Station Eleven
2022.02.21.

A posztapokaliptikus művek kedvelt témája, hogy a világvége miként szakítja darabjaira a társadalom szövetét. A Station Eleven viszont azt a kérdést teszi fel, hogy mi történik, ha az apokalipszis történetesen összehozza az emberiséget? BECSÁGH DÁNIEL CIKKE.

A 2020-as év egyik surranópályán érkező sikerének a Menekülés a tóhoz című orosz sorozat bizonyult: a mű hátborzongató pontossággal, eredeti bemutatója szerint még éppen a járvány kitörése előtt jósolta meg a pandémiát, és az Oroszországra jellemző jéghideg kegyetlenséggel festette le, hogy már egy influenzavírus is milyen elkeseredett tettekre sarkall átlagembereket. Az HBO Max legújabb zászlóshajója, a Station Eleven hasonló kataklizmából, egy 99%-os mortalitással bíró betegségből indul ki, azonban legtöbb műfajtársával ellentétben éppen az emberiség pozitív oldalát igyekszik megmutatni az apokalipszisen keresztül.


    Himesh Patel és Matilda Lawler

A történet főhőse Kirsten (Matilda Lawler), akit a járvány chicagói kiindulópontjának számító Lear király-előadás után vesz szárnyai alá a mindenkin kényszeresen segíteni vágyó Jeevan (Himesh Patel). A világvége különböző szakaszai között előszeretettel ugráló cselekményszerkesztésben 20 évvel később Kirstent (ezúttal már Mackenzie Davis alakításában) egy színitársulat tagjaként látjuk viszont: a túlélők számára Shakespeare-darabokkal turnézva. És mindebben még egy kéziratként létező képregény (a címadó Station Eleven) is komoly szerepet fog játszani.

Nem ámítás, a Station Eleven posztapokalipszisét tényleg nem kannibálok, Mad Max-gépszörnyek és vallási fanatikusok népesítik be, hanem fenntartható, spirituális közösségekbe rendeződő professzorok és művészek. Akik így nem is a túlélés mikéntjéről, a jövő társadalmának megtervezéséről, hanem a Hamlet túlértékeltségéről és adaptációjának lehetőségeiről vitatkoznak a vacsoraasztal mellett. A sorozat készítői részéről kiváló döntésnek bizonyul fenekestül felfordítani a műfaji alapbeállítást, hiszen annak kreatív korlátait az utóbbi években egyre inkább az jelentette, hogy már nem volt hova licitálni a végletes körülmények közt feltörő embertelenség prezentálásában. 


     A lovon Mackenzie Davis

Míg a zsánernek visszatérő toposza, hogy az aktuális településre betévedő vándor a makulátlan felszín alatt szörnyűségekre lel, a Station Eleven utazó színházát évente ismétlődő körútján szeretettel fogadják a régi ismerősök. De említhetjük azt is, hogy a világvége első napjai során hogyan találnak egymásra vadidegen túlélők (köztük Kirsten és Jeevan). A legtöbb interakció ugyanis pozitív és optimista kicsengéssel zárul a szereplők között - ami erőteljes kontrasztot teremt a rémületes gyorsasággal terjedő járvánnyal és a húsz évvel későbbi farkastörvényekkel szemben.

Persze előbb-utóbb itt is felszínre bukkan a békés szekértáborok melegén kívül meghúzódó sötétség, de ironikus módon az is a művészet vonatkozásában képes csak létezni (és a művészeten keresztül képes csak megoldódni) ebben a világban. És a Station Eleven a túlélő-erkölcs hagyományos szétszálazása helyett eleve inkább arra kíváncsi, hogy az emberség hogyan képes megmaradni a világvégén túl is az alkotásoknak és az alkotás folyamatának hála. Hasonló vállalás ez, mint amit a mozgóképes adaptációt vezető Patrick Somerville tett előző művében, a Maniacben, és az sem véletlen, hogy írótársakat például A hátrahagyottakból gyűjtött maga köré, hiszen az a széria is elsősorban egy globális kataklizma spirituális oldalát igyekezett megragadni.

Ennek megfelelően a Station Eleven filmnyelve is folyamatosan a hétköznapok banalitását állítja szembe az azon messze túlmutató, transzcendens értékekkel – legyen szó a világvége árnyékában tartott üzleti pitchek és régi szerelmek kontrasztjáról, vagy a túlélők aknamezők mellett tartott színielőadásairól. Ennek példázására elég csak bedobni a vezető rendező Hiro Murai nevét, aki az Atlantában a mágikus realizmust vitte el a gettóba, ezúttal pedig hasonlóan teremt lírai mesét a posztapokalipszis könyörtelensége mögött megtalált összetartozásról.

Más kérdés, hogy az abszurditás ezúttal nem mindig lényegül át ugyanolyan sallangmentesen, ez pedig különösen A hátrahagyottak paneljeit imitáló visszatekintő epizódokból tűnik ki.  Ezek igyekeznek ugyanazt a tragikumot megragadni az emberi kapcsolatok széttöredezésében, de végül egyszerűen csak bizarr módon diszfunkcionális viszonyokkal próbálják sokkolni a nézőt. És eleve nem könnyű úgy kötődni a karakterekhez, hogy legtöbben csak a művészet vonatkozásában képesek definiálni és kifejezni magukat. Persze, ha mi magunk is vérmes Shakespeare-rajongók vagyunk, akkor döbbenetes otthonosságérzés keríthet minket hatalmába. De ha a világvége után mi azért elgondolkodnánk azon, hogy miből lehet fényt csiholni egy elhagyatott reptéren, akkor sokszor csak a bizarr posztapokaliptikus művészetterápiát fogjuk észrevenni a Station Elevenben. Ilyenkor pedig a történetvezetés logikájában keletkező hézagokat is nehezebben fedi el az összkép – pláne, hogy azokat néha egyenesen a szimbolika kiteljesítése keletkezteti.

Igaz, bizonyára egyáltalán nem kéne földhözragadt magyarázatokat keresnünk egy olyan műben, amelynek szintén nem az áll a fókuszában, hogy mit esznek, hogyan fűtenek és hogyan irányítanak közösségeket az emberek a világvége után. És ha átadjuk magunkat a gondolkodásmódjának, a Station Eleven képes alaposan a szívünkbe marni, és a saját világán túl is gyógyítani a sebeket. Persze ettől még egy fokkal lehetne okosabb, bánhatna bravúrosabban a több karakter és idősík irányába szakadó narratívájával, de ez a sorozat mégiscsak olyan élményt ad, amilyenben a kis képernyőn és pláne ebben a műfajban ritkán van részünk.

A sorozat adatlapja a Mafab.hu oldalán ide kattintva érhető el.