Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

„ELÉG ANNYI, HOGY AZ ÉLETEM VOLT”

Beszélgetés Fábián Péterrel a k2 Színházról
2022. jan. 24.
Ennek a színháznak a története plasztikusan mutatja az elmúlt tizenkét év kulturális háborúját, a színházi megmondók végtelen cinizmusát és dilettantizmusát, miközben ők, a színház nem háborúzott – csak előadásokat csinált. CSÁKI JUDIT INTERJÚJA.

Revizor: Milyen szakaszokat lehet megkülönböztetni a k2 Színház bő tízéves történetében?

Fábián Péter: Első szakasznak én az egyetemi éveket mondanám. Amikor még nem tudtuk biztosan, hogy ez társulat lesz-e, vagy ifjonti hévből csak játszunk valamit. Közben, az egyetem alatt jöttünk rá, hogy mi ezt utána is szeretnénk csinálni. Szóval volt az egésznek egy nagyon felszabadító, amolyan „hajnali” periódusa, amikor még egyáltalán nem számoltunk semminek a következményeivel, hanem csak a játéköröm, meg a színházcsinálásba vetett, tényleg naiv szenvedély táplálta a dolgot. A pénzről például nem gondoltunk semmit. Nem gondoltunk semmit a helyről sem, hiszen ott volt az egyetem. De azért már akkor létre hoztuk az alapítványt, amit ha nem teszünk meg, akkor sokkal rögösebben indult volna el az állandó társulat útja.

R: És mi volt a következő szakasz?

petya1
Fábián Péter. Fotó: Kovács Milán

FP: A következő szakasznak a befogadó helyeket mondanám. Az első pár évet, amikor megpróbáltunk különböző befogadóhelyeken repertoárt fölépíteni. Szkéné, Stúdió K, Trafó, Hátsó kapu, Jurányi, Átrium. És aztán megérkeztünk a MU Színházba. Amit én már a következő, utolsó korszakhoz sorolnék.

R: Milyen volt ekkor a színház anyagi helyzete?

FP: Az első egy-két évadban még nem is kaptunk működési támogatást, mert még nem járt le a három év az alapítvány létrehozása óta. Produkciókban gondolkodtunk. És nagyon jelképes összegekért próbáltak a színészek, meg mi is. Emlékszem, hogy örültem, amikor fölvettek a doktori iskolába; ösztöndíjas lehettem, és akkor én úgy voltam vele, hogy én a havi százezerből kiskirály vagyok. És nagyon fontos megjegyezni, hogy nagy erők dolgoztak azért, hogy mi lehetőséget kapjunk. A mai napig hálás vagyok ezekért a gesztusokért; a Szkéné többször is állta egy egész produkció létrehozási költségét. Például a Züfec úgy született, hogy azt mondta Németh Ádám, tessék, itt van rá a pénz. A Stúdió K-val meg összedobtuk a költségeket a Bakfittyre, ami a Romulus-darab volt. Orlai Tibor meg minden évadban beszállt az egyik produkcióba.

R: A társulat hogy alakult?

FP: Amikor feljöttünk Pestre, akkor kezdtük magunkat állandó társulatnak nevezni. Volt egy szimbolikus pillanata is, amikor összehívtuk azokat a színészeket, akikkel nekivágtunk. Nagyrészt kaposvári osztálytársak, meg más évfolyamokról is. Abban gondolkodtunk, hogy akkor nem esik szét, ha rá tudunk venni számunkra szimpatikus színészeket arra, hogy hozzánk jöjjenek, akár nemet mondva egy kőszínház meghívására, vagy a külföldre menésre. Emlékszem, mindenkihez odamentünk, leültünk, megbeszéltük, hogy ezt szeretnénk, ezt az évadot találtuk ki. Nem tudjuk, meddig fog működni a dolog. Most 2014 tavaszáról beszélek.

R: Elég nagy az átfedés a kezdeti társulat és a mai között. Mentek és jöttek néhányan, de a mag maradt. Mire elég, mire képes a k2 társulata ebben a formában?

