David Hockney: A Year in Normandie / Musée de l’Orangerie, Párizs
2022.02.08.

Sokszor még most is kéklő "medencéit emlegetik, holott már régóta a fák foglalkoztatják. Korán kivilágló tehetsége megtorpanást nélkülözve viszi a kísérletezés sokoldalúan szerteágazó útjain. 85 éves, a munka élvetege, egy ideje iPad-palettájáért rajong és a calvadosban főtt pacalért. BÖRCSÖK DÓRA ÍRÁSA.

„(…) Honfleur-be délután három-négy óra tájban érkeztünk. A Szajna torkolatánál káprázatos naplemente fogadott.  A későbbiekben elmentünk megnézni a bayeux-i falikárpitot, egészen elképesztő alkotás, amely nélkülözi a perspektivikus ábrázolás távlatpontját és az árnyékokat. Vajon mikor kezdhették kihímezni? (…) Angers-ban felfedeztük az Apokalipszis faliszőnyeget (…) Párizsban pedig a Hölgy és az egyszarvún álmélkodtunk. Egy hét alatt mindhárom grandiózus középkori európai remekművet láttuk. Aztán jött Picasso, kék és rózsaszín korszakának a munkáit az Orsay-ban, kubista képeit, amelyeket húszas éveiben festett, a Pompidou-ban szemléltük szájtátva. Micsoda győzedelmes siker!


David Hockney. Fotó: Jean-Pierre Gonçalves de Lima

Az ételekről is érdemes szót ejteni, egyszerűen mesébe illőek – a vajasan és krémesen tobzódó fogások… az a sok sajt. Észrevettem továbbá, hogy a franciák sokkal toleránsabbak a dohányosokkal, mint az angolok, akik ebben is szűklátókörűek.

Elhatároztam hát, hogy jövőre, a tavasz érkezésére Normandiában fogok várni. Amikor egyszerre virágzik majd minden arrafelé: alma-, körte- és cseresznyefák bimbóznak, kökény és galagonya nyílik… már alig várom.”  (Részlet David Hockney Martin Gayfordhoz 2018. október 22-én írott leveléből)

David Hockney bizonyos francia tájegységek és a francia kultúra iránt táplált vonzalma korántsem újkeletű. 1973-ban éppen akkor érkezik hosszabb tartózkodásra Párizsba, amikor elsőszámú mestere, Picasso halálhíre még friss. Két metszetet készít a tiszteletére: a korábbi képen (The Student: Hommage to Picasso, 1973) a trapéznadrágos, csokornyakkendősen cikornyás diák-Hockney járul hatalmas mappájával a posztamensről felénk figyelő, súlyosan robusztus fejszobor elé/mellé. Még nincs közöttük kontaktus, a kompozíciót elbillenti a mester „oszlopossága”. 

A későbbi képen (Artist and Model, 1974) mindketten egy asztalnál ülnek, szemtől szemben, a Hockney által olyannyira csodált francia ablak előtt, valahol a délvidéken, s ő meztelenül, de szemüvegben nézi a rajzlapot tartó matrózcsíkos tekintélyt. Picasso talán őt figyeli, talán a vázlatlapot, Hockney pedig a kezét az ő „tökéletlenül” megrajzolt keze mellé helyezi. A háttérben egy különös fa türemkedik oldalvást. A látás, a kölcsönös megfigyelés kettős közös öröme. 


Részletek az A Year in Normandie című kiállításról

Szerelmes lettem Picassóba. Ő mindenfajta stílus, mindenfajta technika tökéletes ismerője. A lecke, amit megtanultam tőle, hogy tudni kell használni a legkülönbözőbbeket. Miért csak egyetlen területen mozogjunk, megfestve ugyanazt ötvenszer?

Hockney sokfelé járt a világban, sokfelé rendezett be alkotókörnyezetet a maga számára, megannyi technikai lehetőséget kipróbálva. Boldogan hagyta el szülővárosát, Bradfordot, az inkább engedékeny és kreatív családi közeget Londonért, majd kitüntetéssel végzett tanulmányait követően a szűknek bizonyuló angol fővárost a napsütötte és mindent megengedő Kaliforniáért. Dolgozott több ízben Párizsban, ingázott a kontinensek között, majd a kétezres években visszatelepült szülőföldjére, hogy felfedezze Yorkshire számára ismeretlen, paradicsomi vetületét.

Kezdetben kísérletezett az absztrakt expresszionizmussal, a pop arttal – állítása szerint csak öt percig –, majd Baconnel karöltve arra a fennen hangoztatott álláspontra jut: az absztrakció márpedig sehova nem vezet. Greenberggel ellenkezve életműve egészében azt bizonyítja, portrét és tájképet lehet festeni, s nem hőköl meg akkor sem, amikor a kritika 19. századi, megörökölt modernizmussal bepúderezett szalonfestőnek nyilvánítja. Kiaknázza a naturalizmus lehetőségeit, s elérkezvén valamiféle végpontra, a hipernaturalizmust túlfeszítve, a fotografikus ábrázolás kubista lehetőségeinek firtatásába fog, folytonosan destabilizálva a klasszikus perspektivikus térképzést. Polaroid, faxgép, fénymásoló, számítógépes programok, iPhone, iPad – Hockney a Silicon Valley-be jár tudakozódni a legfrissebb technológiákról, és azon nyomban ki is próbálja őket.

A Musée de l’Orangerie A Year in Normandie című kiállítása a festő Franciaországban való letelepedésének, a „Covid-év” csodálatos művészi rentabilizálásának színpompás következménye. A Beuvron-en-Auge közelében frissen vásárolt birtok, a helyszínváltás megfiatalító, munkára serkentő lelkesedése – „Még a botomat is eldobtam örömömben” –, a tavasz tartós zavartalansága több száz, iPadre készült művet eredményezett, amelyek egy töredékét, az évszakok egymásutánját töretlenül követve, 90 méter hosszan, frízszerűen, U alakban installálták. 

Hockney az évszakok váltakozását kaliforniai tartózkodása miatt mintegy húsz évig észre sem vette. Saját bevallása szerint 2002-ben látta először újra a tavaszt, amikor Lucian Freud festette a portréját Londonban. Azóta viszont, legyen az szénrajz-sorozat, kilenckamerás videoinstalláció, festményciklus vagy iPad-széria, elragadtatottan és aprólékosan figyeli az őt körülölelő természet szezonális átalakulását.

Télvíz jegeces idején színszűkében kezdi el kertje történetét mesélni. Hófehér háttér előtt egy-egy barnásan egyensúlyozó faforma közeledik a képmélységből a néző felé, szigorú horizontális zöld csíkok parallel talapzatán ugrálva s egy pillanattal később premier plánban, törzsét feledve szétbomló fekete ágazatrendszerét kínálja felénk. Hockney szerint a meztelen fa segít érzékelni a teret, amelyben egyesül s kiteljesedik struktúrájának minden tekervénye és komplexitása. Szikár és kopár a környék, a fehér égboltot csak a szürke felhők variálják, az első összetettebb színfoltot a festő háza alkotja.

A zimankó zöldjével egyre kokettáló, még didergő halovány kék szépen lassan feloszlatja a fehér légvidéket, s a tavasz szikrázó napsütése először az „örökkék” eget gyújtja föl, majd a földfelszínből hangoztatja fel a pázsit repeső zöldjét. Az évszak elsősorban e két szín mennyiségi-minőségi dominanciájáról szól, amelybe a fák egyre sűrűsödő fehér virágkoronája avatkozik bele. A paletta szikrázik/sziporkázik, ellenállhatatlanul vonzó – ezért merül fel olykor a festő kapcsán a dekoratív jelző, ilyenkor szokott kajánul Matisse-szal példálózni. 

Hockney régóta hirdeti örömelvű nézeteit mind életvitelét, mind munkásságát illetően, és sajnálja azokat a puristákat, akik színvilágának színpompáját sokallják, árnyalatait nem tartják eléggé kimunkáltnak. A tavasz távoztával – ahogy haladunk/fordulunk a képfolyam nyomában – a birtok változó fényjátéka mintha szaporítaná a zöld szín variációs lehetőségeit. Egyöntetű harsogása lebomlik számtalan megfontoltabb, sokrétűbb tónusra, sokasodik a lila, a nyár érkezte megérlel megannyi új nüanszot, miközben beérnek roskadásig a gyümölcsfák is. Gondozottan burjánzik a vegetáció – a művész francia kertésze szerint nemhogy nem gondozott, de egyenesen elhanyagolt benyomást kelt a parkja, mire ő: én a gazt is, az elhulló, élettelen ágakat is kedvtelve rajzolom. Néha tágasra nyílik a tér és vele a kép mélye, fák sorjáznak katonás egymásutánban, vagy bukszusok bámészkodnak, folyondárok folyamodnak szertelenebb összkompozícióban.

Patak is kanyarodik, tó tekereg, az elemek optikai összjátéka Monet előtt tiszteleg. A múzeum elvégre egykor az ő igényei szerint terveztetett, hogy tavirózsáinak körkörös végtelensége és bonyolult színdinamikája megfelelően szemléltethető legyen. Hockney nemcsak ezt a ciklikusságot veszi át az évszakok egymásra záródó ábrázolását illetően, de örökli és átörökíti számunkra azt a fajta szenvedélyes csodálatot, amelyet elődje táplált Giverny-béli birtoka iránt. Normandiai háza tájékát ugyan csak egy éven át figyelte nap mint nap, a kontemplációból fakadó intenzív öröm a koloritokon keresztül robban. 


Fotók: Musée de l'Orangerie

A nézés aktusa pozitív aktus (…) Az eye-fuck kifejezés azért kiváló, mert a szem örömérzésének extrém voltára utal.” - magyarázza. Monet-t közeli barátja, Clémenceau, így jellemzi: „Oly módon cselekedett, ahogy a szeme azt megkívánta, nap nap után ki kellett elégítenie a színek iránti olthatatlan vágyát.” 

Csak állunk csordultig telve, szemünket levenni képtelen Hockney univerzumáról. Szemérmetlenül emésztenek fel a színek, és mi nem állunk ellen: nem hezitálnak, nincs bennük decensen balanszírozó hívogatás, finom felkérés a szemlélődésre. A látható mögött rejlő láthatatlan meglelése – hogy Hollán Sándor attitűdjét idézzem – lehetetlenné válik. Átitatódtunk és megelégedtünk azzal, ami látható.

A kiállítás megtekinthető 2022. február 14-ig. 

A kiállítás adatlapja a Musée de l'Orangerie honlapján itt található.