Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál 2022
2022.02.06.

Idén a BIDF központi motívuma a bátorság, mely egyéni, közösségi és társadalmi szinten is tematizálódik: megismerjük egy homoszexuális illegális bevándorló, egy afrikai sivatag közepén fekvő, létbizonytalanságban élő közösség, továbbá a lengyel bírók hatalom elleni harcának történetét is. És ez csak a kezdet. CSOMÁN SÁNDOR BESZÁMOLÓJA.

A filmeket összefogó tematika nem újkeletű: a 2014-ben alapított fesztivál minden évben egyedi kategóriákat hoz létre, melyek a nevezett filmek függvényében alakulnak. Ebben az évben 32 filmet osztottak ötfelé: bátor gyermekek, bátor nők, bátor álmodozók, bátor ellenállók és a bátor útkeresők csoportjaiba. Emellett a BIDF izgalmas versenyen kívüli alkotásokat is tartalmaz: A Kínáról bátran és a Gorbacsovtól Putyinig szekciók a két nagyhatalom mindennapjaiba, szélsőséges, megdöbbentő történeteibe engednek betekintést.

Azonnal adódik a kérdés, vajon mitől nevezhetőek a bemutatott filmek bátornak? A témaválasztás miatt? A formabontó, akár explicit képi tartalmak miatt? Vagy azért, mert bizonyos filmeket más országokban politikai okokból betiltották? A válasz az, hogy mindez egyszerre igaz: ezek az alkotások nem tűrnek kompromisszumot, és annak ellenére vállalják fel nyíltan az adott történet megfilmesítését, hogy az sok esetben jár retorzióval. 

Így eshetett meg, hogy Kanadában egy mozi „politikai nyomásra” nem vetíthette le A vörös falak foglyait (Hong Kongban szintén hasonló sorsra jutott), vagy hogy a magyarországi Kúria elnöke nem hagyta jóvá, hogy a Bírákkal az utcán pódiumbeszélgetésén részt vegyen az Országos Bírói Tanács szóvivője, mert azt politikai tevékenységnek titulálta. Így megy ez. 

Hasonlóképp tudunk olyan helyekről, ahol a Menekülés című dán animációs filmet nem szívesen tűznék műsorra annak ellenére, hogy az alkotók a főcím előtt közlik: a hihetetlen történet minden szava igaz. Jonas Poher Rasmussen rendezése az Afganisztánban született Amin elképesztő útjáról szól, mely a főszereplő megrázó visszaemlékezéseiből bomlik ki. 

Először a háborús helyzet elől menekülő, identitását kereső kisfiút, majd az Oroszországban tengődő tinédzsert, végül a jelenleg Dániában élő, doktori tanulmányokat folytató felnőtt állampolgárt ismerjük meg. Mindazt, amin az évek alatt keresztülment, egészen idáig elhallgatta, még a barátja elől is, akivel rövidesen összeházasodik. Az alkotás amellett, hogy végigvezet a döbbenetes életúton, rengeteg kurrens kérdéskört foglal keretbe, mint például az illegális bevándorlás, a homoszexualitás vagy a multikulturalizmus. 

Ha mindez nem lenne elég jó ajánlólevél, akkor megjegyzem, hogy nemcsak a tartalom, hanem a forma is lenyűgöző. Az animációt ugyan szoknia kell a szemnek, mivel kifejezetten kevés képkockát kapunk másodpercenként, ám egy idő után tudatosul, hogy az elsőre akadozó látványnak narratív funkciója van: az emlékek felidézésének nehézsége vetül ki ilyen formában a vászonra, és ez további jelentésrétegekkel gazdagítja az önmagában is lebilincselő cselekményt. 

Hasonlóképpen, amikor Amin valami igazán megrázó eseményt próbál szavakba önteni, a kép fekete-fehérré, kevéssé részletgazdaggá, az emberek pedig arctalanná válnak. Az utóbbi fontos szimbólum, hiszen a média a bevándorlókat sokszor kellemetlen, hívatlan és veszélyes vendégként ábrázolja, ám a démonizált tömegek mögött hihetetlen emberi sorsok állnak. A Menekülés a BIDF Bátor útkeresők fődíja és a fesztivál közönségdíja mellett az Oscar-gálán is tarolhat, hiszen a legjobb nemzetközi film kategóriáján kívül esélyesként indulhat a legjobb animációs, illetve a legjobb dokumentumfilmek között is.

Míg a Menekülés Amin egyéni történetére fókuszál, addig a Bátor álmodozók szekció győztese, Az utolsó menedék egy közösségen keresztül érzékelteti a folyamatos létbizonytalanságot és a kétségbeesett kiútkeresést. A Szahara szélén, a végeláthatatlan, kegyetlen, fegyveres erők és embercsempészek által uralt sivatag kapujában egy menedékház található, ahol a szegénységből kitörni vágyó, jobb élet reményét Nyugaton kereső emberek fordulnak meg. A 16 éves Esther is ilyen: Burkina Fasóból szeretne először Algériába, majd később Európába jutni. Terve hihetetlenül veszélyes, mégis magabiztosnak érzi magát, hiszen pár ismerősének már sikerült; a ház vezetője azonban arra kéri, hogy még egyszer utoljára gondolja át, mire vállalkozik.

Az utolsó menedék kissé eklektikus narratívája azt a – szinte egész kontinenst átható – szorongást és kilátástalanságot hozza közel, ami nekünk, európai embereknek szinte teljesen ismeretlen. Nincs hová hazamenni, mert nincs család, aki fogadna. Nincs hová költözni, mert mindenhol ugyanezek a körülmények. Nincs kihez szólni, mert nem bízhatsz senkiben. Az egyetlen kiút a Szaharán át vezet a másik világba, viszont ha élve el is éred, a régi problémák helyébe újabbak lépnek: az idegengyűlölet, a nyelvi korlátokból fakadó nehézségek vagy a kultúrák különbözőségéből fakadó nézeteltérések. Ousmane Samassékou filmje ezt a végtelenül nyomasztó helyzetet járja körül, miközben betekintést ad egy sorsára hagyott emberekből álló közösség mindennapjaiba.

A bátorság az, amikor előre tudod, hogy vereség vár rád, és legyen, aminek lennie kell, kitartasz.” A Ne bántsátok a feketerigót! karakterétől, Atticus Finchtől származó idézet a Bírákkal az utcán című filmben az egyik, mozgalmat vezető bíró irodájának falán díszeleg. Igor Tuleya azon bírók egyike, akik ellen a 2015-ben hatalomra került Jog és Igazságosság pártja pert indított azért, hogy eltávolítsa pozíciójából. A vád tulajdonképpen bármi lehet: beengedni a sajtót egy tárgyalásra vagy a regnáló kormány egyik embere ellen elmarasztaló ítéletet hozni. A cél szentesíti az eszközt: vagy beállsz a sorba, vagy addig nem hagynak békén, amíg fizikailag és lelkileg fel nem őrölnek. 

Lengyelországban 2018-ban egy olyan törvényt szavaztak meg, amely az ország alkotmányát, azon belül a bírók szabadságát sérti. Ettől a ponttól kezdve ugyanis a kinevezések közvetlenül a párt emberei által történnek, így megsértve a hatalmi ágak különállását (jelen esetben a bírói hatalom nem különül el a törvényhozó és a végrehajtó hatalomtól). Kacper Lisowski darázsfészekbe nyúl filmjével, hiszen hazája autoriter rendszerét hívja ki annak tudatában, hogy nyílt állásfoglalása könnyen kihathat életére. 

A Bírákkal az utcán azon társadalmi-politikai kérdéseket feszegető dokumentumfilmek közé tartozik, mint a Colectiv című, a román egészségügyi rendszerről szóló alkotás: a következményekkel nem törődve áll bele egy olyan témába, amely fájóan ismerős a magyar néző számára is. Azt a fenyegető állapotot vizsgálja, amikor a kontroll egyetlen csoport kezében összpontosulva mindent megtehet, mivel a törvényeket is kénye-kedve szerint alakítja. A fényt az alagút végén a filmben szereplő emberek jelentik: amíg vannak olyan állampolgárok, akik a közügyeket saját életük fölé helyezve akarják megvédeni a demokráciát, van remény a változásra.

A BIDF-hez hasonló kezdeményezések olyan történeteket karolnak fel és juttatnak el szélesebb közönséghez, melyek minden értékük ellenére elvesznének a nagyköltségvetésű filmek forgatagában. A fesztivál kifejezetten fontos társadalmi és kulturális funkciót lát el azzal a céllal, hogy „rányissa” az emberek szemét azokra a problémákra, melyekre hajlamosak rezignáltan legyinteni és továbblépni. A fesztivál nem csak keresi, hanem mutatja is az utat, amely az aktív, felelős állampolgári attitűd felé vezet, így ha idén élőben kimaradt, online mindenképp érdemes kikölcsönözni a beválogatott alkotásokat. 

A BIDF a nagy érdeklődésre való tekintettel online folytatódik, jegyek itt vásárolhatóak február 13-ig.