Revizor: Mikor járt a lakásodban szerelő, mesterember utoljára?
Claudio Stellato: Nálam? Lássuk csak… soha! Mindent én csinálok otthon a két kezemmel.
R: Azt mondtad egy interjúban, hogy minden munkádnál a test a kiindulópont. A Work számára milyen testet képzeltél el?
CS: A munka azzal kezdődött, hogy az összes eszközt és szerszámot bevittem a térbe, majd elkezdtem velük improvizálni. Meg a testemmel, a hangommal, de nem tudtam, hogy mi lesz belőle. Ez egyfajta gyakorlat, ahhoz tudnám hasonlítani, amikor levegővétel nélkül kell sokáig a víz alatt maradnod. Lehet beszélni vagy gondolkodni bizonyos témákról, de egészen más, ha belépsz egy műhelybe, és elkezded használni az ott talált eszközöket, akkor is, ha nem tudod, mivel mihez kezdesz majd. Fél évig egyedül improvizáltam, majd jöttek a többiek: először az első játékos, majd a következő, majd végül mind a négyen ott voltak.
R: Kik ők? Performerek, színészek, táncosok vagy artisták?
CS: Ketten közülük látványtervezők, ketten pedig cirkuszművészek. Csupa olyan dolgot csinálnak a színpadon, amire mindenki képes a saját otthonában. Ezeket az akciókat naponta végrehajtjuk, csak nem pontosan így. Aki részt vesz ebben az előadásban, annak nagyon erősnek kell lennie – nem fizikai, hanem pszichológiai értelemben. Rendkívül nehéz, fájdalmas, és mondjuk ki: mocskos munka. Leginkább fejben kell, hogy erősek legyenek: csupa hétköznapi akciót hajtanak végre, de extrém erőkifejtéssel.
 Jelenet az előadásból |
R: Van egy külön módszer vagy tréning, amivel felkészítetted őket minderre?
CS: Olyan sokáig készült az előadás, mintha újrajártuk volna az iskolát. Gyakoroltunk, próbáltunk, megint gyakoroltunk, próbáltunk, közben pedig új képességeket és készségeket fejlesztettünk. És közben az előadók elsőrangú mesterei lettek annak, amit csinálnak.
R: A honlapodról kiderül, hogy négy éve már tartottál sok work-in-progress bemutatót, de a Work tulajdonképpeni premierje csak két évvel ezelőtt zajlott. Mi történt ez idő alatt?
CS: Ha mindent összeszámolok, három évig dolgoztunk, abból összesen 180 napig készült az előadás, és a bemutató előtt a közönség harmincnyolc alkalommal kapott betekintést a készülő munkába. Ezekre az alkalmakra többek között a pénz miatt van szükség: ha valami ilyen sokáig készül, muszáj valahogyan biztosítani rá az anyagi hátteret. A közönséggel való előzetes találkozást a közreműködők szempontjából is rendkívül lényegesnek tartom: erősen motiválják őket a nézői reakciók, hiszen látják, érzik, hogy jó, amit csinálnak.
 |
R: És a kész előadást, ami Európa-szerte turnézik, szintén mindig elkíséred.
CS: Már csak azért is, mert én vagyok az előadás műszaki vezetője. Meg én vezetem a furgont. És persze visszajelzést adok a játszóknak minden előadás után. És együtt takarítjuk fel a szemetet is a végén. Nem vagyunk klasszikus társulat, nincs külön menedzserünk, technikusunk vagy jelmeztervezőnk. Mindent közösen csinálunk. Mikor odaérünk egy színházba, mindenki pontosan tudja, mi a feladata. A nulláról felépítjük együtt az előadást, majd végül ugyanoda visszabontjuk.
R: Könnyű meggyőzni az alkotótársakat, hogy részt vegyenek abban az őrületben, ami a színpadi világodat jellemzi? Hogyan választasz partnereket?
CS: Nem tudom pontosan. Ami biztos, hogy soha nem tartok meghallgatást. Találkozom emberekkel, beszélgetek velük, aztán megkérem őket, hogy jöjjenek el hozzám, próbáljunk ki valamit. Nincs általános módszerem arra, hogyan döntök. Egyszerűen csak megtörténik.
R: Ebben az előadásban minden bekoszolódik, összetörik, elpusztul, amihez csak hozzányúlnak az előadók. Hogyan lehet egy ilyen munkát próbálni?
CS: Mondok egy példát. A végén van egy háromperces jelenet, amiben agyaggal dolgoznak. Harminc napon át próbáltuk, reggeltől estig. Minden egyes próba után csupa kosz a színpad, amit fel kell takarítani, előkészíteni, megcsinálni a jelenetet, majd elölről újrakezdeni az egészet. Egy egésznapos próbából kb. húsz perc a „hasznos” idő, a többi előkészület és takarítás. Addig ismételtük, amíg nem lett teljesen tökéletes.
 |
R: Az előadásaidat nézve az az ember benyomása, hogy minden másodperc, minden mozdulat precízen megtervezett, miközben az egész mégis azt sugallja, hogy minden ott születik a szemünk előtt. Van helye az improvizációnak ebben a konstrukcióban?
CS: Milliméterről milliméterre megvan a „koreográfia”. De mi bármit megtervezhetünk, ha utána megjelenik az anyag, és kiderül, hogy amit szeretnénk minden alkalommal ugyanúgy előadni, egyszerűen lehetetlen. Az anyag ugyanis nem engedelmeskedik. Az előadóknak mindig készen kell állniuk, hogy rögtönözzenek az aznap esti anyagokkal, hogy elérjenek a meghatározott céljukhoz.
R: Vagyis történhetnek balesetek előadás közben.
CS: Persze! Például, ha a falemezek vastagabbak a szokásosnál, lehet, hogy az egyik szereplő színpadra való belépése nem húsz másodpercig tart, hanem öt percig. De ez mindegy: nem adhatod fel, elszánt vagy és muszáj végigcsinálnod.
R: Ez kicsit kegyetlennek hangzik a játszókkal szemben.
 A képek forrása: Trafó |
CS: Valahol igen, de ha az ember képes felszabadítani a tudatát, akkor ez nem jelenthet akadályt. Ha valami nem úgy történik, ahogy számítasz rá, ideges leszel, de ha rájössz, hogy mi a gond, akkor képes vagy végigcsinálni ezt az öt percet, és minden rendben lesz.
R: Egy interjúdban olvastam, hogy szereted az egyszerű dolgokat bonyolulttá tenni. Honnan ered ez a hozzáállás?
CS: Egy gyerekeknek készült filmben hangzik el a mondat: miért csináljunk valamit egyszerűen, ha nagyon bonyolultan is lehet? Mindig a legnehezebb utat keresem, ha el akarok jutni A-ból B-be.
R: Ezzel is összefügghet az, hogy három-öt évente jelentkezel csak új bemutatóval. Sosem érezted a kísértést, hogy minden évben előrukkolj valamivel, mint a kollégáid többsége?
CS: Nem, ezt a lehető legrosszabb munkamódszernek gondolom. Persze, tudom, mit mondasz erre, így működik a világ, a kapitalizmus, blablabla. Aki gyorsan halad, annak nincs ideje semmire. Aki így alkot, úgy működik, mint egy gyorsétterem.
R: Akkor mondhatjuk, hogy tulajdonképpen nagyon szerencsés vagy? Hiszen éveken át dolgozol ugyanazon a projekten, mindenféle kényszer nélkül.
CS: Ezt azért nem állítanám: a Work előkészítésének három éve alatt összesen nyolc más projekten dolgoztam. Tanítok, workshopokat tartok, mások előadásaiban lépek fel. Ez a pénzről is szól: azzal, hogy én vagyok az előadás technikai vezetője, megspórolok magunknak egy állást. És amikor előadásnap van, reggel nyolctól hajnal egyig szünet nélkül dolgozom.