Beszélgetés Hód Adrienn-nel és Molnár Csabával
2022.02.03.

A brémai premier után február 11-én és 12-én a Trafó közönsége is láthatja Hód Adrienn és Molnár Csaba rendhagyó testekre komponált kortárstánc-koreográfiáját, a Harmoniát. HOLLÓSI ZSOLT INTERJÚJA.

Revizor: Mi az előzménye a Brémában készülő táncprodukciónak?

Molnár Csaba: Három évvel ezelőtt Adrienn kapott egy felkérést, hogy a Theater Bremen tánctársulatával, az Unusual Symptoms-szal közösen készítsen egy előadást. Budapesten is látható volt a HODWORKS és a brémaiak előző közös darabja, a Coexist. Tíznapos workshopot tartottunk Brémában, ahol más magyar alkotó, Mészáros Máté is dolgozott már az együttessel. Az Unusual Symptoms általában nyolc-tíz társulati tagja mellé mindig hív vendégelőadókat is, korábban például tinédzserekkel is készítettek darabot. A Coexist utáni egyik közönségtalálkozón merült fel, hogy milyen érdekes lenne a darab végén látható nagyon fizikális táncot olyan testekkel is látni, amelyek nem felelnek meg a „tökéletes táncos testtel” kapcsolatban támasztott elvárásoknak.


Hód Adrienn. Fotó: Nagy Gergő

Hód Adrienn: Alexandra Morales és Gregor Runge, a brémai együttes művészeti vezetői vetették fel ezt az irányt. Mi lenne, ha nem normatív testtel rendelkező előadókkal dolgoznánk? Először nyitott volt, hogy ez pontosan mit jelent. Mi is gondolkodni kezdtünk, hogy milyen testek lehetnek, amelyek eltérnek egy átlagos, „normál” táncos testtől. A kortárs táncművészetben is van egy kialakult norma azzal kapcsolatban, hogyan kell kinéznie, milyen egy „jó” kortárs táncos. Az még belefér, ha alacsony, mert akkor jól emelhető, gyors és izmos. Vagy lehet akár túl magas is – „jól mutat a színpadon”. Az elvárás, hogy technikailag jónak, virtuóznak kell lennie, hoznia kell az alaptudásokat. Mivel a kortárs tánc nem kapcsolódik egy olyan zárt technikához, mint a klasszikus balett – amit csak egy bizonyos test tud elsajátítani, és szilárdak a keretei, mert azon belül működik csak a technika, különben paródiává válhat –, benne van a nyitás lehetősége. Nagyon sokféle mozgásforma belefér. A covid közbejött, nem tudtunk élő workshopot tartani, hogy kiválasszuk a szereplőket, ezért a válogatás több lépcsőben, online történt. A kiírás szerint nem normatív testeket kerestünk, olyanokat, amik eltérnek a klasszikustól.

R: Profi táncművészeket kerestetek vagy bárki jelentkezhetett?

MCs: Professzionális, tapasztalattal rendelkező művészeket kerestünk.

HA: A felhívás első körére Kanadától Mexikón át Ausztráliáig elég sok helyről jelentkeztek. Ebből is világos volt, hogy olyan réteget szólítottunk meg, akik csak az utóbbi időben kerültek a kortárs tánc fókuszába, keresik a lehetőségeket a rendszeren belül. Végül a korlátozott anyagi források miatt le kellett szűkítenünk a válogatást Európára. Ráadásul arra is kellett gondolnunk, hogy a bemutató után a brémai kőszínházi repertoárba kerül a produkció, ami azt jelenti, hogy általában havonta két előadást játszunk. A bejövő anyagokból látszott, hogy Angliában van ennek a fajta táncszínháznak múltja és megfelelő képzése. A híres Candoco Dance Company kimondottan mozgássérült táncosokra épít. Mivel nincs ilyen jellegű tapasztalatunk, éreztük, hogy felkészülésre van szükségünk, ezért egy szakértőhöz, Gustavo Fijalkowhoz fordultunk, aki Lipcsében dolgozik egy mixed-abled, azaz normatív és nem normatív testű táncosokat vegyesen foglalkoztató társulattal. Négy-öt előadásban felvázolta nekünk ennek az iránynak a történetét. Két pólus létezik: ezek a nem normatív testű emberek vagy teljesen ki vannak zárva a táncos körökből, mert az iskolák sem fogadják őket, és így nincs is példa arra, hogy professzionális szinten táncoljanak, vagy pedig túlzottan előtérbe helyezik őket, a különlegességüket, furcsaságukat hangsúlyozzák és ezzel a freakshow-k, cirkuszok erősen kritizálható hagyományait folytatják. Mi egyiket sem szeretnénk. Az a célunk, hogy olyan helyzetet hozzunk létre, ahol sem a túl-, sem pedig az alulprezentálás nem fenyeget. A kettő mezsgyéjén szeretnénk egyensúlyozni.


