Poldini Ede: Farsangi lakodalom / Eiffel Műhelyház
2022.02.28.

„Nem járul hozzá lelki kultúránk elmélyítéséhez.” – írta a Farsangi lakodalom 1924-es ősbemutatójáról Tóth Aladár zenetörténész-kritikus, és ezen mondatával ma sem lehet igazán vitába szállni. A szöveg és a zene eleve nem kiemelkedő, s ráadásul majd’ száz évvel később Almási-Tóth András úgy döntött, hogy az elfeledett vígoperában még önnönmagát is kifejezi. ESZTERGÁLYOS MÁTÉ ÍRÁSA.

Poldini Ede művén rajta maradt az első magyar vígopera címke, mely műfaj amúgy meglehetősen mostoha körülmények között teng a hazai operakánonban, Farkas Ferenctől Ránki Györgyig lehet ugyan egy-egy érdemi darabot említeni, de ezzel ki is fújt a dolog. Furcsa dolog a magyar humor az operában – és azon kívül is -, ugyanis korántsem nagyszabású, inkább a rivaldafényt mellőző szociológiai tanulmány, keserédes önreflexió. Ebből kifolyólag prózában kiválóan megél, zenére énekelve viszont már akadozik. Érdemes lehetne kicsit a vígopera lényegét is boncolgatni. Hiszen – miként azt kritikájában Tóth Aladár is megfogalmazza, mikor a néző kilép a színházból, „lelke nem gazdagabb, nem emelkedett magasabb szférába”. 


Jelenet az előadásból, középen Rab Gyula.

De elvégre nem is ez volt Poldini célja, hiszen pont elég lehet annyi, hogy a lelket pár órácskára a magasba dobja és – talán legfontosabb küldetéseként – akár egy súlytalan tollpihét, kicsit lassabban, elnyújtva hagyja visszahullni a hétköznapi létbe. A humor azonban egy idő után elavul, kicsorbul az éle, bájossá, rosszabb esetben fáradttá öregszik. Ellentétben a műfaj klasszikusaival, a majd' száz éve bemutatott Farsangi lakodalom vígságával is ez történt: ma nem tölt be kedélyjavító funkciót.

A történet nem bonyolult, a nagy hóviharban elzárva marad egy vidéki nemesi udvarház, ahol farsangi kézfogóra készülnek, ám Zsuzsika, a menyasszony nem szerelmes a számára kiválasztott ifjúba, így korántsem bánja, hogy a leendő férj házon kívül rekedt. Annál inkább örömére válik Kálmán, a csurgói diák érkezése, akit a zord időjárás elől fogadnak be és aki nyomban felkavarja a búskomor hangulatot. Nagy meglepetés nincs, ide-oda pattog a labda, a végén pedig mindenki megbékél és jól jár, legalábbis majdnem mindenki. 

Az Eiffel Műhelyházban a premieren pár sorral előttem helyet foglaló Szinetár Miklós gyakorta hivatkozik Mozartra, aki zsenialitásának köszönhetően egy pillanat alatt képes megcsavarni a kedélyes történetet és a néző legédesebb mámorát egy csapásra súlyos drámává változtatja.

Almási-Tóth András valami ehhez hasonló tragikus bravúrt akart bemutatni a darabvégen, ugyanis a könnyed hangvételt egy újféle rendezői olvasattól vezérelve – szó szerint – nyakon öntötte egy adag vérrel. Talán a katonatiszt „isten véled, hát, életem” – búcsúsora vezette tévútra a művészeti igazgatót, melyben a zárszó nem egyértelmű, hogy átvitt értelmében vagy szó szerint olvasandó. Mint a viccben: „- Pénzt vagy életet! – Mire a férj az ajtóból bekiabálva: -Egy pillanat... Életem!” 


