke várával, és a tiszta férfiúsággal.” NÓVÉ BÉLA RECENZIÓJA.

A három szóból álló kötetcím egy háromnemzedékes 20. századi családregényhez legalábbis három szereplőt feltételez: a beszélőt, a társát és még valakit az élők és holtak sokaságából. Például kettejük elődjét egy korábbi nemzedékből. Habár e többértelmű felszólítást akár a gyanútlan olvasó is magára veheti. Hisz nyilván nyomós oka van, hogy egy jelöletlen idézettel már a kötet borítóján letegezik. Találgatják is elegen: olvasók, bírálók, riporterek, mi minden tabu, elhallgatás és titokfejtés rejlik e kötet mélyén.

Ez a történet a nyakamba szakadt” – közli egy interjúban a szerző, aki a tisztes feltárás és megírás elől, úgy érezte, többé nem térhet ki. De mi is e „történet”? Egyszerre családi örökség és mélyen titkolt deficit, ismétlődő fátum, a maga elháríthatatlan kamasz- és ifjúkori lelepleződéseivel. Hogy a 20. század nyomasztó identitáskényszerei alatt egymás után több nemzedék is azzal szembesült: jószerével már senki sem az, akinek látszik, mutatja vagy hinni szeretné magát. Hogy a titkon adoptált fiak más géneket hordoznak, és megkérdőjelezhetetlen kötődés, gond nélkül átvehető identitás-hagyaték többé nincs.

E térben és időben merész távokat átfogó regénycselekmény épp száz éve, 1922 tavaszán veszi kezdetét, amikor Szibériából Szentendrére tartva félúton Moszkvában világra jön egy Barabás Endre (Andrej) nevű fiúcska – egy, az orosz polgárháború poklából menekülő anyától, s egy fogolycserével éppen ekkor szabaduló magyar zsidó katonatiszt atyai istápolásával. Az újszülöttet egy ortodox templomban nyomban megkeresztelik, majd jó nagy kitérővel megjárják vele Helsinkit, ahol a regénybe illő – de tényleg megtörtént – fogolycsere végbemegy (tucatnyi kommunista népbiztos átadása ellenében több száz magyar tiszt térhet haza). Németországon, Ausztrián át hosszan vonatozva, egy kis híján végzetes tífuszjárványt túlélve így jutnak Szentendrére, ahol a népes Barabás-Berg família várja őket. A már erősen asszimilált, de zsidó vallásukat még híven őrző nagyszülők családi háza lesz a kis Bandi első otthona odafenn a Szamárhegyen, a maga üdítően tarka magyar, szerb, sváb és szlovák szomszédságával. A „kis kozákot”, egyetlen fiú unokájukat, a Berg nagyszülők örömmel fogadják – nem így az anyját, „barbárnak” ítélt orosz menyüket, akinek átlátszó mimikrijét, hogy ő is zsidó lenne, kezdettől nem veszik be. Az első szakadás a kisfiú életében, mikor a nagymama halála után egy pesti belvárosi lakásba költöznek banktisztviselő apjával, anyjával. Majd sorra jön a többi érzelmi és hovatartozásbeli skizma: szülei válásával, az iskolakezdéssel s a cseperedő fiú kettős neveltetésével. Endrét anyjával egy angyalföldi szoba-konyhás bérlakás várja – újranősült apját egy textilkereskedő család rózsadombi villája és gödi nyaralója. A kiskamasszal anyja buzgón látogatja az orosz emigránsok Szív utcai templomát, miközben apja protekcióval felvéteti, minden hébertudás nélkül, az óbudai zsinagóga kórusába. Kínos döntéshelyzetek elé állítják a fiút az iskolai hittanórák, majd a cserkész- és leventefoglalkozások durva megaláztatásai is. Tízévesen apja a hatvani gimnáziumba íratja, ahol öntudatát és kötődéseit újabb kihívások érik. Hitler rádióbeszédét az Anschluss után még lelkesen fogadja. A világ csak akkor fordul vele nagyot, mikor néhány zsidó diáktársával kizárják a cserkészetből. Szégyen, sértettség, harag viaskodik benne. Miközben a hatvani rabbi fia „új honfoglalásra” biztatja őt is Palesztinában, mindhiába. „Hát zsidónak lenni is ennyire bonyolult dolog? – csalódik a maturandus diák. Akkor már jobb, ha maradok az, ami vagyok: jövevény, kívülálló, büszke idegen.”

Úgy tervezem – képzeli felnőtté válása küszöbén a fiú –, hogy egy szép napon leülünk majd az apámmal, és mindent megbeszélünk. Hogy őszerinte mi van, és mi legyen akkor hát énvelem. Az orosz és magyar, pravoszláv és zsidó papírjaimmal. A szibériai mongol felmenőimmel, a szentendrei családommal, Krasznahorka büszke várával, és a tiszta férfiúsággal.”

De a háború brutális döntéskényszere hamar szétzúzza a „büszke idegenség” ábrándját. Főként az után, hogy a várva várt „szép napon” szüleivel csakugyan leülnek végre mindent megbeszélni, s a mindaddig apjaként szeretett férfitől megtudja, hogy ő csak örökbefogadta, miután valódi apját, egy Kozlovszkij nevű fehér tisztet és hercegi sarjat a vörösök meggyilkolták. Barabás Endre alias Andrej Kozlovszkij tehát vér szerint mindkét ágról színtiszta orosz. Ám ragaszkodását nevelőapja iránt nem kezdi ki ez sem. „Ha zsidónak kell lennem, hát zsidó vagyok, nem fogom megtagadni az apámat” – dönti el munkaszolgálatos behívóját várva, s elhárít minden felkínált mentőakciót. A regény sodrása, „önmagát írása” a fiú e legelső felnőtt döntése nyomán kap magával ragadó lendületet: alig húszévesen nem zsidó létére hagyja magát „muszosként” a keleti frontra hurcolni, hogy ott vakmerő terve szerint átszökjék a fronton s a németek ellen harcoljon – ám ehelyett szovjet lágerek sokat próbált túlélőjeként, négy és fél év múltán sebesülten térjen haza végre…

A Kérdezd meg tőle megjelenése óta Barna Imrét többször is faggatták nyilvános fórumokon, mennyiben személyes, önéletrajzi alapú a regénye. E kérdésre a szerző hol kitérő, hol „beismerő” válaszokat adott, konkrétumok helyett inkább a maga és regényhősei közösnek érzett terhét: az identitáskeresés és sorsválasztás abszurd kényszerét emelte ki. Volt olyan bírálója, aki a „családkutató” fiút az író személyével azonosítva önéletrajzi közlésként olvasta e fiktív regénykonstrukciót. Ami, bár téves feltevés, áttételesen csupán a meggyőző erejű regénynarratíva elismerése. Más olvasatok szerint Barna Imre könyve posztmodern filozófiai regény az identitás megalkothatatlanságáról és fiktív voltáról, vagy éppen a „talált történet” toposzával működtetett tanúságtétel. Némely kritikusa, így Radics Viktória, nagyon is megérti, ha a túlélők nem szívesen beszélnek háborús múltjukról, mondván, „nem kötelességük felidézni szenvedésüket, traumáikat és szégyeneiket. Nem tartoznak nekünk semmivel.” Mindez nehezen vitatható. Bár a transzgenerációs traumaátadás nagymintás kutatásai rendre azt igazolják, hogy a múlt elhallgatott, vagy fedőtörténetekkel álcázott rémségei akár három-négy nemzedéken át is ott kísértenek az utódok szorongásaiban és pánikreakcióiban. Nem csak magánügyről van szó, hanem össztársadalmi felelősségről is.

Ami a regény stílusát illeti, annak erényeit nem lehet eléggé dicsérni. Hibátlan, tiszta próza ez – nem is oly távoli rokona Ottlik, Déry vagy Örkény műveinek –, amely biztos mondatfűzésével tempó- és arányvesztés nélkül, könnyűléptű kötéltáncként halad át nagy mélységek felett. Jelenetei és párbeszédei, víziói és álombetétei gyakran egészen filmszerűek, az orosz háborús filmek legjobb hagyományát idézik. (Például Tarkovszkij Iván gyermekkora című remekét.) A szerző bátran és gyakran él orosz, német, jiddis és latin vendégszövegekkel is. Ezek jó része köszönés, megszólítás, imaszöveg, káromkodás vagy vezényszó – fordításjegyzet nélkül, bár többnyire már a kontextusból is tisztán érthetően. Hasonló írói lelemény az ismert magyar közszereplők belefoglalása a Berg-Barabás családi legendáriumba első világháborús tiszt- és fogolytársként, barátként, patrónusként, riválisként vagy ádáz ellenfélként. Köztük olyan nevekkel, mint Teleki Pál főcserkész, a „zsidótörvények atyja”, Endre László deportáló államtitkár, Pest megye főispánja, Hindy Iván vezérezredes, Budapest parancsnoka az ostrom alatt, a dzsentri huszárzászlós, Münnich Ferenc, aki 1919-ben hadifogolyként áll át a vörösökhöz, Vajna Gábor nyilas belügyér vagy Vas Zoltán szovjet őrnagy, utóbb közellátási miniszter, aki diverzánsokat toboroz a magyar hadifoglyok körében.

A regény témája „világéletében” foglalkoztatta az írót, jó egy évtizede határozta el, hogy megírja, és három évig dolgozott rajta. Kezdetben afféle családtörténeti kutakodásra gondolt, archív iratgyűjtésre és „oral history” interjúzásra nevelőapjával, akinek évtizedekkel korábbi kéziratos memoárját szintén felhasználta. Csak akkor fordult merészen a fikció felé, miután faggatózásával rendre kudarcot vallott. „Amikor rájöttem, ezt másképp nem tudom megírni, csak ha beleképzelem magam az ő helyébe, varázslatos módon azt vettem észre, hogy én csak eszköze vagyok az egésznek, mert a szöveg és a történet elkezdte formálni önmagát, nekem pedig csak hagynom kellett, figyelnem, hogy maga a történet mit akar.” Így született meg a sajátos regényszerkezet a jelen idejű visszatekintő kerettel, s a fiktív részletekkel dúsított önéletrajzi memoár fő narratívájával. Mi több, még az ezt kurtán-furcsán megszakító kései párbeszéd-betétek jó része is képzeletjáték, írói lelemény. A hús-vér „Barabás-modell” minderről mit sem tudott. Ha az író kezdetben érzett is lelkifurdalást, amiért, úgymond, „elárulja és kijátssza” azzal, hogy titkon könyvet ír róla – életét, alakját fikcióvá „költi át”, nevelőapja pár év előtti elhunyta ez alól is feloldozta. (Az anya- és apanyelvén, félig önkívületben még halálos ágyán is gyermekkori kedvencét, „pelmenyi”-t, orosz húsos derelyét követelő főhős exitusa igazi katartikus regényvég – akár a kerettörténet ráadása nélkül is az lenne.)  

A főhős egész gyermek- és ifjúkora, önazonosság-keresése, eredetkutatása, ha tetszik: maga a regény egyetlen nagyszabású fedőtörténet: el- és mellébeszélés… Hisz az írói alteregó: Barabás Endre nevelt fia voltaképp nem erre kíváncsi, nem ezért faggatja még agg korában is nevelőapját. Hanem hát? Legfőképp azért, hogy mielőtt a konokul hárító pótpapa titkait magával vinné a másvilágra, „az utolsó szó jogán” még nyílt színvallásra bírja kettejük viszonyáról, saját származásáról és a vér szerinti apjáról, miként azt a könyv elején sejteti. Ám erről, fájdalom, szó sem esik köztük a regényben.

Ahogy sok másról sem. Például a fiú anyjáról – a nevelőapa feleségéről. Arról, hogy miként találtak egymásra és hova tűnt az asszony mellőle, hogy idős korára már csak maga viaskodjék testi-lelki kínjaival és kísértő emlékeivel. Nem derül ki az sem, hogy a fogságból 1947 végén hazatérve mihez kezd Barabás Endre még hét hosszú évtizeden át. Miként talál vissza az itthoni civil életbe? Előny vagy hátrány lesz-e színorosz származása, magyar zsidó befogadó családja és igencsak rendhagyó szovjet lágerkarrierje? Mi lesz munkája, hivatása? Egyáltalán: miféle sikerek, kudarcok, örömök és gondok kísérik pályáján végig?

Egy életút-interjú szempontjait számonkérni persze oktalanság egy regényen, ami olykor éppen beszédes hiányaival teljes, egy lezárult élet fájdalmas mementójaként. Barna Imrének sikerült meggyőző, eredeti és magával ragadó regényvilágot teremtenie e maradandó értékű könyvvel. Egy efféle írópróbáló nagy munka után a folytatást firtatni léha zsurnalizmus, bár úgy vélem, van ebben a történetben még egy vagy akár két regényre való muníció. Hiszen anélkül, hogy e kötetet családtörténeti szágává kellene bővíteni, a megíratlan hét évtized épp elég izgalmas korfordulót és sorsválasztást kínál még: a Rákosi-éra, ’56, a Kádár-korszak, a rendszerváltó évek vagy az azóta eltékozolt évtizedek világából. A menekülők és kivándorlók egymást követő hullámaival, ellenállókkal és kollaboránsokkal, áldozatokkal és tettesekkel – s ezek időnkénti szerepváltásaival –, a hitványság és hősiesség nem szűnő váltakozásával. Mindezt bátran megírni, az (ön)életrajzi egzigenciáktól szabadon és többé nem  bajlódva az inkognitóőrzés kényes dilemmáival méltó kaland, igazi jutalomjáték lenne – a szerzőnek és olvasóinak egyaránt.          

A könyv adatlapja az Európa Könyvkiadó honlapján itt található.

Szerző: Nóvé Béla