Molnár Csaba

R: Mi volt a válogatás legfőbb szempontja?

HA: Az egyik fő kérdés az volt, hogy meddig nyissunk. Olyan táncosokkal szeretnénk-e dolgozni, akik pusztán extrém testalkatúak, akik kilógnak a normából, vagy kanyarodjunk azok felé, akiknek valami olyan testi eltérése van, amelyet a társadalom fogyatékosságnak, korlátozottságnak tart? Abban biztosak voltunk, hogy a testi eltérésekkel akarunk foglalkozni, mert a mentális oldal teljesen más történet, más szaktudás is kell hozzá.

R: Hogyan kezdtetek a munkához?

MCs: A mozgás a közös nyelv, amelyben ezek a nagyon különböző előadók találkoznak. Adrienn munkamódszerének egyik lényeges jellemzője, hogy a próbafolyamat általában improvizáción keresztül mozgáskutatással kezdődik.

HA: Mivel normatív testű szereplőink is vannak (a brémai társulat öt táncosa), ezért nem szólhat pusztán a hagyományos testképtől való eltérésről ez a történet, mert akkor mit csinál az együttes másik fele.

R: Az ideális táncos testtől való eltérés természetességét szeretnétek megmutatni?

HA: Gustavo Fijalkow sok ilyen anyagot, régi előadásokat mutatott nekünk. Szabó-Székely Ármin és Gregor Runge dramaturgokkal elemeztük, hogy mi az, amit nem szeretnénk. Abban biztosak voltunk, hogy nem szeretnénk a kiválasztottakat terápiás folyamaton keresztülvinni, mert egy előadásnak kell létrejönnie, amelynek lehetnek nagyon finom eszközei is, de ez elsősorban mégsem az ő terápiájuk. Nem akartuk őket felzárkóztatni sem egy „átlag” táncos normához. A legvirtuózabb táncostól egészen addig, hogy valaki a székéből finoman tud csak megrezdülni, szélsőségeket láthat a néző. Ezeknek a fúzióját, egybecsúszását szeretnénk elérni, ami nagyon nehéz.


Jelenet az előadásból

R: Mi volt a legizgalmasabb tapasztalatotok a próbák során?

HA: Az időkezelés. Mindenhez, még a praktikus dolgokhoz is sokkal több időre van szükség. Nem haladhattunk a megszokott tempónkban.

MCs: Jobban kell figyelnünk arra, hogy a táncosok milyen állapotban vannak, mennyit bírnak, így kell kialakítanunk a próbát és az előadást is. Sok minden megkérdőjeleződött, ami más produkcióknál, ahol bevett módszerek szerint dolgozunk, nem szokott.

HA: Meg kellett ismernünk a kiválasztott vendégtáncosok fizikai határait, mozgásstratégiáit. Mi az, amit tudnak, ami még jólesik számukra, ami időben sem sok. Az idegrendszerük hogyan működteti a testüket. Egészen más lehet akár a mentális állapota, személyisége is annak, aki születése óta sérüléssel, betegséggel él, mint annak, aki később, valamilyen baleset következményeképp vált mozgáskorlátozottá. Egy idő után, amikor megszoktuk a fizikalitásukat, testüket, átélhetővé vált az evidencia: ők is ugyanolyan emberek. Ugyanúgy kedvesek, jóhiszeműek, gonoszak és idegesek, mint bárki más. Ugyanúgy változik a hangulatuk is. A nézők többsége – ha nincs a családban vagy a közeli barátok között hasonló eset – nincs hozzászokva, edukálva, hogy milyen a testük, szabad-e nézni, mit lehet megkérdezni.

MCs: A nem normatív emberi test nagyon ritkán jelent és jelenik meg a művészetben. Az ideális, normatív test végigment egy művészettörténeti kodifikációs folyamaton, amelyet már dekonstruált is a modern és posztmodern művészet – sokszor sokféleképpen láttuk már őket –, a nem-normatív vagy sérült testekkel ez viszont nem történt meg, ezért más információkat hordoznak a nézők számára. Más a jelentése annak is, amit egy ilyen táncos csinál. Nagy felelősség a színpadon megmutatni ezeket az embereket. Felvetődik a politikai korrektség kérdése is. Hol ér véget az alkotói és nézői érdeklődés és hol kezdődik a kihasználás?

HA: Bennem is felmerült: kérhetem-e tőlük ugyanazt? Magamban is helyre kellett tennem, hogy van egy cél, amit közösen kell elérnünk. Akkor is érzékenyen kell dolgoznom, amikor „hagyományos” táncosokkal készítek koreográfiát, nem erőszakolok rá senkire semmit.

R: Volt olyan koreográfusi kérés, amit valamelyik szereplő visszautasított?

HA: Az utolsó két hétben válik el, végül mi kerül be az előadásba. Eddig is nagyon figyelni kellett például arra, hogy miről hogyan beszélünk, mert a megkülönböztetés nyelvi szinten kezdődik – ugyanakkor a munkához meg kell nevezni dolgokat. Például egy olyan teljesen hétköznapi próbatermi mondat, hogy „jó, akkor álljunk fel és menjünk be a térbe”, itt teljesen más hozzáállást, időkezelést és fogalmazást igényel. A megoldás ezekre a kérdésekre a nyitott légkör, a visszajelzés lehetőségének tudatos megteremtése. Olyan eset is sokszor volt, amikor valaki jelezte, hogy nem komfortos számára az a mozgás, amit kérünk.

MCs: Egy normatív testű táncostól sem kérhetünk bármit. Ebben a produkcióban a brémai társulat öt táncosa mellett hat nem normatív testű táncos dolgozik, akik nagyon különböző testi adottságokkal rendelkeznek: ezek lehetnek mozgásszervi, idegrendszeri vagy testalkatbeli eltérések.

HA: A brémai táncegyüttes magja Pina Bausch wuppertali iskolájából került ki, huszonévesek mellett közel ötvenéves művészek is akadnak a táncosok között. Így külső, karakter, fizikum, etnikum és életkor tekintetében eleve diverz a csapat. Sokat tanulhattam abból is, hogyan működnek, mit jelent nekik a mozgás, a tánc. Izgalmas személyiségek vannak köztük.

MCs: A tánc fizikumra és pszichére gyakorolt gyógyító hatásáról is sokat meséltek. Van olyan szereplőnk is, akit a tánc és a művészetterápia lendített át a nehézségeken.

R: Ellentmondásosnak tűnik a produkció címe: Harmonia.

HA: A címválasztás nem volt egyszerű, a harmónia összhang jelentésére gondoltunk elsőként, nem a kiegyensúlyozottságra, belső békére. A zenében is összecsenghetnek a diverz hangok. Az is fontos volt, hogy keressük a táncosok örömforrásait. Szerettük volna megmutatni a felszabadultságokat, azt az örömteli helyzetet, amibe a mozgáson keresztül bárki belekeveredhet.

R: Mit árultok el a produkció zenei világáról, színpadképéről?

HA: Minden a lehető legegyszerűbb lesz, nem építünk kastélyt a színpadon.

MCs: A zenét Gryllus Ábris készíti, akivel Adrienn már régóta dolgozik együtt.


Fotók: Jörg Landsberg. A képek forrása: Trafó

HA: Szeretnénk minél közelebb hozni a nézőket akár az ültetéssel is. A darabnak dramaturgiai struktúrája van, nem narratívája. Voltak olyan próbálkozásaink is, amikor a táncosok kiáltványként fogalmazták meg, mi fontos számukra az életben, de ezt az irányt végül elvetettük, mert úgy éreztük, mindent mozgásban kell inkább elmondanunk.

R: Külföldi fesztiválok rendszeres résztvevőiként hogy látjátok, mennyire más Nyugaton a kortárstánc-társulatok helyzete?

HA: Németországban hallottuk a táncosoktól, hogy náluk a Covid-járvány alatt huszonöt százalékkal emelték a fizetéseket. Ausztriában az önálló művészek is ugyanúgy pályázhatnak hároméves projektekre, komoly összegekre, mint a társulatok. Nálunk ez még nem létezik, csak társulatok pályázhatnak vagy egyéni alkotók a Nemzeti Kulturális Alaphoz fordulhatnak például utazási költségért. Így nem tudunk hosszú távra tervezni. A struktúrában és az anyagi támogatások mértékében is komoly különbségek vannak. Egy magyarországi táncos harmadát-negyedét kaphatja annak, mint egy hasonló szinten lévő nyugat-európai kollégája. Németországban szinte minden nagyobb város kőszínházának megvan a maga kortárstánc-együttese is.

R: A kollégák kérdeznek benneteket a magyar kulturális élet furcsaságairól?

HA: Az elejétől fogva kérdeznek, mert elég sok hír eljut hozzájuk Magyarországról. Amikor a pandémia kitörése után gyűjtöttünk a Független Előadó-művészeti Szövetség kampányában, a brémai táncosok mellénk álltak, saját fizetésükből adtak támogatást, a színház is küldött egy nagyobb összeget, hogy a jövedelem nélkül maradt függetleneket segítsük. Szokták kérdezni azt is, hogy van-e cenzúra? Ilyenkor el szoktuk magyarázni, az ideológiai kontroll épp a támogatási rendszerben érhető tetten, de maradtak azért kis szigetek, ahol szabadok és függetlenek maradhatunk.

Az előadás adatlapja a Trafó honlapján itt található.