Táncművészet
2008.11.07.

Szemlénk első részéből kiderült, hogy a Táncművészet „a professzionális színpadi művészet”, vagyis a főiskolai diplomával rendelkező balett- és néptáncosok „eseményeire” szándékozik elkalauzolni az olvasót. És ennek a célkitűzésének eleget is tesz. MESTYÁN ÁDÁM SZEMLÉJE.

Nemcsak ezért, mert ezen eseményeket általában a lap maga vagy kiadó alapítványa szervezi, hanem azért is, mert a 2007-ben megjelent hat lapszám összes cikke közül négy darab foglalkozik nem diplomás táncművész alkotásával (Fehér Ferenc és O. Caruso a 2007/2-ben, Vass Sándor Gergely és a Cafe da la Danse 2007/3-ban, az Artus 2007/5-ben), mindegyik cikket Cserje Zsuzsa írta. Az összes többi cikk, interjú és tudósítás a „szakmáról” szól. Összességében elmondható, hogy noha időnként kikacsint, de azért tartja magát a Táncművészet eredeti hitvallásához.

E vállalás értékeléséhez érdemes a második értékelési szempontot figyelembe venni, vagyis hogy tágabb kontextusban miképpen állja meg mindez a helyét. A magyar nyomtatott és elektronikus médiában ma már nyugodtan kijelenthető, hogy a kortárs vagy modern táncról szóló hírek/kritikák/beszámolók száma nagymértékben felülmúlja a balett/néptánc-híreket. Ez a jelenség sok tényezőnek köszönhető: elsősorban annak, hogy számszerűleg jóval több a bemutató, másodsorban annak, hogy a két legjelentősebb lap, az Ellenfény és a Színház táncrovatának elsődleges fókusza éppen ellenkezik a szakmaiság körülhatárolt területein őrködő Táncművészetével. Vagyis amikor a Táncművészet egy új (vagy annak mondott) operaházi bemutatóról tudósít vagy éppen elhunyt nagy balettművészek – rendszerint más balettművészek által írt – nekrológjait közli, akkor sokszor valóban hiányt pótol a nyomtatott médiában.

A Táncművészet emellett a „szakmai” – általában vagy részben saját maga által szervezett - rendezvényekről is beszámol, sokszor színes képriportokban, hiszen a kuratóriumi tagok, a főszerkesztő és a díjazottak fényképei mindennél ékesebben tanúskodnak a képviselt minőségről (például a 2007/6. szám 30. oldalán található Táncpaletta-fogadás képei). Valóban unikális Magyarországon, hiszen egyetlen másik tánc- vagy színházművészettel foglalkozó lap sem közöl ezekről az eseményekről egyetlen sort sem, pláne színes képeket. Nemzetközi kitekintésben színessége a német Ballettanzhoz áll közel, szerkezete pedig a Dance Europe-hoz. Azonban ezek a lapok sem közölnek díjátadókról képriportokat, pláne nem a magyar díjátadókról, vagyis a Táncművészet nemzetközi viszonylatban is egyedülálló.

A szóban forgó magyar orgánum ugyanakkor több mint egyszerű társasági pletykalap. Kritikákat is közöl. És itt érdemes a megjelölt harmadik pontra, tehát a „technikai” paraméterekre vetni vigyázó tekintetünket. Általában megállapítható az írásokról, hogy a szerzők a balett technikáival, történetével, a magyar tánctörténettel (különösen az utóbbi 40-50 év szocialista tánctörténetével) tökéletesen tisztában vannak, és szakmailag felkészültek. Némiképpen persze letöri az olvasó lelkesedését, hogy ez azért van így, mert néhány publikáló maga is részese, formálója ennek a történetnek, így ugyan információik első kézből valóak, azonban a pártatlanság nemes ideáit talán nem teljes mértékben testesítik meg.

