Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

X A NÉGYZETEN

Kálmán Imre: Cirkuszhercegnő / Kecskeméti Katona József Színház
2022. febr. 16.
Túl bohóctréfán, Avataron, lételméleti artistaszámon és Tóth Mancin a kecskeméti Cirkuszhercegnő-előadásban még Kálmán Imre operettjének is jutott hely. Majdnem minden túl sok itt, de az egész mégis meglepően jól működik. LÁSZLÓ FERENC ÍRÁSA.

Úgy száz éve, az 1920-as években az operett épp veszedelmes és diadalmas agóniájának újabb stádiumában leledzett. Ahogy kezdett kiszaladni alóluk a világ, az operettek nekiláttak rafináltan játszani önnön műfajiságukkal, nyitottak megannyi új életkör és szórakoztatóipari tájék felé, s persze mindeközben továbbra is meglovagolták az aktualitást és az egzotikumot. Ezt a trendet képviselte és magasztalta fel Kálmán Imre (meg Julius Brammer és Alfred Grünwald) 1926-os Die Zirkusprinzessinje is: összekapcsolva egymással az operett és a cirkusz közegét, megidézve a műfaj seregnyi meghitt közhelyét és Kálmán legsajátabb dallamhivatkozásait, s nem mellesleg orosz arisztokratákat meg kétméteres kozákokat színpadra léptetve. Hogy mindez mennyire divatos volt akkortájt, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy Kálmánék újdonsága a mondott év tavaszán az Orlov című operettet váltotta a bécsi Theater an der Wien színpadán, mely műben New York-i mulatótáncosnő és autógyári munkássá lecsúszott, emigráns orosz nagyherceg is egyként akadt.

cirkuszkettő
    Bori Réka

Az Eszenyi Enikő által rendezett kecskeméti produkció most persze nem a műfajtörténetet játssza el, mi több – legelső pillantásra még csak nem is a Cirkuszhercegnőt. Hiszen az előadás első perceit sípolós, gombnyomogatós, közönségbevonós bohóctréfa indítja, méghozzá frenetikus bájjal, s az operett cselekménye csak az említett gomb megnyomását követően veszi kezdetét. A fenti bevezető tán mégsem egészen haszontalan, hiszen körvonalazhatja a vezérelvet, amely a száz évvel ezelőtti operettvilágot és a mai kecskeméti előadást szervesen összekapcsolja, és ez nem más, mint a „mindent bele”. Sem eszközökben, sem poénokban, sem hivatkozásokban, sem ötletekben nem válogattak ugyanis Kálmán és alkotótársai. Bármi jó lehet, ha a közönség rezonál és reagál rá, vélték, s ezt a jelek szerint a kecskeméti előadás létrehozása körül is hajszálra így gondolhatták. S mivel az operett műfajában igazán nincsenek szentként tisztelendő, áthághatatlan határok, s itt aztán tényleg mindent csakis a végeredmény, azaz a közönségfogadtatás hitelesíthet – hát Eszenyiéknek, akárcsak hajdan Kálmánéknak, igazuk is lett.   

Pedig elsőre szinte elborzasztó, hogy mi minden van ebben az előadásban elénk göngyölítve – vagy másként: összehányva. Két na’vi táncos és tudálékos irodalmi utalások (Dosztojevszkij Idiótájától Szép Ernő Tóth Mancijáig), harmadik típusú találkozás és őrülési jelenet, a néző- és légtér bejátszása, valamint a Kulinyi-Liptai-féle majd’ évszázados magyarítás, a Békeffi István által jegyzett szépkorú felfrissítés meg Galambos Attila vadonatúj és helyenként vaskos („istenverte pöcsömöccse”) betoldásainak összevegyülése és szétválása. S hozzá még ráadásul annyi szóvicc, amennyivel akár egy évtizednyi Maksa-híradót szétrepedésig meg lehetne tölteni. Ezek a szóviccek és kiszólások, akárcsak az egyéb ilyen-olyan előadásbeli ötletek, külön-külön akár rémesnek és egyszersmind rémesen erőltetettnek is tűnhetnek (hogy a Liliom nevet miként lehet Kim Dzsongunnak félrehallani…), ám tömegükben ezek is meglepően hatásosnak bizonyulnak.

cirkuszegy
    Koltai-Nagy Balázs

Az egyértelműen kedvező végeredmény legfőként két tényezőnek: a színpadi összjátéknak, illetve a színpad és a nézőtér közötti példás harmóniának tudható be. Mert ha merenghetünk is azon kicsinyég, hogy a rendező vajon érzett-e némi személyes-önsajnáló kapcsolódást Mister X slágerbelépőjének egyik-másik sorához („Tapsol a néző vagy porig aláz […] Csak egyszer bukj meg, sárba ránt…”), azért ennél sokkalta fontosabbá válik az előadás svungja és erős kémiája.