FP: Én azt gondolom, hogy szinte bármit meg lehetne velük csinálni.

R: Elkötelezettség, lojalitás, lelkesedés töretlen?

FP: A csapatot alapvetően a barátság és a kollegialitás között egyensúlyozó kapcsolat tartotta és tartja fenn a mai napig. Ha nincs egy belső indíttatású lojalitás és hűség, akkor nincs semmi. Mert anyagilag továbbra sem éri meg különösebben. Ha nem lenne jó érzés ezt csinálni, akkor valószínűleg nem is lennének itt. Akkor könnyebb lenne másutt, vagy otthagyni a pályát, gondolom.

R: Maguk Benkó Bencével sokáig úgy néztek ki, mint két ikercsillag, akik közül az egyik inkább ehhez ért, a másik inkább ahhoz, és kiegészítik egymást. Mitől fáradt el ez a kapcsolat? Mitől ment szét?

petya3
Fotó: Farkas Norbert

FP: Hát igen… Ez az egyik legnehezebb kérdés. Azzal kezdem, hogy a szétválásban én voltam az aktívabb. Én kezdeményeztem. És sokat gondolkodtam azon, hogy ettől a ma már ideálisnak tűnő, kezdeti időszaktól hogyan jutottunk el idáig. A problémák mindig is fennálltak, tehát a mi különbözőségünk a kezdetektől adott volt. De amit én most már problematikusnak érzek, az kezdetben inspiráló volt, és kimondottan támaszt jelentett.

R: Igen?

FP: Gondolok itt, mondjuk, arra, hogy a kettőnk habitusa, a hozzáállása a munkához más. Én igyekszem alapos lenni, nagyon kimérten, körülményesen körbejárni a dolgokat, agyalok ezerrel… Bencében meg van egy nagyvonalúság, egyfajta könnyedség a döntések meghozásában. Ez nekem sokáig nagy biztonságot adott. Aztán ez átfordult: úgy éreztem, hogy Bencében ez a nagyvonalúság felelőtlenséggel párosul, és olyan méreteket ölt, amit én már nem tudok tolerálni. Három dolog vált problematikussá. Az első, amiben megosztható a felelősségünk, az egymással való kommunikáció hiánya.

R: Ő viszont mindent elfogadott, amit maga akart. Amikor ultimátumot adott, hogy ezentúl maga vezeti a színházat, arra is azt mondta, hogy oké.

FP: Igen. Ez engem egyébként nagyon meglepett.

R: Azt szerette volna, ha ő elmegy a színháztól?

FP: Én csak dűlőre akartam vinni ezt az egészet.

R: De benne volt ebben a dűlőben az, hogy esetleg ő azt mondja, hogy elmegy?

FP: Igen.

R: Akkor egyedül vitte volna tovább a társulatot?

FP: Igen.

R: Akkor még mindig ott lenne?

FP: Nagy valószínűséggel igen. De visszatérek a három problémára. Szóval az első a kommunikáció hiánya. Felismerve ezt a problémát (túl későn), az utolsó időszakban többször is beszéltem Bencével. Próbáltam érzékeltetni, hogy nekem mi a bajom, de süket fülekre találtam, és nem jutottunk egyről a kettőre. Ha kértem tőle valamit, akkor valóban szinte mindenre azt mondta, hogy jó, ami egy idő után felvetette bennem a kérdést, hogy akkor tulajdonképpen ki vállalja itt a felelősséget az egészért. Szakmailag is, meg társulatvezetésileg is. Erről az utóbbi időben többször is próbáltam vele beszélni. És az utolsó alkalom valóban egy ultimátum volt, tehát ott már csak közölni akartam vele, hogy én ezt így tovább nem tudom vele közösen csinálni. A második probléma, amin nem tudtam átlépni, a munkamegosztás aránytalansága. Ebben nekem is nagy felelősségem van, mert igazság szerint ez már évekkel ezelőtt elkezdődött, csak mivel kedvességből, gyávaságból, nem tudom miért, nem tudtam ezt vele megbeszélni, ezért ez elterebélyesedett. Most főleg az írásra és a dramaturgiai munkára gondolok, az nagyrészt rám maradt, és egyre inkább a rendezés is. Ezzel önmagában még nem is lenne gond, mert mindegyiket imádom csinálni, ugyanakkor mindkettőnk neve ott volt a színlapokon, a külvilág semmit sem tudott erről a folyamatról, ami számomra elviselhetetlenné vált. És a harmadik dolog, ami engem egyre jobban zavart, ami talán az utolsó szöget ütötte be az együttműködésünk koporsójába, az pedig Bence részéről az ezekre a problémákra adott önreflexió hiánya volt.

R: Valaminek kell még itt lenni… Az elmenésben.

FP: Ez egy sok tényezős dolog. Azt érzem, hogy gyakorlatilag körbeértünk a befogadó helyeken. Tettünk egy nagyon szép túrát itt Budapesten, már voltunk mindenhol, hol több, hol kevesebb sikerrel, hol konfliktusokat hagytunk hátra, hol szép emlékeket, de mégiscsak körbeértünk. Jelenleg azt érzem, hogy viszonylag a periférián vagyunk, olyan helyeken játszunk, ahová nehezen találnak el a nézők. Szembe kell nézni azzal, hogy ha nincs saját helyünk, ahol mi határozzuk meg a műsorpolitikát, akkor ez nem fog fejlődni tovább. Ez egy belső hang volt, ami először csak suttogott bennem, aztán ordítássá nőtt. Nekem arra már nincs erőm és nem is inspirál, hogy újrakezdjük ezt a kört, hogy bekopogjunk egy újabb befogadóhelyre.

R: A k2 pont a Fidesz uralmának ebben a tíz évében, az intenzív kultúrarombolás időszakában „nőtt fel”. Nyilván ez erősen közrejátszik abban, hogy se helyük, se stabil, kiszámítható finanszírozásuk nincsen.

petya2 farkasnorbert
Fotó: Farkas Norbert

FP: Több mentőakció is volt. Az, hogy elkezdtünk pályázgatni, fontos része a történetnek. Menekülő utat láttunk abban, hogy valahogy betagozódni egy kőszínházba, vagy egy befogadó helyet elfoglalni. Ez volt a Pécsi Nemzeti Színház, aztán később a Pinceszínház; nyilván mindkettő elég nagy ütés volt a jövőbeli terveinkre nézvést. Akkor kimondtam, hogy ha nem lesz hely januárig, akkor én bedobom a törölközőt. Valahogy úgy kell elképzelni, hogy ez a kettő egymással párhuzamosan futott. Kívülről jött ez a nyomás, hogy nincs hely, nincs hely, nincs hely, belülről meg jött ez a nyomás, hogy nem tudok együttműködni azzal, akivel ezt az egészet anno megalapítottuk. És közben ott volt a harmadik veszély, a pénz hiánya, meg az, hogy ami jött, az is túl későn jött, ez pedig tervezhetetlenné tette a jövőnket. Nekem például lett volna most ősszel egy bemutatóm, ami elmaradt azért, mert az olvasópróba napján még nem tudtuk, hogy erre most nulla forint van, vagy hárommillió, mert öt hónapot csúsztak a pályázati kiderülések. Még Vidnyánszky Attilát is fölhívtam, hogy Attila, kérlek, segíts nekem ebben, mindjárt megszűnik a társulat, mert már több mint négy hónapja nem kaptunk pénzt.

R: És mit mondott?

FP: Hogy utánanéz, és visszahív. Azóta is hív… Az is nyomasztóvá vált, hogy csak rossz híreket tudtam hozni a társulatnak. Utólag kiderült, hogy én ezt érzékenyebben éltem meg, mint a társulat nagyobbik része, mert amikor én kimondtam, hogy nem bírom tovább, akkor ők rábeszéltek engem, hogy de, ezt még bírjuk tovább, ami nagyon katartikus pillanat volt, látni, hogy ennyire akarják ezek a srácok azt, hogy ez mindennek dacára menjen tovább. És akkor ősszel még pár hónapig játszóhelyet kerestem, sikertelenül. De a legfélelmetesebb mindeközben az volt, amikor eszembe jutott, hogy mindjárt itt a január, február, és valami évadtervet le kéne rakni jövőre. Úgy, hogy nem tudjuk, hol, nem tudjuk, miből. És először éreztem azt, hogy nem akarok új évadot tervezni.

R: Hogyan fogadta a társulat?

FP: Csak a saját benyomásaimat tudom elmondani. Minden színésznek van erről egy külön olvasata. Én egyszerűen tudtam, hogy már nem tudom tovább csinálni.

R: Legyen vége a színháznak?

petya4
Fotó: Kovács Milán

FP: Arra számítottam, hogy a bejelentésem ezzel fog járni, igen. De a színészek szerették volna, ha megy tovább, és Bence is. Úgyhogy több, mint valószínű, hogy tovább is fognak menni. Lemondtam az alapítvány kuratóriumi elnöki címéről, és átadtam a helyem Bencének. Annyit kértem, hogy ha mennek tovább, változtassák meg a társulat nevét. Könnyen lehet ezt úgy magyarázni, hogy én valamiféle egomán okokból ragaszkodom ahhoz, hogy ez a színház ne tartsa meg a k2 nevet. Végülis szép gesztus lenne a részemről, ha hagynám. És meg tudom érteni, ha a színészeknek voltak vagy vannak a mai napig is sérelmei az ügyben felém, mert egyszerűen nem értik azt, hogy én ezt miért léptem meg ilyen keményen. Eleinte én sem értettem, hogy lehet az, hogy a társulatból senki egy szóval sem firtatta Bence felelősségét ebben az egész történetben, mintha ő csak ártatlan áldozata lenne az én ultimátumomnak. Holott nemcsak az elszenvedője, hanem a legfőbb oka is volt. De aztán rájöttem, hogy nem a színészek a hibásak, hiszen ők nem láttak be a színfalak mögé. Ezzel pedig nekem van elszámolni valóm: túl későn kezdtem el transzparensen kommunikálni. Ettől függetlenül a döntésemnek érthető okai vannak. Ez a csapat kettőnk találmánya, és most az egyik azt mondta, legyen vége. Ez tény. Én fordított helyzetben el sem tudtam volna képzelni, hogy ezt a csapatot ugyanazon a néven viszem tovább, ha úgy alakul, hogy Bence száll ki. Ez a csapat, ha tovább megy, teljesen más lesz, mint eddig. Szörnyen érezném magam, ha bizonygatnom kéne, hogy miért gondolom ezt, hogy mennyi munkám van ebben a társulatban, úgyhogy nem teszem. Talán elég annyi, hogy az életem volt. És nem szeretném, ha továbbra is köthető lenne a személyemhez, ami a jövőben a csapattal történik. Meggyőződésem, hogy most bármennyire is fájdalmas és körülményes, hosszútávon mindenkinek jobb, ha az új formációt máshogy nevezzük, a k2 tizenkét éves történetét pedig méltóképp lezárjuk.

R: Elege van a színházcsinálásból?

FP: Nem, nem a színházcsinálásból van elegem, hanem ebből a független társulatvezetésből. Az utóbbi félévben többet foglalkoztam azzal, hogy kinek a telefonszámát tudom megszerezni, akinél esetleg lehet kopogtatni, mint azzal, hogy milyen darabot szeretnénk csinálni. Most írni szeretnék, meg rendezni. Kőszínházban, más független csapatoknál. Nagyon izgat a színházi nevelés, és szeretnék sorozatot is fejleszteni. Amellett, hogy fájdalmas az elválás a társulattól, és félelmetes kilépni a semmibe, egyben felszabadító is. Új kapuk nyílhatnak.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek