A fikciónál csak a valóság tud erősebb történeteket írni. Ez az érzés kerítette hatalmába a szegedi Belvárosi Mozi közönségét Pálfi György Mindörökké című filmjének premier előtti vetítésén, hiszen annak elképzelt világa összecsúszott a csütörtök reggeli realitással. A valóság síkján az orosz csapatok 2022. február 24-én megtámadták Ukrajnát, míg a film egy (már nem is annyira) képzelt kelet-európai háborús közegbe enged betekintést, melyben Magyarország már hátország, a harcok nyugatabbra mozdultak.
Az összefüggés nem a véletlen műve, Pálfit a most kezdődő háború előzményei inspirálták: egyrészt a hollandiai maláj gép lelövése, továbbá a Krím félsziget elfoglalása és a már akkor kezdődő ukrán-orosz konfliktus. Az előbbi tragikus eseményt felhasználva a Mindörökké egy repülőgép felrobbanásával kezdődik, majd megismerjük a romok között értékek után kutató Ocsenást (Polgár Tamás), aki – vélhetően a háborúban szerzett – sérülései miatt keres ideiglenes elfoglaltságot magának, hogy a gyógyulás után újra szolgálatba álljon.
A repülőgép maradványok mellett egy falut talál, melynek kórházában viszonya lesz a helyi nővérrel (Érsek-Obádovics Mercédesz), továbbá segít a sebesültek kezelésében. A közeg feltérképezése közben felfigyel Béresre (Menszátor Héresz Attila), aki egy, a repülőszerencsétlenséget túlélő nővel (Ubrankovics Júlia) él a falu szélén, mindennapjait leginkább a kocsmában, vedeléssel tölti. A négy szereplő között furcsa szerelmi négyszög kezd körvonalazódni, mely alapjaiban határozza meg a karakterek későbbi sorsát, miközben a falut folyamatosan rettegésben tartja egy titokzatos mesterlövész, aki napról napra véletlenszerűen szedi áldozatait.
 Jelenetek a filmből |
A Mindörökké két réteg összegyúrásából alakult ki: egyrészt a már említett háborús helyzet a makro-, míg Tar Sándor A mi utcánk kötetének El, valahová című novellája adja a mikroszintet, igaz, előbbi csak a film 2015-ös forgatása előtt 5 héttel, a főszereplő személyének megváltozásával merült fel ötletként. Erre azért is volt szükség, mert az érettebb Czene Csaba helyett a jóval fiatalabb Polgár Tamás eltérő történetvezetést és közeget követelt, mely problémát az akkori konfliktus bevonásával oldották fel még csak sejtve (és egyben remélve), hogy a filmbeli disztópia nem ér el minket. Jelentjük, hogy ez a valóság már a szomszédban van.
Elszakadva az aktuálpolitikai eseményektől – hiszen a hihetetlen egybeesés ellenére a film nem annyira a háborús helyzetről, hanem az adaptált novella világáról mesél – a Mindörökké egy klasszikus értelemben vett posztapokaliptikus közegbe oltott dráma, mely legfőképpen azt a kérdést feszegeti, hogy mi menthető át a humánumból (ha bármi átmenthető) abban a korban, amely felett a kínzó kilátástalanság és mélyszegénység uralkodik.
A történet ennek megfelelően leginkább a karakterek közötti interperszonális viszonyrendszerekből bomlik ki, melynek középpontját a Ocsenást kiválóan játszó Polgár Tamás képezi. Ő az, akinek jelleme már-már altruizmusba hajlik: nemcsak ellátja, hanem szórakoztatja is a kórház betegeit, a nővér szobájába felhordja a víz- és a gázpalackokat, a Béres által megtalált, egy csecsemő értelmi szintjén lévő nőt (Béres Margitkának nevezte el) próbálja tornáztatni, járni tanítani, etetni, mosdatni. Ocsenás minden szempontból a legfelsőbb jó szerepét tölti be a közösségben, melyből a nővér, később Béres részesül igazán.
 |
Az utóbbi kapcsolat különleges kötelékké növi ki magát, mely a két színész közötti kémiának köszönhető: kivételes rezonancia működik Béres és Ocsenás között. Menszátor Herész Attila lezüllött karaktere évek, akár évtizedek óta először találkozik egy olyan emberrel, aki nem bírálja, nem bántja és nem akar rajta változtatni: Ocsenás nem a jelleme miatt, hanem puszta önzetlenségből és bajtársiasságból segíti, amihez nem tartoznak feltételek.
A Mindörökké a szeretet fogalmát a gyökerénél ragadja meg, melyből csak akkor nőhet fa, ha az nem a külső körülményekből, hanem tisztán belső meggyőződésből jön. Ehhez mérten a film talán több olyan jelenetet szentelhetett volna a viszony mélyítésére, mint az a közös horgászás, amikor egy hatalmas mutánst fognak ki a vízből, vagy amikor Ocsenás bajuszt borotvál Béresnek. A film mindössze 77 perces, de simán elbírta volna a két órát is, mert a kezdetektől szuggesztíven hat nézőjére, karaktereinek interakcióit pedig szívesen követné részletesebben. Ha már kifogások: az említett „hal” vizuális megvalósítása bizonyára a szűk költségvetés (a film állami források nélkül készült) miatt lett mozgásban olyan amilyen.
De mindez kevésbé lényeges: Pálfi kivételes vizuális látásmódja itt is maximálisan érvényesül, a Hukkle-ban vagy a Taxidermiában látott szuperközeliket kiválóan ellensúlyozzák a kistotálok, a falu posztapokaliptikus látványa a büdzsé ellenére is pazar. Megjelennek emellett szimbólumként a szerző előző alkotásainak elemei, mint a nővér macskája (a Taxidermia felhizlalt macskái) vagy az explicit testábrázolás (egy jelenetben Ocsenás egy olyan embert mosdat, aki megszólalásig hasonlít a Taxidermiából Trócsányi Gergő által alakított Balatony Kálmánra), továbbá a felszín alatt fokozatosan kibontakozó tragédia (Hukkle). Apró, de jól felismerhető párhuzamokról van szó, melyek tovább bővítik a Pálfi-univerzumot annak ellenére, hogy a Mindörökké az említett filmekkel egyébként nehezen hasonlítható össze.
 A képek forrása: MAFAB |
Mindezek mellett a film szellemiségéhez tökéletesen passzol a Mrożek vagy Vonnegut műveiből ismert groteszk, abszurd humor. Szerepet kapnak magyar popslágerek (Apu vedd meg nekem a várost), van meghitt piknikezés a repülőgéproncsoknál vagy a kerekesszékes verseny a kórház folyosóin, továbbá kisebb, kifejezetten ötletes gegek (Béres helyett az italát lyukasztja ki a mesterlövész) is színesítik a független mozit. A történet nem csak humorban, hanem fordulatokban is gazdag: váratlanul mozgatják ki a nézőt komfortzónájából, a film vége pedig súlyos kérdéseket vet fel (és hagy nyitva) Ocsenás karakterével, valós kilétével kapcsolatban.
Pálfi György a szegedi közönségtalálkozón azt mondta, hogy annál szerinte nem igazán lehet erősebb bosszút állni a Filmalapon nélkülözése (és számos, már finisben elkaszált projektje) miatt, mint független forrásból mégis bejuttatni a mozikba filmjét. A Mindörökké pedig nem csak bosszúprojektként, hanem filmként is nagyszerű, hiszen Pálfi kvalitásain kívül azt is híven prezentálja, hogy miből maradhat ki a magyar néző, ha a rendszer az ösztönös tehetség elé politikai érdekeket helyez.