Escargo Hajója: II. Lajos / Escargo Szobaszínház, Pécs
2022.03.28.

A történelmet mindig a győztesek írják. De mi van a vesztesekkel, főleg akkor, ha tönkremegy a VR szemüvegük? OROSZLÁN ANIKÓ KRITIKÁJA.

Vidéki városban különösen nagy öröm, amikor kifejezetten gimnazistáknak készül ifjúsági-színházi nevelési előadás, főleg, ha az történelmi témájú, vagy legalább is érinti a tananyagot. A középiskolai történelemórák egyik gyakori problémája ugyanis a rengeteg lexikális ismeret, a sok adat, a nagy rohanás, amikor nem jut idő arra, hogy a történelem szereplői emberi arcot kapjanak.  


Jelenet az előadásból

A pécsi Escargo Hajója új előadásának főhőse II. Lajos, a huszonéves király, akinek legfőbb dilemmája, hogy vállalja-e a török támadás elleni fellépést, és részt vegyen-e személyesen is a csatában. Az alkotók (Komlóczi Zoltán rendező, Alapi Tóth Zoltán és Tölgyfa Gergely konzulensek, valamint Varga Szabolcs szakértő) remekül felmérték azt, hogy a célközönségnek szánt gimnazista korosztály számára leginkább a felelősségvállalás problémája lehet érdekes, ezért a II. Lajos középpontjában a fiatal Lajos lelki fejlődéstörténete áll.  

Az ifjú királynak már a születési körülményei is problematikusak; a legenda szerint a koraszülött csecsemőt egy disznó gyomrában tartják melegen, hogy túlélje saját világrajöttét, ami édesanyja halálát okozta. Később a korabeli források megerősítik, hogy bár értelmes és művelt, de gyenge fizikumú, tizenévesként pedig már trónra is kerül. Az ezzel járó nyomással aligha tud mit kezdeni, és ez az az elem, amit az előadás megragad, és igyekszik lefordítani a gimnazista korosztály számára. Lajos fiatal és nyugis életébe ugyanis egyszer csak betör a török veszély, s ő hiába igyekszik kitalálni a helyes lépést és férfimódra kommunikálni az őt körülvevő politikusokkal, valójában még gyerek. 

A rendezés láthatóan gondosan épít a fent említett életrajzi körülményekre és a mohácsi csata előzményeire is. A nyitó jelenetben a húszéves Lajost látjuk, aki a szobájában ülve épp azon dilemmázik, hogy a személye mennyire alkalmas az örökségére és az uralkodásra. Néhány perces, a közönséggel megosztott eszmefuttatásában azt elemzi, a világtörténelemben híres névrokonai mennyivel előkelőbbek, figyelemre méltóbbak, ő pedig — mennyire gáz már! — „csak egy Lajos”. A név ősi jelentésének egyébként köze van a háborúhoz, a hírnévhez és a harchoz is, szegény Lajost elnézve azonban minden másra előbb gondolunk, mint a maszkulin harci dicsőségre. A név miatti szorongást és frusztrálódást látva azonban megértjük, hogy a karakterépítés és a dramaturgia erre a kisebbségi komplexusra épül, és ehhez az alkotók konzekvensen ragaszkodnak is.

Az előadás tehát jórészt Lajos belső vívódásairól szól, és középpontjában a felelősségvállalástól, a felnőttségtől, a harctól és az ellenségtől való félelem áll. Ez remek alapanyag egy tinédzsereknek szóló előadáshoz, bár a „macsó” problematika nyilván inkább csak a fiúkat érinti. Lajos remekül elvan a szobájában, kávézgat, kártyázgat, sakkozgat, PS-ezik, heverészik a kanapén, virtuális szemüvegen keresztül szemléli a világot; kint pedig közben a hazája elleni török offenzíva készülődik, amiben felelős férfiak próbálják meghozni a helyes döntéseket (vagy éppen kijátszani a feleket egymás ellen), miközben mindenki az ő szerepvállalására vár. 

A helyszín és a kellékek egy átlagos kollégiumi szobát vagy albérletet idéznek, semmi királyi luxus vagy flancolás. Lajos ebben a közvetítésben egy átlagos fiatal, aki dehogyis akar a környezete, pláne a tágabb pátria problémáival foglalkozni, hiszen jól érzi magát a saját kis közegében, mit neki a politika és az országot fenyegető veszély.

Közben a külvilág persze egyre inkább átszakítja ezt a buborékot. Monitorokon híradós tévéközvetítések formájában láthatjuk, ahogy a török támadás egyre fenyegetőbb. Lajos megpróbál nyilatkozni a sajtónak, de a megszólalások szerencsétlenek, suták, készületlenek. A király mögött nem áll profi stáb, magára hagyták, hiába próbál okos és megfontolt lenni, a médiaszereplésben nincs tapasztalata, a riporter és a közösségi média pedig kíméletlenül nyomul. 

Ez az a pont, ahol az előadás lehetne kissé politikusabb és bevállalósabb is, hiszen a középiskolások már némileg értik a közéletet, és még ha nem is néznek közszolgálati híradót, azt pontosan érzékelhetik, kényes helyzetekben mi a funkciója a médiajelenlétnek. A rendező viszont nagyon óvatosan kezeli a társadalmi vonatkozásokat; csak halvány utalásokat kapunk arra vonatkozólag, hogyan nyilatkoznak korunk képzetlen politikusai azokról az ügyekről, amelyekkel kapcsolatban semmiféle kompetenciával nem rendelkeznek. Az ifjú Lajos tőlük viszont annyiban mégis csak különbözik, hogy semmiféle politikai törekvése nincs, szívesen elsakkozgatna és kávézgatna, míg világ a világ. Csak hát ezt most már nem lehet. 

A szövegkönyv akár monodrámaként is jól működhetne, ha nem lenne túlságosan széttartó és stilárisan szaggatott. Ugyanígy Lajos karakterével kapcsolatban sem annyira sikerült dűlőre jutni. Találó és kellően flegma a rövidnadrágot és szakadt pólót meg Supermanes zoknit viselő hányaveti húszéves, de egy ilyen figurától idegen a komoly politikai dilemmázás és a közéleti retorika, még ha csak próbálgatja is. Sokkal jobban illik hozzá, ahogy a darts tábla célkeresztjébe tett Szulejmán-rajznak ordibál, ahogy a virtuális szemüvegével bénázik, vagy ahogy egy félig rágott pizzaszelettel a szájában okoskodik.  


Fotók: Escargo Hajója

Szabó Zsolt tétova is itt-ott, talán a neki megírt szerep sajátosságai miatt, talán azért, mert nem tud mit kezdeni az ifjonti hisztivel és dühkitörésekkel, amiket a külső nyomás és az egyre növekvő belső feszültség eszkalációja hoz. Mikor indulatosan, dühösen kellene kiabálni, az például nehezen és erőtlenül jön, ugyanakkor az anyja elvesztéséről szóló lírai monológnak sikerül szépen és érzékenyen átadnia magát. 

Az előadás hullámzó tempójának és dinamikájának dacára a zárlat, legalább is a gesztusok szintjén lekerekített és markáns. Lajos akkurátusan rendet tesz a gyerekszobában, elpakolja a kütyüket, majd hosszúnadrágot, inget, cipőt húz, és eltökélten elindul a háborúba. Közben József Attila Kész a leltár című versét mondja, ami szintén stílusidegen némileg. A király ugyanis még ezen a ponton sem a sorsába beletörődő érett bölcs, hanem csak egy fiú, aki kénytelen félretenni a játékait.