Kép és kultusz. Szinyei Merse Pál művészete / Magyar Nemzeti Galéria
2022.02.12.

A Magyar Nemzeti Galéria meghosszabbította a Kép és kultusz. Szinyei Merse Pál (1845–1920) művészete című kiállítását, február 20-ig látogatható a tárlat. A nagy érdeklődésre tekintettel a kiállítást hétfőn is meg lehet nézni, szombaton és vasárnap pedig este 8 óráig tartanak nyitva. KÁNTOR VIOLA KRITIKÁJA.


Lilaruhás nő. 1874.

Ha visszagondolunk, egy időben nem volt olyan vasúti kupé, hivatali folyosó vagy kórházi váróterem, amelyet nagy eséllyel ne Szinyei Merse Pál Majálisának vagy a Lilaruhás nő című képének reprodukciója díszített volna. Szinyei lett sokak számára a magyar festő, ismert alkotásai pedig a festészet szó hallatán a legelőször felrebbenő asszociációk. Ugyanakkor már felnőtt két teljes generáció, akiknek esélyük sem volt az életművel átfogóan megismerkedni, hiszen utoljára 1990-ben rendeztek életműtárlatot Szinyei műveiből. Önmagában már ennek a hiánynak a betöltése is nagy eseménnyé tette volna a Magyar Nemzeti Galéria Kép és kultusz. Szinyei Merse Pál (1845-1920) művészete című kiállításának a megrendezését, azonban a tárlat – annak ellenére, hogy nagy, felforgató tudományos újdonságokkal nem szolgál – a megrázóan gyönyörű képek bemutatásán túl úgy tudja elmesélni Szinyei életének és munkásságának történetét, hogy egy döbbenetes sors is kirajzolódik a látogatók előtt. Az életigenlő, színpompás festmények, valamint a sötét személyes tragédiák, művészi hányattatás közötti kontrapunkt pedig egymást erősítve, kitörölhetetlenül beleég a látogató emlékezetébe.

Barabási Albert László hálózatkutató pár évvel ezelőtt A képlet című könyvében tárta föl a siker törvényszerűségeit. Egyik alapvető megállapítása az volt, hogy teljesen másról szól a teljesítmény és a siker, az előbbi az egyes emberen múlik, utóbbi viszont mindig másoktól jön. Kutatásai során külön figyelmet szentelt a képzőművészet világának, és azt találta, hogy a művészet területére különösen is érvényes a siker első számú törvénye. Ez úgy hangzik, hogy a teljesítmény vonzza a sikert, de ha a teljesítmény nem mérhető (mint például a művészeti alkotások esetében), akkor a sikert a hálózatok határozzák meg. Úgy tűnik, törvényszerűséghez méltóan a tétel nemcsak a Barabási által leginkább vizsgált kortárs világra, hanem időszaktól függetlenül minden képzőművészeti életútra alkalmazható, legalábbis erről győzhet meg bennünket a Nemzeti Galéria Szinyei-tárlata is. Mindezt pedig egy egyszerűnek tűnő, de annál szellemesebb trouvaille-jal érték el a kiállítás kurátorai, Hessky Orsolya, Krasznai Réka és Prágai Adrienn: az életmű kialakulását és kritikai fogadtatásának történetét visszafelé hömpölygő időrendben mondja el a tárlat. Izgalmas dramaturgia mentén így jutunk el a fényes időskori intézményi sikerektől a fényes korai művészi teljesítményekig.


Majális. 1873.

Szinyei Merse Pál életének története igazából filmre kívánkozik. Bár ma már minden és mindenki gyanús, akit zseninek lehet tartani, pláne olyannak, aki megelőzte a saját korát, Szinyeire mindez áll. Élettörténetében pedig minden olyan mozzanat megtalálható, amelyek a modernista mítoszépítés elengedhetetlen kellékei, csakhogy esetében nem kell erőlködni, hogy ezeket a történeteket bárki kidomborítsa. Személyében a meg nem értett újító prototípusa áll előttünk, akinek levelei és önéletrajzai alapján pontosan tudjuk, hogy azt remélte, művészi kudarca helyett kárpótolja majd a magánélete, de ez sem adatott meg neki. Hat gyerekéből négy meghalt, és ahogy egyre zaklatottabbá és mogorvábbá vált, házassága is tönkrement, elhagyta a felesége is. Élete derekán közel tíz évig alig vett ecsetet a kezébe, mígnem egy fiatal festő jernyei nemesi birtokára nem tévedt, és el nem kezdett festeni olyan megközelítésmóddal, amellyel negyedszázaddal azt megelőzően ő dolgozott. Beérte a kora. Újra kivirult, és nem maradt el a happy end sem: ötvenegy éves korában jött az elsöprő siker, amikor az ezredévi kiállításon a szárnyukat bontogató nagybányai festők szájtátva bámulták képeit, és elődjüket ismerték fel benne.

Még egyszer: az ilyen gyanúsan kerek történetekkel szemben szokott a művészettörténész társadalom hivatalból szkeptikus lenni, és okos tanulmányokban illetve látványos tárlatokon bemutatni, hogy hol is lóg ki a lóláb. A felülvizsgálat igényét, a kritikai attitűdöt jelzi a Nemzeti Galériában látható tárlat címében szereplő szempont is, nevezetesen, hogy a festmények bemutatása mellett a kiállítás a kultuszképzést is vizsgálja. A vizsgálat eredményeképpen pedig a Hessky-Kraszkai-Prágai kurátortrió nemhogy nem zúzza porrá, hanem éppen ellenkezőleg, a még a Szinyei-dédunoka, Szinyei Merse Anna művészettörténész nyolcvanas évek végén lezárt kutatásai alapján felrajzolt és az 1990-es első nagy Szinyei-retrospektív tárlaton bemutatott narratívát meg is erősíti. Mindössze az elmesélés módját szabadítja föl a folyton előre lépdelő lineáris történetmondás béklyóiból, és mintha egy majdani forgatókönyv vagy színpadi mű első szinopszisát vázolná fel, öt nagy felvonásba és húsz képbe sűríti Szinyei életét és művészetét.


Ruhaszárítás. 1869.

Először a sikere teljében lévő idős mesterrel találkozunk, aki pont olyan, amilyennek előzetesen a látogatók zöme elképzelhette a Majális festőjét: a Japán Kávéház művészasztalának asztalfőjén ülő, mindenki közül kiragyogó idős alkotó amolyan egyszemélyes intézménynek tűnik Jelfy Gyula 1910 körül készült hatalmasra nagyított fényképfelvételén, amely rögtön a bejárat mellett fogadja a látogatót. Mindezt az első teremben csak tovább gazdagítja, hogy azt is látjuk, a korszak két másik vezéregyénisége, a vele majdnem közel egyidős jóbarát, Rippl Rónai József és a következő nemzedék fő alakja, a Szinyeiben művészi „apafigurát” látó Ferenczy Károly is készített róla bensőséges portrét. Más kiállított festmények tanúsága szerint művészbarátai meg is látogatták Szinyeit felvidéki birtokán - a Japán Kávéház teraszának lampionjai egyszercsak a jernyei éjszakai főutca gyér lámpácskáiba tűnnek át.

A kiállítás következő jelenete az életmetaforaként is értelmezhető Örök motívumot, a folyó különböző képi megfogalmazásait mutatja be Szinyei életművében: a korai vidáman hullámzó falu alatti folyókanyarulattól a kései vadregényes öblön át Szinyei legutolsó festményéig, a teljes némaságban tündöklő víztükröt ábrázoló Csend című alkotásáig – mintha a művész életfolyamának a hangulatváltozásait is végig követhetnénk. E szekció kiemelt darabja Szinyei egyik fontos és izgalmas műve, a Hóolvadás című korai munka, amelyet a visszaemlékezések szerint Szinyei mindössze egy óra leforgása alatt festett, míg a tavaszi melegben felengedő szántóföld árkaiba el nem szivárgott a korai napfényen elolvadó téli zúzmara. Ez a festmény volt azon képek egyike, amelyek kiváltották a nagybányai fiatal alkotók kirobbanó lelkesedését Szinyei iránt az 1896-os millenniumi tárlaton. Így szép megoldása a kiállításnak, hogy a vele szemben lévő falon Szinyei és Ferenczy Károly festészetének a párhuzamaival ismerkedhet meg a látogató.


Szerelmespár. 1870.

Ezekben az első termekben minden a sikerről és az elismertségről szól: a fiatalok által felfedezett Szinyei 1910-es években készült képein a pompás színek ereje, az 1896-os budapesti tárlaton és az 1900-as párizsi világkiállításon elért áttörés története egyértelmű képet sugall. Ha lehet hiányérzetünk a tárlat történetmesélésével kapcsolatban, akkor itt találhatunk kihagyott ziccereket. Például igen izgalmas szín a kései Szinyei kultuszában az, ahogy egykori országgyűlési képviselőtársai fogadták művészetét. Fiától, Felixtől származik az adoma, hogy első hazai gyűjteményes tárlatának, 1905-ben a Nemzeti Szalon Modern magyar művészek kiállítássorozatában létrejött Szinyei-bemutatónak a megnyitóján volt politikustársai közül többen is ezzel fordultak hozzá: „De hiszen édes Pali, Te úgy festesz, mint egy igazi művész!” Lehet ennek bármi valóságalapja? De ami ennél is fontosabb: a modern képzőművészeti oktatás megteremtéséért síkra szálló Szinyeinek milyen volt a valós viszonya a politikával? Abszolút érvényes és sokaknak biztosan meghökkentő szempont lett volna bővebben látni, hogy a kulturális identitásunkat műveivel jelentősen meghatározó Szinyei Merse Pál volt talán az első, aki azt sürgette, hogy a művészeti felsőoktatásnak modernnek, korszerűnek kell lennie itthon. Ha valamivel, hát e törekvésével tökéletesen kapcsolódik a 2020-as évek Magyarországának kulturális diskurzusaiba is, a kérdés jelentőségét és kurrens voltát nem kell különösebben részletezni.

Persze a tárlat dramaturgiája szempontjából érthető, hogy a kezdő termek alaphangját a diadal fortissimója adja, hogy egy éles váltással a közel tíz évig tartató művészi visszahúzódás éveinek pianissimóját érzékeltethesse a kiállítás következő egysége. A jernyei erdő mélyén találjuk magunkat, Szinyei Merse Pál 1880-as években elkezdett, de csak a kilencvenes években befejezett képéről, az Önarckép bőrkabátban című festményről egy vidéki magányába visszahúzódó, egyenes, mégis lemondó tekintetű vadász pillant ránk. Ahogy az ember nézi ezt képet, Szinyei egy 1896-ban írt önéletrajza jut eszébe, amit a Pallas Lexikon számára, vagyis a nyilvánosságnak készített. A szöveg első mondata emblematikus: „Hic ego barbarus sum, quia non intelligor. Itt én vagyok a barbár, mert meg nem értenek.”


Léghajó. 1878.

Mit nem értett évekig a kritika és a közönség? A többi között a Léggömb, a Pacsirta, a Lilaruhás nő és a Majális című képeket. Az időben visszafelé haladva a tárlat elvezet bennünket a korai csúcsműig és a pályát meghatározó „őstörésig”.

Szinyei Merse Pál volt az első modern festőművészünk. Münchenben tanult, de ahelyett, hogy a térség képzőművészeti felsőoktatási fellegvárában szorgalmasan festegette volna az elvárt és bejáratott sikert ígérő történeti képeit, hamar rájött, hogy őt igazán a természet megfestése izgatja, ez vezette el végül a Majális megalkotásához. A már idézett önéletrajzában erről így írt: „Az akadémián (…) hamar felnyíltak szemei — megtanulta a természetet látni — s meglátta azt, hogy kint a szabadban minden egészen máskép van mint azt az akadémián festeni tanítják. Ezen meggyőződésre jutva feladatául tűzte a szabad természetet egészen saját felfogása szerint becsületes hűséggel ábrázolni, miáltal a ma már elismert festészeti új irány útjára lépett, mert tagadhatatlan, hogy a már 1868-ban festett képei gyarlóságaik daczára is a később annyira fejlesztett piain aire-hez nagyon közel állottak, pedig akkor még francia képeket nem látott s ezek reá befolyást nem gyakorolhattak.” Szinyei 1908-ban járt életében először Párizsban, ekkor láthatta a francia impresszionisták műveit, a Majális 1873-as kép. A franciákkal rokon érzékenysége tehát tőlük teljesen függetlenül alakult ki, nem utánzott, nem másolt, nem pusztán lépést tartott, hanem önállóan indult el hasonló irányba. Szinyei tudta, hogy a Majális a legjobb képe, és hogy valami olyat valósított meg benne, amire azelőtt még nem volt példa.

Az inverz kronológiára épülő, de tematikus logikát is érvényesítő tárlat csúcspontja persze ez a kép, a Majális, illetve az a történet, amelyből egyszerre érthetővé válik Szinyei már fentebb említett önarcképén látható kiábrándult tekintete. A hálózatkutatás nyelvére lefordítva a történteket: hiába jött létre a kiemelkedő teljesítmény, a hálózatok nem igazán tudták megmérni az értékét, mert hamar kikerült a mű a művészeti világ látómezőjéből. Szerencsétlen történések és döntések sora okozta ezt: Szinyei tanára utasítására nem állíthatta ki az 1873-as bécsi világkiállításon abban a szekcióban a képét, ahol szerette volna, az új teremben pedig egészen lehetetlen helyre, egy ajtó fölé akasztották a művet, teljesen érthető, hogy Szinyei ezt nem tolerálta, levetette a falról a képét. Amikor pedig tíz évvel később szarkasztikusan delirium coloransban szenvedő festőnek minősítették, el is zárta képeit a jernyei kertjében épített műtermébe.


Pacsirta. 1882. Forrás: Magyar Nemzeti Galéria.

Szinyei Merse Anna harmincöt évvel ezelőtt írt alapvető monográfiájában el is játszott a történetietlen gondolatkísérlettel, mi lett volna, ha a Majális ott maradhatott volna a magyar teremben, ahova Szinyei eredetileg szánta, és ahol megbecsülték a kép értékeit. A dédunoka így fogalmazott: „Szinyei a kép visszavonása következtében fel sem mérhette, hogy az tetszik-e a kritikusoknak vagy a közönségnek, s egyáltalán meg akarja-e valaki vásárolni. Sértett büszkeségében maga vonta ki a Majálist a művészeti élet vérkeringéséből, és így attól a lehetőségtől fosztotta meg főművét, hogy a világkiállításra látogató hatalmas tömegek - köztük sok nemzet művészei is - megismerkedhessenek újszerű értékeivel.”

Számos ilyen „mi lett volna, ha” merülhet fel a látogatóban a Nemzeti Galéria tárlatán: mi lett volna, ha Szinyei munkáival bekapcsolódhat a nemzetközi művészeti világba; mi lett volna, ha nem vonul vissza hosszú évekre, hanem – amennyire a családi tragédiák árnyékában lehet – folyamatosan alkot; mi lett volna, ha hatása kisugárzik a 19. század második felének egész magyar művészetére? Bár ilyen kérdéseket nyilván explicite nem tesznek föl a kurátorok, mintha ennek ellenére mégis sugallna a tárlat lehetséges válaszokat. Az impresszionizmus sodrában című szekcióban Alfred Sisley Tavasz Párizs mellett, virágzó almafák című festménye társaságában látjuk Szinyei Merse Pál Virágzó almafák című művét. A magyar festő alkotásából szinte kivilágítanak a fehér virágszirmok, a kép döbbenetes erőt mutat ebben az összevetésben. Sőt, Szinyei századfordulón készült pipacsos festményeinek diadalmas színei is versenyre kelnek a mellette kiállított Monet-képpel. A Lilaruhás nőről pedig azt írta 1910-ben a német kritika, hogy olyan, „mint egy jó Manet”. A történet, amelyet a tárlat bemutat, e kimaradt lehetőségek fényében lesz igazán tragikus.

A kiállítás százhúsz műve közül húsz külföldi remekmű: Corot, Courbert, Gainsborough, Monet, Sisley munkája, a tárlat pedig pontosan elmagyarázza, hogy mi a különbség/hasonlóság a nyugat-európai áramlatok és Szinyei Merse Pál művészete között; valamint elképesztően szórakoztató kiállításrészt sikerült összeállítani a korszak és Szinyei színtani elképzeléseiről és gyakorlatáról is. A legfontosabbak persze maguk Szinyei Merse Pál művei, amelyek közül például a Standbergi tavon című festmény közel nyolc évtizedes lappangás után került elő, és egy magyar származású New York-i műgyűjtő ajándékaként visszakerült a Szépművészeti Múzeum gyűjteményébe. Az eredetileg a művész halálának századik évfordulójára tervezett tárlatot 2020-ban láthatta volna a közönség, a koronavírus járvány miatt csúszott a mostani hónapokra a tárlat. Szinyei Merse Pálnak legközelebb 2045-ben lesz kerek évfordulója, születésének bicentenáriuma. Nagy valószínűséggel addig az életművet ilyen mélységben nem fogja együtt látni a magyar közönség, de a tárlaton magángyűjteményekből kölcsönzött műalkotások is a kiállítás bezárása után szinte biztos, hogy eltűnnek a szemünk elől.  

Márai írta egy kései naplóbejegyzésében, hogy nem akarja, hogy szobrot állítsanak neki, mert a szobroknak előbb-utóbb az a sorsuk, hogy bepiszkítják őket a kutyák. Nagyon ritka, hogy egy nemzeti nagyságról úgy tud beszélni az utókor, hogy élettel teljenek meg a már elcsépelt közhelyek. A Magyar Nemzeti Galéria Szinyei Merse Pál-kiállításának ez sikerült. Nagyon érdemes tehát még sietni a tárlatra, amíg látható.

 

Szerző: Kántor Viola