Maja Pelević: Az utolsó kislányok / Kosztolányi Dezső Színház, Szabadka
2022.03.22.

Az utolsó kislányok című opera a fennálló világrendszerrel szembesít nyomasztóan teoretikusan és érzékenyen igazságkeresőn. A színházcsinálók pazarul az arcunkba másznak, hogy félre ne értsük, rólunk van szó. Maja Pelević művét Kokan Mladenović a Kosztolányi Dezső Színház csapatával vitte színre. PROICS LILLA KRITIKÁJA.

A világrendszer kritikáját jobb helyeken nem szokás ilyen direkt módon a nézők arcába tolni, ilyen mértékben egészen biztosan nem szokás egyértelművé tenni a hallgatásunk, félre-, és elnézésünk csúfos kollaborációját, de a Kosztolányi Dezső Színház nem tartozik a jobb helyek közé.


Jelenetek az előadásból

El sem tudom képzelni, mit látnánk, ha a béranyaságot vállaló, periférián/félperiférán élő nők lelkébe néznénk, akik kihordják a centrumországok szerencsésebb helyzetben élő, gyerekre vágyók magzatait. De minthogy a szegények érzései sokkal kevésbé fontosak, mint a gyerekre – pláne vér szerinti utódra (ennek okaiba is érdemes belegondolni) – vágyó fizetőképes gyermekteleneké, nem nagyon foglalkozunk velük, sőt hajlamosak vagyunk úgy tartani, nekik nem is annyira fáj, ami fáj, hiszen mennyi mindent kibírnak. Lehet, hogy az önrendelkezés képessége pénzkérdés?

Hála a fejlett orvostudománynak és a fejlett kapitalizmusnak, a béranyaság-bizniszt, a periférián élő nők testének legújabbfajta gyarmatosítását eufemisztikusan reprodukciós turizmusnak, határokon átívelő meddőségi kezelésnek szokás nevezni. Mivel a béranyaságról szóló szerb diskurzust sajnos nem ismerem, a magyart néztem meg – ami jellemzően a gyerekre vágyó, de különféle biológiai vagy társadalmi akadályok miatt szülni nem tudó emberek problémájaként tárgyalja a béranyaságot. Kezelésként. Érzéketlenségnek minősülne elvitatni a majdani nevelőszülők megtermékenyített petesejtjeiből, továbbá más donortól beszerzett ivarsejtekből fejlődő, majd világra jövő gyermekre való igényt. 

A hazai sajtóban, ahogy ez egyébként minden elnyomott csoporttal kapcsolatban lenni szokott, a megszólalók a kincstári nyájasságon és szépelgésen túl a privilegizált csoport felől beszélnek, megfeledkezve a minimálisan elvárható józan gondolkodásról, együttérzésről és alapvető helyi társadalomismeretről is. Empatizálni, kevés kivétellel, a kiváltságosokkal szokás, mint ahogy a béranyaság kapcsán is szinte kizárólag ilyesmit talál az ember. 

A kívánságszülőknek segítenek a megfelelő béranya kiválasztásában, és nem titkolják, hogy bár vannak olyan nők, akik tényleg csak segíteni szeretnének, a béranyák elsöprő többségét a pénz motiválja.” – írja le például ezt a szakértőt is megszólaltató újságíró. Vajon mi a kín motiválja az ügynökséget, amelyik megszervezi ezeket a kilenc hónapos testhasználatokat? Ugye, a segíteni vágyás, aminek, lássuk be, vannak járulékos költségei. És el tudjuk képzelni, mi vihet valakit arra, hogy kihordjon egy olyan gyermeket, akit majd műtéti úton kiemelnek belőle (szinte mindig császármetszéssel veszik ki a béranyákból a gyermeket, az állagromlását kiküszöbölve – biztos erre is van illedelmesebb terminus), és soha többet nem látja? Kivéve persze, ha betegséggel jön világra a gyerek, és a vevők nem veszik át a hibás babát.

Az utolsó kislányok című előadás a fentieket meséli el, ennél sokkal fájdalmasabban és érzékletesebben, ám ők nem állnak meg itt, bemutatják, a továbbiakban hova fejlődhet mindez.

Az előadás ugyan kegyetlenül konzekvensen, a rendszer működése felől mutatja be a béranyaságot alulnézetből, mégis rengeteg személyesség szól az egészből. Általában és konkrétan is például az engem első hallásra leginkább megragadó jelenetben: „A világ minden háborúja bennem zajlik... – éneklik –, helyi szinten gondolkodom és globális szinten cselekszem” – fordítják ki az egyik legismertebb fenntarthatóság-gondolatot. És visszatérnek a nagy erejű nyitó dal motívumaihoz: „...én elpusztíthatatlan vagyok, én állhatatos vagyok, én megfizethetetlen vagyok, én tökéletes vagyok...” Majd Britney Spears Toxic című dalának refrénjét éneklik. 

A szövegnek van valami primer nyersesége, ami helyenként költőivé emelkedik – mintha egy kihordó-telep ablakán tekintene ki a kismamacsoport egyik vagy másik tagja elmerengve azon, mi lehet az otthoniakkal, akiknek nem jut olyan minőségi étel, mint nekik, hogy egészséges baba növekedjen a méhükben. A magyar szöveg Orovec Krisztina munkája, a szerző-dramaturg munkatársa pedig Góli Kornélia. Irena Popović zenéje nagyhatású és egyből viszi az embert, Szerda Árpád és Ábrahám Máté ügyesen helyezik a színművészek lába alá. Bár hallom a zenét, nem értem, szerencsére a színművészek igen – jelentőségteljesen és játékosan adják elő az éppen rájuk jutó figurákat: hol megvásárolható orvosok, akik hivatásuk mögé bújva határolódnak el a nagy emberi dilemmáktól, hol marionettként mozduló, egészséges fiatal lányok, hol standardizált spermadonor napszemüveges latin macsók – mindeközben adott dramaturgiai pillanatban jól megszórnak minket is színes labdákkal, hogy fordítsa le mindenki a kedve szerint magának, milyen metaforikus játékba keveredünk a nézőtéren. 


A képek forrása: Kosztolányi Dezső Színház

Nagyon izgalmas egyébként, mennyire egyéni módon fogják meg a színészek ezt a játékot, miközben elsődlegesen az a benyomásom, bárki képes bárki más mondatát, mozdulatát folytatni, mintha egy test lennének – kézenfekvő, hogy ez koncepcionális, de mindenekelőtt ettől nyilvánvaló is, hogy a férfialakok ab ovo nem hordoznak negatív tulajdonságokat. Fülöp Tímea pezseg a könnyed és jókedvű élni tudásban, Grgić Nikoletta a kétségeket elhajtó bizonyossággal van jelen, Verebes Andrea a dolgok többféle olvasatát is értő módon, eltökélten, Búbos Dávid téblábolóan játékos könnyedséggel, Kucsov Borisz ugrásra készen bármi bolondériára, és Mészáros Gábor olyan szálfa bizonyossággal, amiből mégis kifordul valami csibészség is.

Marija Kalabić díszlete látványosan bababarát: alapszínek, csúszda, játéklabdák, ránézésre üvölt a hétköznapi boldogság, miközben a szállítódobozokkal kéretlenül megidézi a munkavállalóit kicsináló Amazont is – persze lehet, hogy ezt az értelmezést már csak Kokan Mladenović munkássága hívja be, és az általa rendezett előadásban én már egy papírdobozt látva is rendszerkritikát vizionálok. Az előadásnak kétségkívül van egy markáns ideológiai állásfoglalása, nem bízzák a nézőre, hogy keresse meg egyik vagy másik igazságból a hozzá közelebb állót. 

Az előadás végén pedig Krisztuspózban lefóliázott meztelen női testek sorakoznak disztópiaként, amivel még a kereszténység legnagyobb hatású sztoriját is kiigazítják, hát, egyáltalán nem aprózzák el: antikapitalista feministaként szimbolikusan odaállnak valakik mellé. Az előadás így rámutat arra is, hogy a saját érdekeink érvényesítése óhatatlanul azzal is jár, hogy mások szabadsága és méltósága ellen cselekszünk, mert ebben a rendszerben kénytelenek vagyunk így élnünk az életet: vagy te, vagy én – ami által mi is távolabbra kerülünk a saját szabadságunktól.

Az előadás adatlapja a Kosztolányi Dezső Színház honlapján itt található.

Szerző: Proics Lilla