Mintha a Holdra értünk volna, szakad ki a felismerés Iver Iversenből, ahogy felérnek egy havas fennsíkra a jéggel borított Grönlandon. Mínusz negyven fok körül járhat, a tekintetnek a puszta fehérségben alig van miben megkapaszkodnia. Iversen ráadásul nem is nagy ambíciókkal rendelkező felfedező, aki be akarná írni a nevét a történelembe, hanem egy gépész, aki menet közben csatlakozott a dán expedícióhoz, mert akadt némi gond a hajóval.
Egyetlen dolog fűti, már-már gyerekes rajongással néz fel Ejnar Mikkelsenre, az ismert sarkkutatóra, akiről többször olvasott az újságban. Így aztán amikor a kapitány, az expedíció vezetője egy önkéntest kér arra, hogy elhagyják a jégtorlasszal körülzárt, de amúgy biztonságos hajót, hogy odakint, az isten háta mögött megtaláljanak egy kőhalmot, ő jelentkezik Mikkelsen mellé.
A kapitány szerint ez egy soha vissza nem térő alkalom, amolyan történelmi pillanat, hiszen a kőhalomba az előző expedíció rejtette el a bizonyítékot – már ha egyáltán találtak ilyet –, hogy a Peary-földet (Grönland legészakibb csücske) nem választja el egy csatorna a dán fennhatóság alatt álló szigettől, mint ahogy azt az amerikaiak állítják. Ha ugyanis Grönland egyetlen tömb, akkor a jenkiknek semmilyen joguk nincs a Robert Peary által felfedezett „új földre”, hiába döfködik tele a havat a zászlóikkal, ahogy a filmben később a dán miniszter jegyzi meg epésen. Vagyis a tét nem kevés: az 1909–10-es dán expedíció feladata a helyzet tisztázása, és a sarkkör körül sertepertélő amerikaiak lehűtése. (Tudjuk, hogy az amerikaiak érdeklődése Grönland után ezt követően sem szűnt meg, Henry Truman 1946-ban meg is akarta venni – ha már másként nem ment – a szigetet a dánoktól, ám nem járt sikerrel. Donald Trump 2019-es hasonló felvetéséről pedig még elméleti síkon sem kívántak tárgyalni.)
 Jelenetek a filmből |
A kapitányon kívül a legénység többi tagja nem rajong az ötletért, egyrészt mert ez olyan lenne, mintha Moszkvától Rómáig próbálnának megtalálni egy rakás követ embertelen körülmények között, másrészt a korábbi útról úgy tért vissza a kapitány Jörgensennel, hogy annak elfagytak a lábujjai. A már elfeketedett ujjakat maga a kapitány kapja le egy csípőfogóval – igazából ez a film eleji jelenet a dolgozat legerősebb és legdrámaibb része, a többi már szinte költészet. Persze a zordabb fajtából.
A jég ellen története főként a Trónok harcából ismert Nikolaj Coster-Waldau számára vált igazán fontossá. Mikkelsen memoárja alapján ő írta a forgatókönyvet (Joe Derrickkel közösen), ő volt a producer, és ő alakítja a főszerepet is a kamaradrámában. Természetesen vannak más szereplők, van más helyszín is, de a film gerincét a két férfi küzdelme, a jég, az elemek és egy időnként felbukkanó jegesmedve adja.
 |
A jég ellen ugyanakkor kellő nyomatékkal tudatosítja a nézőben, amit talán már hajlamos volt elfelejteni: az északi sarkkör területeinek felkutatása abban az időben valóban felért a Holdra szállással. Szinte már esztelenséggel határos bátorság kellett ahhoz, hogy ezt a részt felderítsék, és olyan, ha nem borzasztóbb, veszélyek leselkedtek a résztvevőkre, mint az Apollo 13 legénységére. Ezért is ül igazán Iversen hasonlata az útjuk kezdetén. Pedig akkor még nem is sejtették, hogy a pár hónapos kiruccanásból őrjítő megpróbáltatás válik, az Alabama legénysége ugyanis nem várja meg őket, hanem időközben hazatér…
Írói szemmel a jég és fagy birodalma nem kínál túl színes kalandokat: vagy a magány miatt jelentkező téboly, vagy az éhezés, netán a lassú fagyhalál, vagy pár arra kódorgó vadállat hozhat némi izgalmat a monotóniába. Nem túl alaptalan tehát az a megjegyzés, hogy aki egy „jeges” filmet látott, az már az összeset látta. Hiszen szinte mindegy, hogy repülőgépkatasztrófa (Sarkvidék), vagy globális katasztrófa (Az éjféli égbolt) adja-e a kiindulópontot, a szereplőknek részint ugyanazokkal a nehézségekkel kell szembenézniük. A jég ellen hátterében persze a valódi történelem motoszkál, s talán ez ad némi komolyságot az elharapózó őrületnek is, amely Mikkelsent víziók formájában gyötri.
 A képek forrása: MAFAB |
A vágóképek persze most is elképesztően gyönyörűek, az a szépség járja át, mint minden olyan vidéket, amely alapból tagadja az embert. A szétfagyva is sármos Coster-Waldau tehetsége is elegendő arra, hogy az egymásra utaltságból kisarjadó férfibarátságot és a zord rutint meggyőzően jelenítse meg, ám a bonyolultabb lelki folyamatok már vélhetően kifognának rajta.
Az Iversont alakító Joe Cole viszont a film titkos motorja: ő a gondtalan naivitás és jámborság megtestesülése, amolyan muszájherkules, aki a kutyáit is a társainak látja, és a történelmi pillanat idején – amikor megtalálják a perdöntő térképet – elég neki az is, ha a bálványát mosolyogni látja. A hírnévből pedig elég lesz annyi, hogy könnyebb lesz ezután női társasághoz jutni. Az ő földközeli alakítása teszi igazán átélhetővé az embertelen kalandokat.
Talán ha dán lennék, még inkább lelkesednék a film iránt, amolyan fordított Trianonként nézhetném. Így viszont csak marad a kívülálló biccentése, mint amilyet egy korrekt és szépen megformált, de nem túl felkavaró mozi érdemel.