Bulgakov: A Mester és Margarita / Miskolci Nemzeti Színház
2022.03.20.

Majdhogynem lehetetlen vállalkozás színpadon megmozdítani Bulgakov nagyregényét. A legújabb, miskolci premier estéjén is leginkább a próbálkozás tényét értékeltem. JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA.

Elnézést a szkeptikus felütésért: Bulgakov regényének feltétlen rajongójaként, a mű számos színpadi verziójának abszolválójaként gondolom azt, hogy ez a könyv többnyire kifog színrevivőin. Nem kell ezen különösebben csodálkozni, a nem csak időben és térben, de témáiban, világirodalmi és kultúrtörténeti, történelmi kötődéseiben egyaránt embernagyságúnál jóval nagyobb léptékben gondolkodó regény „trükkje” az, hogy miközben nagyban mutatja meg a kicsit, fordítva is működik: hiába a nagyoperai szcenírozás, a lényeg mégis csak a kis, emberi sorsok ábrázolásában rejlik.


Mészöly Anna és Keszég László az előadásban

Ami a színpadi adaptációkat illeti, vannak kivételek, persze, de ha Bulgakov és A Mester és Margarita, akkor összességében mégis inkább csak részeredményekről lehet beszámolni, mint az Előadásról. A Miskolci Nemzeti Színház tavaly év végéről kényszerből majd’ egy hónapot csúszott bemutatója, Szőcs Artur rendezése ehhez a sorhoz csatlakozik, és mielőtt valaki tovább kattint, máris jelzem, hogy mindez egyáltalán nem kevés. 

Azt hiszem, az olyan típusú műveknél, mint amilyen ez is (mondok egy több szempontból közeli rokont, Goethe Faustját), alapvetően két lehetséges út áll a színrevivő előtt. Az egyik, ha gazdagon illusztrált színpadi képeskönyvet készít belőle, a nagyszabású spektákulummal a székekhez szögezve a nézőt, a másik, ha épp ellenkezőleg, mondjuk úgy, hogy minimálban tartva, kevés, markáns, jól irányzott gesztussal fogalmaz a rendező, kiemelve a neki és alkotótársainak fontos szálat a zavarba ejtően sűrűre szőtt matériából. 

Ami Miskolcon történik, valahol a kettő között helyezkedik el félúton, bőven kínálva gondolkodni valót az erre fogékonyaknak. Kezdjük mindjárt Ari-Nagy Barbara színpadi verziójával – nem tudom, csak gondolom, hogy a mostani előadás Mestere, azaz Keszég László által 2009-ben rendezett nyíregyházi előadás szintén (részben) Ari-Nagy jegyezte szövegével van átfedés –, ami igen érdekes kísérletet hajt végre. 


Varga Andrea

A hagyományosan egymástól elválasztott, a regényben elkülönülő moszkvai és jeruzsálemi jelenetek ebben a felfogásban nem egyszerűen szimultán jelennek meg a színen, hanem a szereplők számára átjárók nyílnak térben és időben egyaránt. És itt nem is a szokásos szerepösszevonásokra gondolok (azokból itt is van, muszáj, hogy legyen jócskán), hanem arra, amikor például a Wolandot Moszkván keresztül üldöző Iván hirtelen-váratlan Jeruzsálemben találja magát az egyik lator szerepében. A szokatlan megoldás a regény mély értéséről, az örvényszerűen összesodort síkok lényegi összetartozásáról tanúskodik. Kár, hogy mintha csak a kezdő lépést tennék meg az alkotók: a szereplők azon túl, hogy értetlenkedő gyanakvással szemlélik, hova kerültek, nemigen kezdenek semmit a hirtelen váltással. 

Ami tizenéve egészen biztosan nem volt benne a szövegben, az a mi sanyarú itt és mostunkra való leplezetlen utalgatás, ami a haladó időutazó Bulgakov regényében újabb frontot, akarom mondani, idősíkot nyit (dramaturg: Sándor Júlia). Mert ahol kultúrharc van, ott kultúrharc van: Berlioz az irodalmi múzeum igazgatójaként szabatos véleménnyel rendelkezik a színházról úgy általában, de sajnos az orosz irodalom nyolcvan százalékáról is gondol valamit. Hogy a nézőtéren ki hogyan fogadja a hírportálokról ismerős mondatokat, egyéni ízlés kérdése is: bár nem maradtak hatástalanok, számomra többnyire idegen testek maradtak a betoldások. (Woland varieté színházbeli költői kérdését, miszerint vannak-e ebben az országban csalók, nagyvonalúan nem tekintem aktuális kommentárnak.)


Jelenet az előadásból, elöl Simon Zoltán

Slárku Anett láthatatlan díszlete viszont az értelmezés szerves része lesz: kevés, jól megválasztott, látványos tárgy vagy kellék – mint például Iván és Berlioz túlméretezett csempézett padja, ami a prokurátor palotájában is megtalálja a helyét – mellett a magasból leeresztett, ledcsíkkal beszegett textilcsövek, különböző méretű világító gömbök kreálnak metafizikus látványvilágot. Kovács Andrea többnyire a játék korában tartott jelmezei apró finomságokat rejtenek, lásd például Woland kíséretének szerelését. A társalkotók sorából kiemelkedik Cser Ádám: a miskolci előadás legfőbb erénye egyértelműen az ő oratorikus muzsikája. Jóval több ez kísérőzenénél: komplex hangkulissza, gazdag forrásvidékű zenei idézetgyűjtemény, amit a statisztériaként is szolgáló miskolci énekkar színvonalasan prezentál (karvezető: Pataki Gábor).

Ahogy a szöveg, úgy a rendezés maga is figyelemre méltó kísérletet hajt végre, amikor az első felvonásban hozzászoktat a maga szinte eszköztelen minimalizmusához. A szereplők a nagy, üres térben magányosan bolyonganak, még akkor is, ha az előadás egyébként nem szűkölködik a tömegjelenetekben. (Sztravinszkij professzor szanatóriumának egyszemélyes, űrbéli hangulatú cellái csak aláhúzzák a gondolatot.) Szép, lírai színpadi megoldások sorát látjuk az első részben, ami úgy ér véget, hogy a regény varieté színházbeli emblematikus jelenete egyenesen átvezet a keresztre feszítéshez. Aztán a második felvonásban történik valami: mintha az addig vitathatatlanul jelen lévő energia hirtelen elszivárogna, a következetes építkezés egyre inkább fáradt önismétlésre korlátozódik. Az okokban azóta sem vagyok teljesen biztos, a hipotézisem az, hogy a végletes visszafogottság, amivel az első másfél óra operál, ezen a ponton váratlanul visszaüt. Elpattan a végletekig feszített húr.


Mészöly Anna és Rudolf Szonja az előadásban

Ennek ellenére emlékezetes jelenetekből és pillanatokból akad szép számmal. Ott van egynek mindjárt Woland feketemágia bemutatója, amit Varga Andrea sprőd, mizantróp, minden szavát idézőjelbe rakó konferansziéja ellenállhatatlanul nevetségesen vezényel le. Woland kíséretét a puha, simulékony macskaság leglényegét megragadó Feczesin Kristóf és a moszkvai közönséget maffiamódszerekkel énekelni tanító Kokics Péter alkotja. Az egész stábból kiragyog Rudolf Szonja Hellája: a halottfehérre maszkolt arc és a méretes paróka sem fedi el a kislánytestbe bújtatott ősgonoszt. Simon Zoltán fontoskodó, önjelölt költőfejedelmecskéje, Molnár Anna félelmetesen mulatságos adminisztrátor asszonyságai is nagyon ismerősek. 

A kör középpontjához közelebb álló szereplőket is érdemes figyelni, még ha valódi meglepetéssel többnyire nem is szolgálnak. Gáspár Tibor Pilátusa a hatalomba belefáradt, jovialitásra hajló, de azért magát erőnek erejével a rá szabott szerepében őrző helytartó. Farkas Sándor Jesuája a bemutatón inkább csak a gazdag ikonográfiai hagyomány ismerős elemeit mutatta fel a tankönyvszagúan jóságosra sikeredett alakban. Moszkvába ugorva ott van ellenpontként Rózsa Krisztián Hontalan Ivánjának harsány, túlmozgásos, látványos alakítása. Mészöly Anna Margaritája nagy szélsőségeket villant fel, az egyes állapotok közötti kötőanyag azonban láthatatlan marad. Partnereként Keszég László Mestere higgadt, tiszta erőként van jelen, aki nem pusztán hisz a rációban, de mintha elképzelni sem tudna más opciót se magának, se a körülötte lévő őrült világnak.


Bodoky Márk és Gáspár Tibor. Fotók: Gálos Mihály Samu
és Éder Veronika. A képek forrása: Miskolci Nemzeti Színház

Izgalmas, provokatív választás Woland szerepére a miskolci társulat ifjú vezető színésze, Bodoky Márk. Megnyerő, szolgálatkész, már-már behízelgően kedves alakként ismerjük meg a Patriarsije Prudin, majd Jeruzsálemben gunyoros írnokként látjuk viszont az öltönyös figurát. Nagy játékos – könnyekig meghatva hallgatja Jesua történetét –, remek standupos, de még nagyobb rendező: a varietészínházi szcénából monstre, kortalan állóképet komponál a Golgotára. A megváltás aktusa bizarr, kortárs spektákulummá válik. Meghökkent a kép, mégis az az érzésem, hogy megérkeztünk: helyben vagyunk. 

Az előadás adatlapja a Miskolci Nemzeti Színház honlapján itt található.