Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A NAGY SZÖKÉS

Aldo Nicolaj: Hárman a padon / Orlai Produkció
2022. jan. 25.
Ha elsőre tán félreérthető is, kezdjük ezzel: az a megrendítő és elérzékenyítő hatás, amelyet Benedek Miklós, Egri Márta és Gálvölgyi János közös játéka a közönségre gyakorol, nagyobbára független Aldo Nicolaj darabjának értékétől. LÁSZLÓ FERENC ÍRÁSA.

Jóllehet, a 2004-ben elhunyt olasz szerző háromszereplős színműve igazán becsületes munka, s nem mellesleg tiszteletreméltó múlttal rendelkezik a magyar színháztörténetben. Hiszen az 1971-es Classe di ferro már 1974 őszén eljutott Budapestre, közelebbről a Pesti Színházba: Páger Antal, Bilicsi Tivadar és Bulla Elma hármasával, Kapás Dezső rendezésében. Az az előadás szép emlékű és az egykorú tévéfelvételnek hála máig visszanézhető, s ráadásul oly szerencsésen indította el itthon Aldo Nicolaj darabját, hogy az azóta is időről időre újra színpadra kerül valamelyik magyarul játszó társulatnál. 

hármanhárman
    Benedek Miklós, Egri Márta és Gálvölgyi János

Nemcsak – és pláne nem elsősorban azért, mivel az idősek helyzetéről szól, hanem mert idős színészek számára kínál érdemi és hálás játéklehetőséget. A megkülönböztetés több puszta szőrszálhasogatásnál, ugyanis Nicolaj darabja valójában nagyon keveset mond el az idősek mai (vagy éppen tegnapi) kiszolgáltatottságáról, és amit elmond, az is alig több könnyes árnyékbokszolásnál. Viszont a (magyar) címbeli padra odaültet három szépkorú színészt, és ezzel felkínálja nekik a lehetőséget, hogy kijátsszák közös pályájuk utolsó evidens nagy aduját: saját öregségük, fizikai leromlásuk, a kornak és a betegségeknek való fájdalmas kiszolgáltatottságuk civil, de a színpadra kacéran-megrendítően beköltöztethető létállapotát. Ezzel pedig rendre olyan tétet kölcsönöznek a különben sekélymerülésű színmű előadásai számára, amit – hogy egészen őszinték legyünk – nem is igen lehet elveszíteni. 

Ám ha előre borítékolható is a közönség meghatott viszonyulása és együttérző tetszése, azért a (majdnem) biztos sikerhez egészen változatos utak vezethetnek el. Erre bizonyság az Orlai Produkció Göttinger Pál által rendezett előadása is, amely egyrészt ízlésesen és a konkretizálás-elmélyítés hiábavalóságát eleve felismerve teremtette meg a játék kereteit, másrészt üdvösen elszabadított három egészen eltérő színészegyéniséget és színészi temperamentumot.

Az előadás hölgyszereplőjével, Egri Mártával (Ambra) kezdve a sort: az ő esetében a fentebb megemlített kacérság még a szó egészen hagyományos, szexepiles jelentésében is értendő. Korántsem csupán annak köszönhetően, hogy Egri fizikai állapota imponálóan frissnek és ruganyosnak tetszik. Hanem mivel színészegyéniségének tán legjellegzetesebb ismertetőjegye, vagyis az a kicsit fanyar és kicsit csúfondáros, emelt szemöldökű bakfisbáj mindmáig intakt módon érvényesül. Olyannyira, hogy az ő esetében szinte még hihetővé is válhatna a darabbéli kaján ráfogás: az életvitelszerű férfivadászat gyanúja. A színésznő mindemellett jó érzékkel és példás szakmai alázattal fogadja el a darab és az előadás hierarchiájában elfoglalt helyét, s a két kollégájához képest rövidebb színpadi jelenlétét épp annyi elevenséggel és emberi derűvel tölti meg, amennyi még nem billenti meg a játék egyensúlyát és hangulatát.

hármanbenedek
    Benedek Miklós (A képek forrása: Orlai Produkció)

Gálvölgyi Jánosnak (Bocca Libero), ha szigorúan vesszük, sok mindent nem lehet elhinni a hajdani háborús frontszolgálattól („a gyalogság a csaták királynője”) egészen színpadi jelenlétének záróaktusáig, ám mindebből éppenséggel semmi sem következik. Merthogy alakítása egy másik szinten jószerint kikezdhetetlen és mindentudó. Ahogy a figurája fel-felfortyan és ahogy titkolni próbálja a maga leromlott állapotát, az éppúgy Gálvölgyi nagy mesterségbeli tudásáról tanúskodik, mint a darabbéli félig szenilis, félig abszurd, s egészében álmodott szökési terv komédiás lendületű közreadása. A színész itt is, másutt is rátesz egy-egy lapáttal, de tódító pillanatait is igazolja játékának és temperamentumának diadalmas belső logikája. Gálvölgyi alakításának legszebb vonulata mindazonáltal kétségkívül az a szépen és megejtően poentírozott váltás, amellyel a kezdetben fölényesebb és sprődebb Bocca Libero a padon kötött férfibarátságban szinte a féltékeny szerelmes pozíciójába csúszik át. Méghozzá anélkül, hogy az erőviszonyoknak ezt az átrendeződését a Benedek Miklós által megformált Luigi Lapaglia szorgalmazná, vagy akár csak észlelné. Nem, Gálvölgyi bácsiját a felfeslő magabiztosság alól kikandikáló magány teszi mind kapaszkodóbb kötődésűvé.

Benedek Miklós mindeközben úgy hozza be a színpadra a saját testi állapotát, hogy az minden nyílt színi vetkőzésnél s kitárulkozó önéletrajzi monodrámánál direktebb és megrendítőbb hatást vált ki. Színészi értékének és biztos ízlésének köszönhetően azonban a közönség kollektív érzületét (együttérzését, részvevő aggodalmát stb.) képes a maga személyéről a szerepalakra átirányítani. Lapaglia kapcsolatkereső elszántsága, csemcsegő nosztalgiázása, Ambrára rácsodálkozó bávasága és az aggok házától való rettegése ilyesformán testi valót nyer: elesettebbet, nehezebb mozgásút és légzésűt, de éppoly markánsat, mint amilyen a hetvenes években Páger Antal volt. Mi több, egy kicsit még valóságosabbat is, mert Benedektől idegen az a fajta elérzékenyülésbe menekvés, ami a darab szentimentális mélypontjain a nagy szerep- és pályaelődöt azért meg-megkísértette.

Az előadás adatlapja ide kattintva érhető el.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek