Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

SOKSZEMSZÖGBŐL

Mások akartunk lenni: A Szentendrei Teátrum története az alapítástól 2020-ig
2022. febr. 8.
Kiterjedt kutatásra épülő, információgazdag, terjedelmes, de nem éppen olvasóbarát kötet készült a Szentendrei Teátrum fél évszázadáról. NÁNAY ISTVÁN ÍRÁSA.

Szentendre nekem és generációm (meg további nemzedékek) sok-sok tagjának nemcsak hangulatos, műemlékekben gazdag városka és a 20. századi magyar képzőművészet otthona, hanem kultikus színházi helyszín is. Nemigen volt olyan nyár, hogy ne láttam volna legalább egy előadást a Fő téren, a Városháza udvarán, a Dunaparton, a MűvészetMalomban vagy valahol a városban. A Teátrum (a Gyulai Várjátékokkal egyetemben) abban volt különleges, hogy másként értelmezte a nyári színház fogalmát és gyakorlatát, itt nem tingli-tanglik mentek, hanem évről évre unikális színház született. 

Az első évtized a szabadság megtestesülése is volt. Az alkotóknak azért, mert különböző színházak tagjai játszhattak együtt, valamint olyan darabokat mutathattak be, amelyeket vagy máshol nem lehetett látni, vagy csak a szabadtéri környezetben tudtak kiteljesedni. A közönség pedig a befogadói kötetlenség, a nézői szerep feloldódásának szabadságát élhette át. A legtöbben nem az előadás kezdetére érkeztek a kisvárosba, hanem már délelőtt vagy koradélután, és sétálás, fagylaltozás, múzeumozás közben csatlakozhattak a színművészetisek nézőtoborzó táncos-dalos menetéhez vagy belekukkanthattak a fiatal színészeknek a Templomdombon és máshol látható vásári komédiázásába.

Ahány látogató, annyi emlék. A történelem tulajdonképpen emlékek hosszú sorából áll össze, és egy kerek évforduló alkalmat ad arra, hogy összegyűjtsék a sok-sok emléket, és megszülessen egy intézmény, egy város, egy színház története. Erre tett kísérletet az a kutatás, ami a Szentendrei Teátrum félévszázados évfordulója alkalmából indult. A Teatrum50 elnevezésű projekt szakmai vezetője Tímár András, a Károli Gáspár Református Egyetem oktatója volt, akinek munkáját az anyaggyűjtésben és feldolgozásban, a koncepció kidolgozásában, a digitalizálásban, a kötet elkészítésében több tucatnyi közvetlen munkatárs segítette.

masokakartunklenni

Munkájuk első s talán legnehezebb feladata a fél évszázad alatt bemutatott csaknem hatszáz előadás és program adatainak, írott és tárgyi emlékeinek összegyűjtése lehetett. Ezt követően, illetve ezzel párhuzamosan kellett az összegyűlt adatokat rendszerezni és kutathatóvá tenni. Erre a célra alakították ki a www.teatrum50.hu honlapot, amelyre fokozatosan töltötték fel az anyagokat, de ha előkerül újabb adat vagy relikvia, akkor az oldal tovább bővülhet, s feltehetően ugyanide kerülnek az újabb évadok adatai is.

A kutatás koncepciójának fontos metodikai és szemléleti alapelve, hogy a múlt rekonstruálása ne csak az írott forrásokra és tárgyi emlékekre épüljön, hanem a minél több szempontú és minél szélesebb körű kikérdezésre is, azaz a hajdani résztvevők – alkotók, közreműködők, szervezők, helyi lakosok, odalátogató nézők – kollektív emlékezetére. 

A kutatás igazi érdeme és eredménye az a honlap, amelyen minden előadás dokumentálva van. Ez azt jelenti, hogy nemcsak a szereposztás, a bemutató adatai vannak rögzítve, hanem a rendelkezésre álló fotók, kép- és hangfelvételek, plakátok, tervrajzok, műsorfüzetek, kisnyomtatványok és iratok is megtalálhatók a címszavak alatt. Ezek az adatok külön-külön is kereshetők. Ezt az alapdokumentációt tanulmányok, előadáselemzések és interjúk egészítik ki. 

A tizenkét tanulmány különböző szemszögekből foglalja össze a Teátrum egyes korszakait, műsorrétegét és alkotóinak szentendrei munkásságát. Külön írás szól a gyerekelőadásokról, a főiskolások részvételéről, a magyar drámatörténeti hagyomány ápolásáról, a zenés, illetve a táncprodukciókról, Békés András, Kerényi Imre, Kovalik Balázs rendezéseiről, a város tereinek előadásokba építéséről, valamint az előadások látványvilágáról. Egyenként mind részletgazdag, esztétikailag megalapozott, fontos következtetésekre jutó munka, amelynek legtöbbje azonban elsősorban az első tíz évre fókuszál. Bizonyos szempontból érthető, hiszen ezt az időszakot meghatározta az újdonság varázsa, később viszont kezdett iparszerűen működni a szervezés, az előadáskészítés. A tanulmányokból ugyanakkor kiolvasható az is, hogy ez az ötven év nem kezelhető egységes folyamatként, azaz a Teátrum több korszakát lehet meghatározni, és az is, hogy a város és a színház viszonya idővel éppen úgy változott, ahogy a Szentendrei Teátrumnak a magyar színházi világban elfoglalt helye, szerepe és jelentősége. Az kevésbé derül ki, hogy milyen politikai, gazdasági és társadalmi körülmények befolyásolták, esetenként determinálták a szentendrei nyári színház helyzetének alakulását.      

Az elemzések tárgyának kiválasztásánál viszont érvényesült bizonyos mértékű időbeli kiegyenlítődés. A hat elemzés olyan emblematikus előadásokat vizsgál, amelyek más-más rendezésben többször kerültek műsorra (Pikkó herceg és Jutka Perzsi – 1969 és 1993), Dundo Maroje – 1979, 2005 és 2008), tehát megadatik az összehasonlításuk lehetősége, vagy korszakos jelentőségűek lettek (Vízkereszt, 1973; A kávéház, 1974; Scapin furfangjai, 1986; Artemis diadala, 2004). A huszonegy interjúban rendezőket (Zsámbéki Gábor, Ascher Tamás, Szirtes Tamás, Kovalik Balázs, Máté Gábor), előadókat (Konrád Antal, Zempléni Mária, Papp János, Szacsvay László, Ladányi Andrea), képzőművészeket (Asszonyi Tamás, Csíkszentmihályi Róbert, Jávor Piroska, ef Zámbó István) és szentendrei polgárokat (Krizbainé Szabó Éva, Perjéssy Barnabás, dr. Török Katalin, Benkovits Görgy, Száva Pál, Györe Zsófia) szólítottak meg. 

A kutatás időszakában a Szentendrei Teátrum igazgatója Vasvári Csaba volt, aki nemcsak szorgalmazta a jubileumi megemlékezéshez kapcsolódó munkát, hanem maga is részt vett benne, többek között az egyik tanulmány szerzőjeként. Őt váltotta Lőrinczy György, aki már a kutatás könyvalakban való kiadásánál működött közre. A kutatás irányítói kezdetektől abban gondolkodtak, hogy eredményeiket a digitális megjelenítés mellett nyomtatott formában is közzéteszik. Erre 2021-ben került sor. A terjedelmes kötet főszerkesztője Tímár András, szerkesztői Hutvágner Éva és Vasvári Csaba. Munkájuk nyomán keménytáblás, vastag matt papírra nyomott, súlyra is, oldalszámra is tetemes méretű könyv született.

A szerkesztők követték a honlap tagolását, azaz a kötet három nagy fejezetre oszlik (tanulmányok, elemzések, interjúk), amelyekben a honlapon is megtalálható írások olvashatók. Kérdés: szerencsés-e printben ugyanazt megjelentetni, ami hozzáférhető online is? Különösen úgy, hogy a nyomtatott forma minősége alatta marad a honlapénak? Az anyagbőség miatt a betűnagyság oly apró, hogy nagyon nehéz a szöveg olvasása. Nem könnyíti meg a befogadást az, hogy a szerkesztők elsőre találó elképzelése – miszerint a Teátrum anyagainak vizuális megjelenése, a vörös és fekete színkombináció vonuljon végig a köteten – további olvasási nehézségekkel jár. Mindenekelőtt a színes alányomásoknál, illetve a lábjegyzeteknél. Szerencsés megoldásnak tartom, hogy a lapalji lábjegyzetek helyett az oldalak margójára kerülnek az eligazító adatok, de azt kevésbé, hogy pirossal, mert egyrészt alig található meg a szövegben a számozásuk, másrészt a kissé színezett lapon nincs kontrasztjuk a jegyzeteknek. Viszont az interjúknál a kérdések színes nyomtatása jó megoldás. Részben a papír minősége is oka annak, hogy a képanyag szürke (az elmattítás jótékony is lehet, ugyanis a különböző minőségű fotókat segít egységessé tenni).

Különös élmény, azt is mondhatnám, időutazás, ha valaki egymás után, sorban olvassa a dolgozatokat. Az egyes fejezetek írásai felelnek egymásra, az interjúk megerősítik a tanulmányszerzők állításait, az elemzések segítenek konkretizálni az általánosságban megfogalmazottakat. Értelemszerűen sok az átfedés az egyes megszólalások, leírások és következtetések között. Ez időnként fárasztóvá teszi az olvasást, máskor (ritkábban) felvillanyozó, ha eltérő vélemények új összefüggésekre világítanak rá. Bár tudom, hogy ez elsősorban tudományos igényű alkotás, mégis a tárgyilagos fogalmazás mellett hiányolom a színházi pillanatok, az esték hangulatának érzékletes és élményszerű felidézését. Ennek ellenére az olvasó, legyen az a Teátrum rendszeres vagy alkalmi látogatója, kap annyi információt, ami alapján emlékezhet nagy pillanatokra, kiemelkedő színészi alakításokra. 

A Mások akartunk lenni (idézet Zsámbéki Gábortól) egy megváltoztathatatlan lenyomata az ötvenéves Szentendrei Teátrum történetének, de a honlap nyitott: mindaz, ami nem fért bele e könyvbe, kiegészíthető új kutatási eredményekkel, újabb elemzésekkel, sőt, újabb interjúkkal is.

Persze csak akkor, ha van szándék, fenntartói akarat, pénz és érdeklődő, a színháztörténet kutatása iránt eltökélt stáb a folytatásra.       

A kötet adatlapja itt található.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek