Párhuzamos anyák
2022.01.27.

Pedro Almodóvar huszonkettedik nagyjátékfilmjében két egyedülálló anya összefonódó története a spanyol történelem metaforájává alakul át. Penélope Cruz az egyik anya megformálásáért 2021-ben Velencében a legjobb női alakítás díját nyerte el. HUNGLER TÍMEA KRITIKÁJA.

A mester rajongói most sem fognak csalódni. Mindent, amit elvárhatunk egy Almodóvar-filmtől, azt megkapjuk a Párhuzamos anyáktól is: elképesztően harsány színeket, a giccs határán egyensúlyozó melodrámát, egy sugárzóan szép és tehetséges Penélope Cruzt, kiszámíthatatlan emberi kapcsolatokat. Ugyanakkor többet is: szembenézést a múlttal, a spanyol történelem egyik - ha nem a - leginkább vészterhes időszakával, a spanyol polgárháborúval és annak következményével, a Franco-diktatúrával (1939–75). 

Nem csupán a filmbeli két anya, a tinédzser Ana (Milena Smit) és a negyven körüli Janis (Penélope Cruz) sorsa párhuzamos. Az anyaföld, Spanyolország története az anyák sorsát követi: a két nő kapcsolatára jellemző fordulatok, döntések, szembenézések, titkok és hazugságok, pontosabban elhallgatások megjelennek az ország történelmében is. 

A film rögtön az elején felveszi a történelmi szálat, hogy aztán lényegében ejtse is, és csak azt követően hozza vissza érdemben a film zárlatában, hogy a két anya saját történetét már megismerhettük. Janis, aki Janis Joplin után kapta drogtúladagolásban elhunyt hippi anyjától a nevét, fotográfus, egy menő magazinnak dolgozik. Egyik munkája során megismerkedik és össze is jön egy házas férfival, akitől – miután teherbe esett a kapcsolatból – semmit nem vár. Pontosabban egyvalamit nagyon is elvár, méghozzá azt, hogy a törvényszéki antropológus Arturo (Israel Elejalde) segítse egy tömegsír feltárását Janis falujában, hogy a nő megtalálhassa és méltó módon eltemethesse végre a dédapját. A férfit a polgárháború során hurcolták el otthonról, és végezték ki a Franco tábornokot támogató fasiszta falangisták. 


    Jelenetek a filmből

A filmbeli másik anyát, Anát Janis a kórház szülészeti osztályán ismeri meg – egy szobában helyezték el őket. Ana Janishoz hasonlóan egyedülálló anya lesz: a babája erőszakban fogant, az apa tehát ugyanúgy hiányozni fog a képből, mint ahogyan Arturo is, vagy ahogyan már Ana és Janis esetében is hiányzott – utóbbit a nagyanyja nevelte fel. A két szobatárs szinte egyidőben szül (két kislányt: Ana lánya Anita, Janisé a nagymama után Cecilia). A babákat rögtön a születésük után egészségügyi problémák miatt megfigyelés alá helyezik – és itt jön a sztoriban egy Almodóvarra jellemző, egyébként pedig klasszikusnak mondható melodrámai fordulat, amelyet természetesen nem árulunk el.

A két nő, miután elhagyja a kórházat, éli tovább a mindennapjait a két babával, amikor is a sorsuk ismét csak keresztezi egymást: Janis dadaként alkalmazza Anát, akinek időközben tragikus fordulat állt be az életében. A történelmi szál is szőrmentén visszaköszön: az anyák egyik beszélgetéséből kiderül például, hogy Ana a pact del olvido, vagyis a „felejtési egyezmény” híve, amit a spanyol politikai elit Franco halála után kötött, hogy az ország a számtalan tragédia után tovább tudjon lépni: a bal- és jobboldali honatyák nem hánytorgatták fel egymásnak a múltat, és amnesztiát adtak minden egykori bűntettre. Janis azonban azt vallja, hogy a generációk ezzel a hallgatással csak egymásra hagyományozták a traumáikat (lásd transzgenerációs pszichológia), és amíg az ország nem néz szembe a múlttal, jövője sincs és a polgárháborúnak sosem lesz vége. 


    A képek forrása: MAFAB

Janisnak, ha hű akar maradni önmagához, nemcsak a politikai nézeteiben, de a magánéletében is követnie kell az előbbi elvet: szembe kell néznie egy Anát is érintő tettével és annak következményeivel, vagyis ki kell mondania a fájdalmas igazságot ahhoz, hogy legyen még esélye a jövőre. A film gerincét ez a magánéleti történés adja, amellyel egyértelműen páhuzamba állítható a nemzeti felejtés, vagyis a spanyol történelem agyonhallgatott, elfojtott időszaka.

Az utolsó képen a falu összegyűlik a feltárás alatt álló tömegsír körül, amelyben ott nyugszik Janis dédapja is. Ahogy valamelyik ismeretlen sír mélyén egyszer talán a költő és drámaíró Federico García Lorcát is megtalálják, akit szintén a spanyol polgárháború során végezték ki, és Ana színésznő anyja, Teresa (Aitana Sánchez-Gijón) épp az egyik utolsó darabjával, a Rosita leányasszony avagy a virágnyelvvel turnézik az országban. 

Ilyen és ehhez hasonló finom párhuzamokkal van tele Almodóvar filmje, amelynek olyan nők a főszereplői, akiknek apák és férfiak nélkül kellett helyt állniuk az életben. A tablóképen jól látszik, hogy a leszármazottak, a túlélők között elvétve akad csak férfi, a többségük nő. A fiaikat gyászoló anyák, az egyedülálló nők, a túlélő özvegyek generációkon át kitartottak, és átörökítve a fájdalmukat végül célt értek: az utódaik nem hagyták, hogy az igazság kibeszéletlen maradjon. 

A film adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található.