Beszélgetés Catherine Gaudet-val
2022.03.08.

Két évvel az eredetileg tervezett időpont után végre a Trafó színpadán a kanadai kortárs táncszcéna figyelemre méltó csapata, a Compagnie Catherine Gaudet. A társulat vezetőjével arról is beszélgettünk, miért halványodik el bennünk a csodálatos. JÁSZAY TAMÁS INTERJÚJA.

Revizor: Magyarországon nem tudunk túl sokat a kanadai kortárs tánc helyzetéről. Ismerünk néhány fontos csapatot, mint például a Compagnie Marie Chouinard, a La La La Human Steps vagy a Kidd Pivot, de a nagy képre nincs rálátásunk. Segítenél elhelyezni a kortárs táncot a kanadai előadó-művészetek kínálatában?


Catherine Gaudet

Catherine Gaudet: Nehéz kérdés, de ami biztos, hogy a kilencvenes években Montréal nemzetközi léptékben is fontos helyszíne volt a kortárs táncnak. Nem foglalkoztak tömegek a műfajjal, a finanszírozás is megfelelő volt, nagy társulatok működtek, amik világszerte turnéztak. Aztán hirtelen megugrott a kortárs táncot űzők száma, de az állami támogatás változatlan maradt: sok új alkotó lépett színre, a pénz pedig egyre kevesebb lett. A 2010-es években a kreativitás nagy teret kapott, a montréali tánc iránt újra érdeklődött Európa, mert nagyon teátrális és érzelmes, olykor provokatív produkciók születtek. Mostanában kevésbé teátrálisak az előadások, és bár a nemzetközi színtéren nem tudom elhelyezni a bemutatókat, de azt látom, hogy rengeteg minden történik. Gyakoriak a határátlépő együttműködések: sok táncos von be vizuális művészeket vagy zenészeket.

R: Ebben az izgalmasnak tűnő ökoszisztémában hogyan helyeznéd el a saját társulatodat? Van-e a Compagnie Catherine Gaudet-nak „névjegye”, és ha igen, mi az?

CG: A létezés különböző állapotainak színpadi ábrázolása érdekel, de ez nem holmi formajátékot jelent. Sok különböző képet és szituációt ajánlok a táncosaimnak, és aztán azokkal játszunk. Egymásnak gyökeresen ellentmondó elemeket rakok egymás mellé, és azt kérem, hogy egy időben jelenítsék meg őket. Olyan, mintha tanúként figyelnék mindazt, ami a testükkel történik: nem a reprezentáció érdekel az előadásban, hanem annak a meglepetésnek a kifejezése, amit a színpadon éreznek. Külső és belső erők egyaránt hatnak rájuk, ez „mozgatja” őket. A kollektív tudattalan foglalkoztat.


Jelenetek A csodálatos elhalványulása című előadásból

R: Kortárs táncból diplomáztál, majd koreografálni kezdtél. Már az egyetemen tudtad, hogy egy napon a saját munkáiddal állsz közönség elé?

CG: Táncolni és koreografálni is akartam; táncolnom kellett ahhoz, hogy amikor koreografálok, értsem pontosan, mit éreznek a táncosok, ha más irányítja őket. Csak hét évig táncoltam, de korán észrevettem, hogy előszeretettel kritizálom a koreográfus instrukcióit. 

R: Ez egy jel.

CG: Így van, ráadásul láttam, hogy a többi táncos száz százalékosan jelen van a koreográfus univerzumában, de nekem ez valahogy nem ment. Eldöntöttem, hogy a kritizálás helyett jobb, ha kipróbálom magam ebben a szerepben. 2004-ben született az első darabom: kiderült, hogy itt érzem magam igazán jól. Ha valamit mondani akartam, megtehettem úgy, ahogy én elképzeltem. Igazi introvertált személyiségként sokkal jobban éreztem magam attól, hogy nem álltam ott a színpadon.

R: És 2019-ben megalapítottad a saját társulatodat.

CG: Igen, de előtte kilenc évig egy négy koreográfus által vezetett csapat, a Lorganisme tagja voltam. Ez már a kevés forrás időszaka, ezért úgy döntöttünk, hogy könnyebb lesz, ha összefogunk: sokat profitáltam ebből, de eljött a pillanat, amikor úgy éreztem, hogy szükségem van saját térre. A nagy létszámú csapatok ideje lejárt Kanadában, ezért rengeteg kis társulat született. A táncosok szabadúszók, akik hihetetlenül sokat dolgoznak, hogy megéljenek: a néhány sztár sok helyen fellép, aztán 35 évesen halálosan fáradtan nyugdíjba akarnak menni. Ez figyelmeztetés volt számomra a művészetünk általános működésével kapcsolatban is. Problémásnak láttam, hogy egy jó táncosnak folyton alkalmazkodnia kell egy új koreográfushoz és másik csapathoz. Az én kissé régimódi álmom egy kis, állandó csapatról szólt, ahol a táncosok munkaviszony keretében dolgoznak velem. Az álom valóra vált: így látom biztosítottnak, hogy huzamosabb ideig egy dologra összpontosítsanak.

R: A március közepén Budapestre érkező A csodálatos elhalványulását 2017-ben mutattátok be. Mi volt a kiindulópont?

CG: A munka kezdetén sosem képekkel dolgozom, inkább hallgatok a megérzéseimre. Az életemnek egy különösen fontos szakasza volt ez, 2016-ban született meg a kislányom. Azt éreztem, hogy most igazán tudom, mit és hogyan akarok mondani, közöltem is a táncosokkal, hogy gyorsan megleszünk. Teltek a hetek, tulajdonképpen jól haladtunk, aztán rájöttem, hogy mindaz, ami addig született, egyáltalán nem érdekel. Mindent kidobtam, amikor észrevettem, hogy szinte homályosan látom a táncosokat a stúdióban, ha nem egy vonalban állnak fel és nem közel ugyanazokat a mozgásokat végzik. Tudtam, hogy valami nagyon egyszerűt kell csinálnunk: ugyanazokat a mintákat ismételjük kis módosításokkal, és ez lesz maga az előadás. Ambient zenét képzeltem hozzá, amitől szinte meditatív hangulata és hipnotikus hatása lesz az egésznek. A ciklusok, körök, a véget nem érő ismétlődések érdekeltek, az emberi élet és az emberi test ciklusai és az ezzel kapcsolatos érzések. Azt akartam, hogy a táncosok átadják magukat teljesen mindennek.

R: Valóban, mintha mediátorok lennének egy titokzatos erő és a mi világunk között.

CG: Igen, ez pontos megfogalmazás. Gyakran kérdeznek a címről, meg hogy mi köze egymáshoz a csodálatosnak és az elhalványulásnak. Szeretem, ha egy test nem „egyértelmű”, ha bizonytalan, ha titokzatos. Az előadásban ott van a csodálatos eleme, az élet misztériuma. De azt is gondolom, hogy ha az ember rutinként éli az életét, akkor ahelyett hogy nap mint nap rácsodálkoznánk, inkább unalommal kezdjük szemlélni.


A képek forrása: Trafó

R: Ki az az öt ember, akit a színpadon látunk?

CG: Ha arról kérdezel, miért ezek a táncosok állnak a színpadon, arra nincs válaszom: a táncosaimba mindig beleszeretek, és muszáj velük dolgoznom. Caroline Gravellel például már jó tíz éve együtt dolgozom, de először 18 éves koromban láttam őt az utcán, és azt mondtam magamnak, hogy egy napon muszáj lesz vele valamit közösen csinálnom. Később együtt jártunk egyetemre, most meg itt vagyunk. A táncosaim kicsit olyanok, mint a vadlovak: nem azt teszik, amit elvárnak tőlük. „Tolmácsolják” a gondolataimat a színpadon, de ők maguk is társalkotók: az érzékenységükkel, a testükkel kommunikálnak. 

R: Az eredeti tervek szerint két éve, egy európai turné részeként érkezett volna A csodálatos elhalványulása hozzánk. Mit gondolsz, ez a két esztendő módosította az előadás jelentését?

CG: Az emberek hajlamosak egy-egy műbe belevetíteni azokat a szociális vagy egyéb aggodalmaikat, amik aktuálisan foglalkoztatják őket, és amik nem feltétlenül kapcsolódnak a művészi intencióhoz. Ugyanakkor tény, hogy az elmúlt két év sok mindenre ráébresztett a munkámmal kapcsolatban, és olyan kérdéseket kellett például feltennem, hogy miért csinálom ezt, milyen új területek várnak még rám. A napokban néztem újra az előadást, és úgy érzem, ma is érvényes és működik. Nem változott, de biztos vagyok benne, hogy a nézők most mást is felfedeznek benne, mint korábban. 

Az előadás adatlapja a Trafó honlapján itt található.