Írástechnikailag ellenben komoly problémákkal küszködnek a szerzők és ez bizony szerkesztői gondatlanságot is feltételez. Nem tisztem, hogy pellengérre állítsak kollégákat, így általánosságokat jegyeznék meg. Az első az, hogy kritika helyett tudósítást írnak. Még ha némi kritikai élt csempésznek is az írásukba, értékítéletük nem szervesen épül be, hanem az utolsó pár bekezdésre szorítkozik, vagyis a leírás nem ötvöződik az elemzéssel. Másodszor: nyelvtanilag mondataik sokszor hosszadalmasak, nehézkesek vagy éppen túl rövidek, fragmentáltak. A jelzők és a képek szegényesek, olykor egyenesen közhelyesek. Kérem, nézzék el, hogy nem idézek, mindannyian jobban járunk. Harmadszor: sokszor adnak teret személyes felkiáltásoknak, óhajtó vagy éppen előíró – deskriptív helyett preskriptív – kijelentéseknek, melyek túlzott mértékig jelzik a cikkíró autoritásába vetett személyes hitét. Negyedszer: bizonyos cikkekben burjánzik a személyes élményanyagra való támaszkodás – az „én már 1960-ban” vagy az „engedjenek meg egy személyes emléket” illetve a „kedves Tóni!” típusú mondatok, melyek olykor mosolygásra is késztethetik az olvasót. Ez a magabiztosság és személyesség véleményem szerint megengedhetetlen egy magára is valamit adó szakmai lapban. A kritikus ajánlatokat esetleg tehet, de nem nyilatkoztathat ki. Lehetséges persze, hogy a szerzők nem is kritikusok.

Képileg és a tördelésről beszélve meg kell jegyezni, hogy rendkívül szegényes látványvilággal rendelkezik a tördelőszerkesztő. A Táncművészet az 1980-as évekre jellemző vizuális modernség csapdájában vergődik, melynek legnagyobb truvája az, ha egy alak kilép a képkeretből. A borító-fotók általában szépek és dinamikusak, de a betűtípus és a harsány feliratok (például a 2007/3-as címlapon a betűk színei, az EuroPAS gála kegyetlen sárgája) nem hagyják érvényesülni a képet magát. Ezt a technikát például nagyon szépen meg lehetne tanulni a kortárs tánccal foglalkozó lapoktól.

A lap szerkezetét tekintve áttekinthető és világos. A tartalomjegyzéket hírek követik, majd a programajánlat, könyvajánlat, szerkesztői ajánlat. Ezek után általában egy vagy két nagyinterjú, kritikák, tudósítások, beszámolók, végül külföldi kitekintés. Ezekből tökéletesen értelmetlennek tartom a „programajánlat” rovatot, mely semmi más, mint a Nemzeti Táncszínház által szervezett programok reklámja két oldalon (2007-ben egyetlen más programot sem ajánlott a szaklap), valamint a „szerkesztői ajánlatot”, mely az adott szám összes cikkéből kivesz egy bekezdést és egy oldalra összerendezi őket.  

Konklúzióként: a Táncművészet „eseményekre” kalauzol, és e cél határozza meg a lap írásainak színvonalát is. Ugyanis minden írás eleve adottnak veszi tárgyának fontosságát. Az „esemény” szó társadalmi jelentésében nemes és nemtelen értelemben „társasági” lapról beszélhetünk – fenntartja a „szakmai” diskurzust, a diplomás balettművészek és az általuk használt intézmények szűk körére koncentrál, elsősorban az Operaházra. Azt ugyan fontosnak tartom, hogy létezzen egy ilyen fókusszal rendelkező lap, azonban nem tartom indokoltnak kizárólagosságát, és megkérdőjelezem – a fentiek alapján –, hogy a diplomás balettművészekről vajon valóban a Szomszédok című televíziós szappanopera egyedi hangvételén kell-e írni. A lap mögött működő alapítvány tevékenysége is fontos, hiszen mégis valamifajta kicsi, szegényes, csúnya, szomorú, de létező társasági hálózatot teremt – de hogy kik között, azt már fedje a kuratórium és a védnökök névsorának jótékony homálya.

A szerző az Oktatási és Kulturális Minisztérium Kállai Ernő ösztöndíjasa.

Kapcsolódó cikkünk: Mestyán Ádám: A Szaklap 1. rész

Támogató: Táncművészeti Kollégium