Jelenet a harmadik felvonásból. (Berecz Valter fotói; forrás: Opera´)

Az egyébként meglehetősen lapos darabon elszenderedő néző számára ez a vérloccsantó főbelövés valódi sokkhatással bír, vagyis Almási-Tóth számlájára írható, de közben az is igaz, hogy a váratlan és kellően ízléstelen fordulatnak nem sok köze van a szövegíró Vajda Ernő vagy éppen Poldini szándékaihoz. 

Miként Poldini a zenéjét, úgy forrasztja saját vizuális elképzelését Almási-Tóth András a darabra. Rendezésének középpontjában jelenkorunk emblematikus embertípusa, az ízléstelenségig feltupírozott vidéki luxusban tobzódó újgazdag család áll. Gál Kristóf rendőrségi szóvivő gigászi plazmaképernyőn jelenti be a kritikus hóhelyzetet, mely a darab felütését adja. (Később ugyanígy képernyőn, afféle NótaTV-s módon jut elénk az opera Asztali zenéje.) Az amúgy kreatívan forgó-, a kinti és benti közeget jó ütemben váltogató díszlet és a közeg ily módon hiteles, de vajon mi az elidegenítő koncepció célja? Miért kell, hogy a nézőben kapásból ellenérzést keltsen ez a meglehetősen együgyűen felskiccelt família? Almási-Tóth eklektikus víziója összességében a legolcsóbb operetthagyományt idézi, kínos táncos komikummal nevettet, a kapucnis pulóverre húzott farmerdzseki és aranylatex egyberészes láttán viszont felmerül bennem a kérdés: akkor már miért énekelve beszélget ez a sok ellenszenves szereplő? 

Hangsúlyozom, szereplő! Az énekesek hangja ugyanis az egész előadás alatt kiválóan cseng, az Erkelnél amúgy jóval kisebb Bánffy teremben. Szegedi Csaba orgánuma a legerősebb, de az új dramaturgia révén kulcsszereplővé emelt Dobák Attila basszbaritonja szintúgy meggyőző. A nagyasszony szerepében Miksch Adrienn szeretné talán leginkább komolyan venni, hogy ez itt valódi énekelnivaló, de magas hangjainak kitartása öncélúan erőltetetté válik. Az ifjú szerelmespár, Rab Gyula és Kristóf Réka végig kiegyensúlyozottan, szépen énekel, bár itt el kell mondani, hogy a megjegyezhető Poldini-részek leghíresebbike, Kálmán áriája, a Jártam künn a zivatarban most szőrén-szálán eltűnt az előadásból. 

Az, hogy némely szereplő túllóg saját karakterén, Almási-Tóth Andráson kívül nem sok mindenkinek tetszik, ez alól üdítő kivétel Wiedemann Bernadett rövidke jelenete, melyben Bükkyné színművészi finomságokkal rukkol elő, illetve a grófnő és a katonatiszt megrendítő „duettje”is külön kis tragédiát hordoz magában. 

És egy kicsit visszatérve a bemutató kritikusára… Tóth Aladár később egy évtizeden át volt a Magyar Állami Operaház főigazgatója, ahol az általa elismert Poldini-vígopera, a Farsangi lakodalom ez idő alatt egyetlenegyszer sem került műsorra – pedig előtte és még utána is játszották. Hozzátartozik, hogy a zenekritikus Pucciniról – akkori kortársáról – közönségámító hatásvadászként írt, akit méltán ködösít majd el a hitelesebb művész, Offenbach emlékezete. Igazgatósága alatt aztán természetesen nem volt olyan évad, amikor ne játszották volna a Bohéméletet, de több szezonon át futott nagy sikerrel a Tosca és még a Turandot is. 

Nem mindegy tehát, hogy az ember mit ír kritikusként, aztán mit tűz műsorra színigazgatóként. De Tóth Aladárnak azért igaza is volt, mert legyünk őszinték, az sem mindegy, hogy ki a szerző: Puccini Jakab vagy Poldini Ede.

Az előadás adatlapja itt található.

Helyszín: Eiffel Műhelyház - Bánffy Miklós terem; időpont: 2022. február 19.