Ali Smith: Tél
2022.02.21.

Karácsonyi filmes sablon magasirodalmi csavarral, finom pszichológiai és történelmi háttérrajzzal. Megjelent Ali Smith Tél című regénye. BORSOVSZKY ÉVA KRITIKÁJA.

Ali Smith Évszakok tetralógiájából az Ősz után végre megjelent a Tél  is. A hátsó borítóján olvasható szöveg a mi idei telünket is találóan summázza: Tél van, még mindig. Nincs hó. Szinte egész télen nem volt. Az eddigi egyik legmelegebb tél volt, megint.

Ezzel még érthetőbb a borító szürke-feketéje. A kötetet – csakúgy, mint az előzőt – Pintér József tervezte, s a két egységből kirajzolódik minimalista koncepciójának íve.

Remélhetően egyre több kiadó átveszi majd azt a jó gyakorlatot, hogy a mű fordítója, jelen esetben Mesterházi Mónika, méltán odakerült a hátsó fülszövegre, az író alá.

Az Őszt a New York Times, a Washington Post, a Guardian és mások 2017 egyik legjobb könyvének választotta. Nagy volt tehát a várakozásom. A lécet az írónő olyan magasra tette, hogy azt nem könnyű megugrani, pláne túlszárnyalni.

Először kicsit fanyalogtam azon, hogy kiindulásnak olyan klisét választott, amit minden valamire való romantikus film rendezője igyekszik már elkerülni, jelesül, hogy a karácsonyi ünnepekre hazautazó fiú, mivel éppen szakított a barátnőjével, pénzért felbérel egy ismeretlen lányt, hogy játssza el a család előtt a barátnő szerepét. Reménykedtem valami jellegzetes Smith-féle csavarban. Így is lett.

Van tehát egy eléggé széthullott, eléggé széttartó, eléggé hiányos – azaz roppant életszerű – család, három taggal, akik közül kettő, mivel szenteste reggele van, a harmadik cornwalli házába tart.

Természetesen hamar kiderül, hogy a karácsony nem lesz az az angyalhajas, fenyőillatú, csingilingi, sült pulykás ünnep. Art, a fiú, és „barátnője” érkezésekor csupán egy alma és két citrom árválkodik egy tálban, még kikészített ágynemű, sőt rendes ágy sincs. Az anya láthatóan nem készült az ünnepekre, nem várja tárt karokkal sem gyermekét, sem annak társát. Arra meg végképp nem számít, hogy a nővére is betoppan majd.

A regény két ellenpólusa a két lánytestvér, Sophie és Iris lesz, s a kettejük közti feszültség rajzolja meg a kötet ívét. Mellette párhuzamos szálként bomlik ki az anya és a fiú viszonya, és formálódik az álbarátnő és a fiú kapcsolata.

A két nővér tűz és víz: az anya, a szabálykövető Sophia mindent feláldozott a karrierjéért, és most idősen, szétesve, magányosan, egyre betegebben él a hatalmas házban. A betoppanó nővér, a lázadó Iris, még fiatalon elhagyta a családi házat, hogy környezetvédelmi és atomenergia-ellenes aktivistaként valósítsa meg magát, amit a húga azóta sem bocsátott meg neki. Már majdnem három évtizede nem beszélnek egymással.

Apjuk emléke távoli ködös alakként lebeg át a színen, az ő figurájával együtt kerülnek be második világháborús emlékek a műbe. A fiú apja még kevésbé van jelen. („Van egy lyuk az életemben, ahol az apa szónak kéne lennie”.)

Lux, az álbarátnő, a mindenki számára teljesen idegen horvát menekült lány lesz a központi figura: ő szedi össze Irisszel együtt az alapkellékeket az ünnephez, aminek vékony máza alól – ahogy az várható – a konfliktusok hamar felszínre kerülnek. Csak a kívülről jövő Lux találja meg ösztönösen minden családtaggal a hangot, aki friss szemmel lát rá a már betokosodott viszonyokra, aki segít a családtagoknak más megvilágításban látni a helyzeteket, s aki a régi görcsöket oldani tudja.

Az ő kívülállása az a fogas is, amire a jelen Angliájának politikai ügyeit – a Brexitet, a menekültkérdést – az író ráakasztja. Iris alakján keresztül pedig a Greenham Common-i női béketábor történetéről, a klímaválságról, környezetszennyezésről és a hetvenes és nyolcvanas években felmerülő globális problémáról értesülünk.

A regény laza kohéziójú egységek füzére, időben hol előre, hol hátra ugrunk; a karácsony szolgáltatja hozzá az apropót. A jelen feszültségektől terhes karácsonya a fősodor, ezt szakítják meg azok az idősíkváltások, amelyek hol Sophia homályos tudatából, hol Art emlékeiből bukkannak fel. Ezt a laza füzért szövi át egy láthatatlan háló, melynek szálait karácsonyi énekek, gyermekkori karácsonyok filmjei, gyermekversikék, az ünnepkörhöz köthető figurák és történetek adják. A fordítónak most sem volt könnyű dolga: jócskán adódnak a szövegben olykor oldalnyi tudatfolyamok, szójátékokkal teli párbeszédek, természeti képekhez gyűjtött különleges szó- és kifejezéshalmazok, amikkel Art, a kamu természetblogger („Art in Nature”) szeretné lenyűgözni olvasóit.

Az Őszhöz hasonlóan, itt is szóba kerül egy kevéssé ismert, alulértékelt női alkotó – ez szinte kötelező elem egy Smith-műben –, de míg ott Pauliné Boty személye és művei központi szerepet kaptak, addig itt Barbara Hepworth szobrászművész és kicsiszolt kövei periférikus, bár fontos emlék-elemként jelennek meg. (Mondhatná az olvasó, hogy nem volna szükséges összehasonlítani a két művet, de ha már maga a szerző tetralógiában gondolkodott, akkor ez jószerével elkerülhetetlen.)

A Smithre jellemző irodalmi utalások a Télből sem hiányoznak: Keats, Dickens vagy Shakespeare, hogy csak a legfontosabbakat említsük. Lux éppenséggel Shakespeare Cymbeline-jét hozza párhuzamnak a családi háló kibogozásához: „mintha a világuk valahogy kizökkent volna, vagy leszakadt volna egymás világáról. De ha ki tudnának lépni önmagukból, vagy ha hallanák és látnák, hogy mi történik a fülük hallatára és a szemük előtt, akkor látnák, hogy mind ugyanabban a darabban játszanak.”

A szereplők két fő táborra oszthatók: Sophia és Art, a két konformistább szereplő meghasonlik önmagával, az anya önmagába zárkózó közönybe merül, a fia is kibillen lelki egyensúlyából, míg Iris és Lux, a két nonkonformista nő józanul, céltudatosan viszonyul az élet nehézségeihez.

A jellemformálás halványabb, a figurák olykor didaktikusnak tűnnek, beszélő nevük is jelzi, hogy a regény inkább attitűdök ütközése: Sophia, az anya („bölcsesség”, aki ironikus módon olykor épp ezt a tulajdonságot nélkülözi), az Ire („düh”) becenevű Iris, Art („művészet”) és persze Lux, aki a fényt hozza ebbe a sötét viszonyrendszerbe.

A sok lényegi kérdés közül csak egy, hogy lehet-e egy atomjaira szétesett családból még valamilyen egység. És itt a Smith-féle csavar. A karácsonyi filmek sablonja az, hogy a látszólag boldog család képe a karácsonyi asztalnál előbukkanó konfliktusok megoldatlansága következtében darabjaira esik, s e darabokat aztán attól függően, hogy romantikus filmről vagy drámáról van szó, újraillesztik vagy sem. Ezt a sablont, mint egy gumilabdát fordítja ki a szerző: itt a darabjaira szétesett családban éppen a konfliktusok előkerülésének és ütköztetésének eredményeképpen, ha csak ideiglenesen és halványan is, de kialakulnak vagy visszaépülnek valamiféle kötések. Ennek szép példája az a jelenet, ahol a két nővér váratlanul dalra fakad, és a legszebb harmóniában, tökéletes szövegtudással, két szólamban elénekel egy gyerekkori nótát.

Lux, a menekült lány teszi fel a regény legfontosabb kérdését: „Hogy lehet az rendben, bármennyire is rendben, hogy mindenkinek békét kívánunk, békét  a  földön, jóakaratot mindenkihez, boldogat, vidámat, de csak mára, vagy csak erre a néhány napra az évben? Ha pár napig meg tudjuk csinálni, miért nem tudjuk megcsinálni egész évben?

Később pedig már csak halvány nyoma marad neki is, a családi kötéseknek is, és az imént  feltett kérdésnek is: éppen csak annyi, mint egy lepréselt rózsabimbó lenyomata egy enciklopédiában.

A könyv adatlapja a Magvető Kiadó honlapján itt található.