Revizor: Azt nem mondom, hogy párás szemmel beszélsz a Vígszínházba való visszatérésedről, de majdnem. Mi változott az elmúlt tíz évben?

Kovács Patrícia: Amikor annak idején úgy döntöttem, hogy elszerződöm, akkor is azt gondoltam, hogy ide egyszer még vissza fogok térni. Szerettem vígszínházi színésznő lenni, soha nem mentem volna el, ha mások lettek volna a körülmények. Már kamaszként nagyon sokat jártam színházba, a Katonába, a Radnótiba, voltam gyerekszínész az Operettben, de a legtöbbet a kakasülőn ültem a Vígben. Kaszás Attilán, Eszenyi Enikőn, Rudolf Péteren nőttem föl. Amikor idekerültem, az első szerepem egy beugrás volt, az Eszenyi Enikő rendezte Figaro házasságában vettem át Susannát. Eszenyi bevitt a színpadra, és azt mondta, hogy na, nézd meg, milyen ez a színház a színpadról. Próba volt, még le voltak takarva a székek, nem égtek a csillárok, de azt éreztem, hogy én innen nem megyek el többet. A falakban ott van 125 év, a nézők generációkon keresztül adják át egymásnak vígszínházi rajongásukat, elképesztő, hogy bérleteket örökölnek.

Most egy másik színházba jöttem vissza, mert ugyan minden, ami lenyűgöző ebben az épületben, társulatban, az egész “vígszínházasságban”, megmaradt, de emberközpontú hely lett, megközelíthető vezetéssel.

Lassan befejeződik az évad, jól döntöttél?

KP: Elkészültünk egy darabbal, aminek megvolt az előbemutatója, majd októberben kerül a közönség elé. Az Inkognitót Szőcs Artúr rendezi, eddigi pályám legnagyobb kihívása volt, iszonyatosan nehéz szerepekkel. A több szálon futó történet 1955 és 2013 között játszódik, állandó váltásokkal, koncentrációban és fizikailag megdolgoztatja a színészeket, de a nézőt is. Az előbemutató után Rudolf Péter azt mondta, missziójának tekinti, hogy legyen ilyen darab is repertoáron. Még a nyári szünet előtt belekóstolunk kicsit Kafka Kastélyába is, amit Bodó Viktor rendez, és amelynek ősszel lesz a bemutatója. Most érzem igazán, hogy ezekért a szakmai kihívásokért tértem vissza a szabadúszó éveimből.

R: A főiskola után Egerben kezdted a pályát, az osztályotokból többen szerződtetek oda.

Kovács Patrícia

KP: Az egri évek csodálatosak voltak Csizmadia Tibor vezetésével, kicsit a főiskolai lét meghosszabbításának éltem meg őket. Igazi mélyvíz volt, nagy és nehéz szerepekkel és kifejezetten erős társulattal. Szabadon és kreatívan dolgozhattunk, miközben megtanultuk, hogyan is működik a színház. A főiskola után még hittem benne, hogy létezik a színházban demokrácia, de aztán szépen lassan rájöttem, hogy nem. Arra kell törekedni, hogy minden helyzetben emberséges legyen, de van hierarchia, ami alapján rendeződnek a dolgok. Intézményt vezetni, évadot szervezni vagy társulatot építeni nem lehet klasszikusan értelmezett demokráciával.

R: A tíz év szabadúszásban az Orlai Produkció és a Centrál Színház volt a két legfőbb állomás.

KP: Dolgoztam még Miskolcon, a Játékszínben, de a legtöbbet valóban az Orlai Produkcióban és a Centrál Színházban. Nagyon hálás vagyok Orlai Tibornak és Puskás Tamásnak, hogy éveken át számítottak rám, közben engedtek forgatni, tévézni. Mégis úgy éreztem, amikor hívtak a Vígbe, hogy vissza kell térnem. A mai napig játszom az ottani szerepeimet, és boldogan megyek vendégként vissza a jövőben, ha gondolnak rám. Elfáradtam egy kicsit a szabadúszásban és vágytam arra, hogy olyan darabokban is játszhassak, amik klasszikusok vagy nem könnyen emészthetőek, témájuk vagy a megvalósításuk miatt kísérletezőbbek. Akadt ilyen az elmúlt tíz évben is, de a magánszínházakban az eladható előadásoknak van prioritása. Volt Orlainál egy csodálatos bemutató, Szép Ernő Vőlegénye, amit Novák Eszter rendezett – életem egyik legmeghatározóbb szakmai élménye volt. Mégsem tudott addig műsoron maradni, mint a Kaktuszvirág vagy a Bocs, félrement!, amiket ma is játszom. 

R: Orlainál játszottad a Second Life-ot, amiről a legtöbb szereplő azt mondta, hogy nagyon fontos darab a pályáján.

Second Life. Fotó: Pénzes Kristóf

KP: Kiteregetjük benne a saját életünket, akár a szennyest is. A Second Life szívügy. Azt nem mondom, hogy ebből meg lehetne írni az életrajzunkat, nyilván minden fel van nagyítva, de rólunk szól és megrázó ereje van annak, hogy a nézők mennyire értékelik ezt a fajta személyességet. 

R: Volt ennek előzménye, hiszen az elmúlt nyáron fejeződött be az AlkalMáté Trupp előadás-sorozata, ami a 2003-ban végzett Máté Gábor – Horvai István vezette színművészetis osztály tagjainak életét dolgozta fel évről évre.

KP: Ez egy örök és nem múló kapcsolat az osztállyal, annak ellenére, hogy tavaly befejeztük a sorozatot. Mindannyiunk életében meghatározó volt az két hét, amit nyaranként együtt töltöttünk, és közben visszatértünk a főiskolás önmagunkhoz. Érdekes volt, mert bár sokat változtunk, amikor elkezdtünk próbálni, ugyanazok a viszonyrendszerek alakultak ki közöttünk, mint főiskolás korunkban, ugyanazokkal az automatizmusokkal. A működésünkben – a főiskolán is, és aztán nyaranta is – volt valami Legyek ura-feeling, miközben az egymás iránti szeretetünk és bizalmunk megkérdőjelezhetetlen maradt. A főiskolán megtanultunk csapatban dolgozni, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy jó színházi alkotók legyünk, bárhová is sodor minket az élet.

Az Ünnepi Könyvhétre jelenik meg Gyárfás Dorka és Somos Ákos szerkesztésében egy kötet erről a sorozatról, az osztályról, és már az alcíme is – Élveboncolás közönséggel – jól érzékelteti, hogy honnan közelítenek az interjúk. Mit jelentett nekünk az AlkalMáté Trupp, milyen Máté Gábor tanítványnak lenni. Én mindig zavarban vagyok, amikor úgy emlegetnek bennünket, hogy a „legendás Máté-osztály”. Egyszer egy kritikus leírta ezt rólunk és így maradt, holott egyáltalán nem érezzük magunkat annak.

R: A filmek, a tévés szereplések tettek ismertté. A színház ebből a szempontból hátrányos helyzetű.

Vőlegény. Fotó: Takács Attila

KP: Jó lenne, ha a színészek értéke nem azon múlna, hogy benne vannak-e valamilyen sorozatban, címlapon vannak-e, mit írnak róluk a bulvármagazinok. Szerettem volna én is olyan pályát befutni, mint, mondjuk, Udvaros Dorottya, aki legendás előadásokban, mozi- és tévéfilmekben játszott, és ez elég volt ahhoz, hogy egy ország megismerje, de ma már ez nem megy. Forgattam nagy mozifilmeket, volt köztük népszerű, közönségbarát film és művészfilm egyaránt, de a sorozat, a tévé ereje döbbenetes. Azzal nem lehet versenyezni.

R: Van olyan felkérés, amit már nem vállalsz?

KP: Van film is, sorozat is, sőt, olyan is volt már, hogy valamiből menet közben szálltam ki. Azt megtanultam a tíz év szabadúszás alatt, hogy senki nem fog rám vigyázni, csak én vigyázhatok saját magamra. És voltak rossz döntéseim, elvállaltam valamit, amiről később bebizonyosodott, hogy nem kellett volna. 

De van pozitív hatása is mindennek: tudok több olyan emberről, aki azért nézte meg a Félvilágot vagy jött el színházba, mert látott egy sorozatban vagy egy női magazin címlapján. A színészeknek vállalni kell ezeket a munkákat vagy másféle tévés megjelenéseket, már csak azért is, mert nem versenyképes a színházi fizetés, miközben vannak gyerekeik, fizetendő sárga csekkek. A kultúrafinanszírozás és a szerencse is befolyásolja a színészi pályát, nem csak a tehetség.

Visszatérve a filmekre, lassan két éve leforgattuk a Szia, Életem című filmet, amit Rohonyi Gábor rendezett. A pandémia miatt állandóan tolódott a bemutató, júniusban a veszprémi Magyar Mozgókép Fesztiválon bemutatjuk, augusztusban kerül a mozikba. Végre egy olyan közönségfilm, amire szerintem már nagy szüksége van a nézőknek.

Bella figura. Fotó: Gordon Eszter

R: Gyakran felemelted a szavadat olyan átpolitizált ügyekkel kapcsolatban, mint például a TAO támogatás kivezetése, a Vígszínház-botrány vagy a Színház- és Filmművészeti Egyetem önkényes átstrukturálása. Szemben másokkal, akik nem.

KP: Nekem fontos a színházon kívüli világ is, így szocializálódtam, a közélet gyerekkorom óta téma volt otthon. Később már úgy gondoltam, hogy nem jó, ha egy színész megosztó személyiség, de bizonyos ügyek csak akkor kapnak nyilvánosságot, ha melléjük áll egy ismert ember. Emiatt pedig kötelességemnek éreztem megszólalni. Soha nem egy pártért álltam ki, hanem szociális és emberjogi ügyekért. Kétségbeejtő, hogy ez politikai állásfoglalásnak minősül, teljesen összekeverednek a fogalmak.

R: A SUHANJ! Alapítvány gyakorlatban testesíti meg a nyitottságot, a szociális érzékenységet.

KP: Az általános iskolám egy mozgásjavító iskola mellett volt, így már gyerekkoromban is természetes volt, hogy a játszótéren vannak kerekesszékes és látássérült gyerekek, hogy nem mindenkinek van két lába, két keze. Nagyon sok minden múlik azon, hogy elfogadd a másságot már gyermekkorban, mert akkor ez még sokkal magától értetődőbb. Nem volt véletlen tehát, hogy a volt férjemmel több mint tíz éve megalapítottuk a SUHANJ! Alapítványt, amelynek célja, hogy megossza a mozgás örömét sérült és fogyatékkal élő társainkkal. Soha nem pályáztunk állami pénzekre, olyan céges támogatók és önkéntesek segítségével lett megkerülhetetlen az elmúlt években ez a szervezet, akik tudják, hogy a világ sokkal sokszínűbb, mint ahogy azt gondoljuk. Ahol csak az számít, hogy ki milyen ember, hogyan segít másokon. Amikor kitört a háború, elkezdtünk azon gondolkodni, hogyan tudnánk segíteni, hiszen egy esélyegyenlőséggel foglalkozó alapítványnak ez is dolga. Van egy fitnesztermünk a SUHANJ! Fitnesz közel a Nyugati pályaudvarhoz, ahol létrehoztunk egy napközit. Ez abban segíti az ide érkező szülőket, hogy amíg ők megpróbálnak ügyeket intézni, rohanni ide-oda, addig az itt dolgozó önkénteseink foglalkoznak a gyerekekkel.