Az Eufória első szezonjának élményét, sikerének okait nehéz frappánsan visszaadni, Sam Levinson végletesen szerzői sorozata (az összes epizódot maga írta és három kivételével rendezte is) ugyanis teljesen más lett, mint amire addig a „tiniszéria” címkét aggattuk. A középiskolás élet romantikus, esetleg szélsőségesen tragikus (13 okom volt) ábrázolása helyett az Eufória már-már a mai huszonévesek számára is sokkoló képet festett a Z-generáció szexuális zavarodottságáról, szerhasználatáról és identitáskereséséről, mindezt azonban olyan látványos, megkapó audiovizuális élménnyé tette, hogy kicsit mi is ráfüggtünk hősei szétcsúszására. Rév Marcell neonfény-árban úszó, lendületes fényképezése, az élményt egyetlen folyamatos házibulivá alakító zenei aláfestés, Levinson negyedik falat döntögető játéka a műfajokkal elérte, hogy még a legbrutálisabb mélypontok is könnyen csússzanak. És ha ez nem zavart volna össze kellőképpen, a pandémia alatt (a második évad kényszerű halasztása okán) az Eufória két, az egészpályás érzékszerv-letámadás helyett a karakterekre és a szövegekre építő, kvázi mumblecore különkiadással jelentkezett.
 Zendaya |
Innen fordulunk rá a második évadra, amely töretlenül viszi tovább elődjének ambivalenciáját, csakhogy most már sokkal szélsőségesebben. Levinson ezúttal kevésbé törekszik arra, hogy epizódjait nagyjából egyforma szerkesztéssel valósítsa meg és változatos összetevőit hasonló mértékben vegyítse bennük. Találkozhatunk egyórás, össznépi zenés montázzsal felérő résszel és a sorozat valóságát feldolgozó impresszionista színdarabbal is, az egyik epizódot pedig szinte teljes egészében a főszereplő Rue krimikbe illő drogos ámokfutásának szenteli. Az Eufória tetszőlegesen válogat és váltogat figurái között, és ha úgy tetszik neki, a bőrünk alá kúszó prológussal humanizálja egyik leggyűlöltebb karakterét, hogy a következő epizódban kifejezetten hatásvadász módon lökje a mélybe.
Mert az Eufória aktuális etapja sokkal inkább hoz megkérdőjelezhető döntéseket, mint az első. Levinson eleve minden előremutató, pozitív karakterfejlődést lerombol új epizódjaiban, egyes pontokon pedig azt érezni, hogy kéjes szenvedés-ábrázolásával próbál reakciót kiváltani. És amellett, hogy az effajta alkotói mizantrópia jobbára antipatikus, még csak nem is jó termőtalaj a történetszövéshez, ha pusztán csak egyre mélyebbre tapossa szereplőit. A figurákat erkölcsi nihilbe taszítani és végignézni összeomlásukat ugyan grandiózus drámának hangzik, valójában azonban csak a bulvármagazinok egységsugarú hatáskeltését imitálja. Közben pedig saját jövőjét fojtja meg azzal, hogy nem hagy teret az élmény további fokozására – vagy ezt csak még szélsőségesebb eszközökkel teszi lehetővé.
 Jacob Elordi |
A második szezon ugyanis tényleg minden szempontból elmegy a falig: szinte minden második epizód egy zsúfolt házibuli, ahol a partyslágerek, az alkohol- és drogmámorban úszó tömegek minket is a táncparkettre vinnének – ha egyáltalán a valóság talaján maradunk, és nem valamelyik szereplő hallucinációiba költözünk be. És míg elsőre talán nehéz megemészteni egy ennyire végletekben üzemelő sorozatot, Levinson stílusának vonzerejévé egyre inkább öntörvényűsége, a műfajok és hangulatok széles skáláját végigjáró alkotói koncepciója válik. Igen, az Eufória még önmagához képest is harsányabbá, kendőzetlenebbé, hőseivel pedig kegyetlenebbé vált, de pont ettől különleges még a mai tévés palettán is, ahol eleve harsány, kendőzetlen és komplex antihősöket felvonultató sorozatok garmadáját találjuk.
Az már csak ráadás, hogy a produkció mindezt nem a képregényhősök vagy a bűn világára, hanem a középiskolások szexuális és függőségi problémáira értelmezi, ezzel pedig végül mégiscsak visszaköt ahhoz a valósághoz, amelytől elemelődik a húszas éveik végén járó tini-színészeivel, üvöltve sírós élettragédiáival és kőkemény drogdílerekkel kokettáló hőseivel. Mert az Eufória hiába köt ki egyes pontjain szürreális extremitásoknál, alapvető témái még mindig hiánypótlóan tabudöntögetők: hányan mesélnek a mai tiniknek ennyire érzékletesen és őszintén arról, miként lehet feldolgozni egy szülő elvesztését, hogyan nyomja el a világ a férfiak biszexualitását, vagy hogy a nők miért nem elégedettek a hőn áhított jófiúkkal?
Ebben pedig óriási szerepe van azoknak a színészeknek, akik a leszokás testi-lelki tüneteinek kíméletlen prezentálásától a színpadi showmanségig elképesztően széles repertoárt vonultatnak fel. Azaz akármelyik oldalát is mutatja a sorozat, Zendaya és társai (például a méltatlanul keveset emlegetett Jacob Elordi és Austin Abrams) tökéletesen szívják magukba és sugározzák tovább az aktuális hangulatot és stílust.
Ami lehet bármi: az Eufória egyszerre a Z-generációt mételyező ópium- és közösségimédia-krízis földhözragadt, elrettentő meséje és szappanoperai tinisorozat, valamint egy mindkettőből gúnyt űző, posztmodern mű – amely óhatatlanul csalódást okoz, ha szigorúan egy konkrét elképzelés (műfaj, mondanivaló stb.) megvalósulásának szeretnénk látni. Viszont egy biztos: hidegen hagyni nem fog. És ha egyet hátralépünk, és engedjük Sam Levinson – néha valóban önmagát gáncsoló – vízióját érvényesülni, akkor észrevehetjük benne korunk egyik legfontosabb és legkülönlegesebb tévésorozatát.
A sorozat adatlapja a Mafab.hu oldalán itt található.