A színházi élmény rendesen magántörténelem is egyben, s úgy lehet, ez különösen igaz az operettre. E sorok írója például 2017 őszén véletlenségből épp azt a kecskeméti Csárdáskirálynő-előadást tekintette meg, amelybe akkor Koltai-Nagy Balázs egyetemi hallgató Edvinként beugrott. Az a beugrás több volt előadásmentő cselekedetnél, a pályakezdő színész ugyanis egyszerre tetszett kölyökkutya kedvességű fiatalembernek, példás fegyelmű zenés színpadi közreműködőnek és érdemi bonvivánígéretnek. Az ígéret mára beteljesült, méghozzá – ha másként is, de ugyancsak – bravúros körülmények között. Hiszen a Koltai-Nagy által megformált Mister X a levegőből, a földszinti közönség feje fölül érkezik a színpadra, hálás és igényes belépőjét pedig szintén a levegőben lógva, egy karral-csuklóval függeszkedve adja elő. (Utóbb persze rájöhetünk, hogy ez már a második színrelépés gyanánt számítandó, hiszen a darabindító bohóc is ő volt.) A teljesítmény imponáló, legfőként azért, mivel ez a híres szám és Mister X szólamának egésze is rendben megszólal. (Igaz, e hang jövőjének sokat használna némi fejlesztés-törődés.) Hogy mindeközben a bonviván nemcsak atlétikus készségűnek és alkatúnak mutatkozik, de táncoskomikusokat megszégyenítő lendülettel vesz részt a csoportos koreográfiák teljesítésében is, az már szinte túlzásnak is tűnhet.

Mi tagadás, Nagy Sándor (Vlagyimir Vlagyimirovics nagyherceg) és Járai Máté (Slukk Tóni) személyéhez korántsem ily egyértelműen kedvező előzetes emlékeket kapcsolt hozzá a teljességgel szubjektív kritikusi memória. S még csak az sem állítható, hogy a Cirkuszhercegnő komikus szerepeiben most mindenestől kivetkőzött volna korábbi jellegadó modorosságaiból e két színművész. Viszont ebben az előadásban színészalkatuk, habitusuk helyre, méghozzá előnyösebb helyre került: Nagyé többé, a Járaié tán valamelyest kevésbé. Ez a Vlagyimir Vlagyimirovics nagyherceg kétségkívül szertelenül vásári pukkancs, ám ez jól áll neki, s svádája olykor még az olyan szövegpoénokat is képes hitelesíteni, amelyeket pedig vajmi nehéz lenne sűrű fejcsóválás nélkül lejegyezni. Míg Járai örökmosolyú és a szemkerekítésben felettébb avatott színpadi attitűdje, amelyre értéksemleges, leíró szándékkal a „vidéki táncoskomikus” megjelölést alkalmaznánk, oly mértékben bírja a kecskeméti közönség bizalmát és rokonszenvét, hogy az egészen lefegyverző. Rajta kívül alighanem a több szerepben fellépő Sirkó László színpadi jelenlétét aranyozta be a legérzékletesebben a nézőtéri közönségtámogatás verőfénye.

cirkuszhárom
    Nagy Sándor és Koltai-Nagy Balázs
    Képek forrása: Kecskeméti Katona József Színház

A Cirkuszhercegnő mikroportos hangosítással megy, s mint általában, úgy az ilyesmit ezúttal is a női főszereplők sínylik meg leginkább. Így Bori Réka (Fedora Palinska) hercegnői belépője jobbára csak megtörtént, semmint érzéki szépségében elhangzott. Ám a primadonna már itt is kellőképpen vonzónak és dekoratívnak bizonyult, s utóbb aztán  játékkészségét és szerencsére egészséges énekhangját is igazolhatta. Hajdú Melinda (Mabel) a maga szubrettszerepét a derűs harsányság felsőbb regiszterére kalibrálta, s a táncszakaszokban is következetesen igyekezett megtartani e szintet. 

Egyébiránt Barta Dóra koreográfiája főleg a teljes előadógárdát megmozgató szakaszokban hatott lendületesnek, mi több: elsöprő lendületűnek. Mester Dávid karmesteri és zenei vezetői munkája szintén hasznosan szolgálta az előadás zajos sikerét, habár a kecskeméti Cirkuszhercegnőből aligha a kéjes szépséggel megszólaltatott melódiák emléke épül majd be az operettrajongói magántörténelmekbe. 

Helyszín: a kecskeméti Katona József Színház; időpont: 2022. február 12. Az előadás adatlapja ide kattintva érhető el.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek