Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A KÖZHELYEK EMBERE

A cégvezető / Vörösmarty Színház, Székesfehérvár
2022. febr. 14.
Másfélórás önvallomás, egy korosodó üzletember felmentést kereső, kényszeres, már-már gyerekes szövegelése. Végtelenül közhelyes egy történet, röhejesen tragikus egy életút, amelynek jelen stációjánál ott a tétova kérdés: mi az élet célja? Mivel nem életvégi a számvetés, talán még van esély másképpen csinálni. KÓNYA RITA VERONIKA KRITIKÁJA.

Attól, hogy a naptárad telezsúfolt, az életed még lehet üres. Háy János regényének cégvezetője, a luxusöltönyös üzletember szürke kockán ücsörögve, végtelenül ingerszegény környezetben, másfélórás monológban meséli el, hogyan vált két lábon járó, még a haverok, a kollégák előtt is kínosnak tűnő közhellyé, amikor viszonyba bonyolódott a titkárnőjével. Az énközpontúságot magasfokon művelő businessman soha nem tudott megalkudni: mindenből a legjobbat akarta, öltönyből, karórából, autóból – persze kapcsolatból is. Így amikor a feleséggel rutinba fordult az élet, váltott gyorsan, csakhogy a titkos viszonyból gyerek lett – a feleségből exnej, a szeretőből pedig új feleség. És kezdődött minden elölről. Az izgalmat váltotta a rutin, elkerülhetetlenül jött a csömör, és hiába született új gyerek – hiányozni kezdett a régi család.

Sághy Tamás a sivár díszletben (látvány: Magyarósi Éva) – konkrétan az üres színpadon – sztorizgat önnön fontosságát, pótolhatatlanságát, tehetségét bizonygató cégvezetőként. Férfihumorral, a haveri sörözgetések stílusába tárja fel a csajozás részleteit, ez torkoll olykor komolyabb hangvételű, kevésbé hencegő önreflexióba. Teszi ezt többnyire ücsörögve, majd fel-alá járkálva, olykor prezentáció-szerűen előadva, mintha tényleg egy céges meetingen lenne. A mondanivaló érdekfeszítőségén lehetne vitatkozni, mert ugye ízlések és pofonok, a meggyőzőerő lejtmenete már valamivel érdekesebb. Hogy mennyire határozott és kemény a monológ kezdetben, és mennyire megy át a másfél óra alatt a közönség és legfőképpen önmaga győzködésébe. Sághy üzletembere meg van győződve saját nagyszerűségéről, ám közben unalmasan szürke, amilyen szürke egy magát sokra tartó üzletember csak lehet: egy ilyen karaktertől nem is lehet csodát várni, vagy magával ragadó, szellemes, intellektuális brillírozást. Sajnálatot nem ébreszt a figura, de még csak megértést sem. Szánalmat talán, idővel. 

cegvezeto1
Sághy Tamás

Az üres játéktér, rajta az egyszem betonszínű kocka a gigászi irodaházak személytelenségét és a karrierista főhős – ha hívhatjuk hősnek egyáltalán –  belső ürességét tárja elénk. Hiába áll rajta perfekt a szabott öltöny, a bőrtalpú cipő, a dizájnering, minden csak máz: a ruhák ugyan összetartják, de a kezdetben még gondosan oldalra fésült, majd egyre borzasabb haj már nem tudja leplezni a legbelül zajló elbizonytalanodást. Az ember, akinek az elmúlt többtíz éve arról szólt, hogy ott volt mindenhol, ahol lenni kellett, hogy mindig tudta, hogyan kell a céget a növekedés útján tartani, aki ha kellett, politikai kapcsolatokat épített, mert kellettek az állami megrendelések, aki meglátta a kiskapukat, a nagykapukat, aki hősnek hitte magát – ez az ember egy ponton kénytelen rádöbbenni: nemhogy hős nem volt, de nem is élt igazán. Meetingekre rohant, lekésve az utolsó időket, amiket édesanyjával tölthetett volna. Soha nem volt neki semmi elég, tettetett életében szlogenekben gondolkodott, és közben elment mellette a valódi élet. Későn jött az a felismerés is, hogy az első feleséggel az alapoktól fokozatosan felépített szövetséget hiába keresi az új kapcsolatban, hiszen abból pont a stabilitást adó alapok hiányoznak. Mellékesen – legalábbis az elmondásból úgy tűnik – szeretőt is úgy választott, ahogyan karórát vagy autót – szexuális vágyról volt szó csupán, meg villogni akarásról, mindent elsöprő érzelemről nem.  

cegvezeto2
Fotók: Vörösmarty Színház

Az előadás utolsó negyedében lekerül a szürke zakó, de a hófehér ing kevés a megtisztuláshoz. Tisztulni látszik viszont a kép: az önáltató, pongyola filozofálgatás fel-, majd beismerésbe fordul át – de a közhelyhalmaz attól még közhelyhalmaz marad. Sághy másfél órás önironikus, tragikomikus monológja voltaképp segélykiáltás, végén a kérdéssel: mégsem a pénz, a hatalom, az elismertség volt a valódi érték, amit egész életében hajhászott? De milyen cél maradt akkor? Maradt bármi, amiért érdemes élni, küzdeni?

A Háy-regényből készült adaptáció (dramaturg: Perczel Enikő) talán kevésbé tud pofon lenni azoknak, akiknek közük sincs a rangkóros,  sikerorientált öltönyhuszárok prototípusához –  bár az élet, a világ eltárgyiasítása messze nem csak és kizárólag menedzserszindróma. Mindannyian cégvezetők vagyunk, ha nem is a szó szoros értelmében, de saját életünk vezetői, saját magunk menedzserei mindenképpen. Már szinte mindent tárgyiasítunk magunk körül, és a szellemi értékek lényege egyre csúszik ki fókuszunkból. 

Az előadást látva a nagy kérdés inkább az, hogy akik a Háy-féle cégvezetőhöz hasonló cipőben járnak, képesek, de főleg hajlandóak lesznek-e magukra vagy közeli környezetükre ráismerni? Az eredeti cél jó eséllyel ez lenne, hogy ismerjük fel, ha az a valami nem valódi, és addig változtassunk, amíg lehet, mert különben marad a burnout és/vagy a magány. De hogy sikeres lesz-e a ráébresztés, afelől maradtak kétségek.

 

Az írás a 6SZÍN-ben  látott előadás alapján készült. Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek