Georg Büchner – Závada Péter – Subicz Gábor: Leonce és Léna / Szegedi Nemzeti Színház
2022.02.14.

A Szegedi Nemzeti Színházban a Leonce és Lénát Závada Péter átiratában, Subicz Gábor zenéjével, Barnák László rendezésében láthatjuk, és bár az előadásban jobbnál jobb ötletek és alakítások sorjáznak, mégsem világos, hogy jutunk el a harsány komédiából az erőteljes fináléig. KISS LÓRÁNT KRITIKÁJA.

Büchner drámájában a cselekmény csak a felszín, ami fontos, az a rengeteg finom részlet: az eleve egymásnak szánt fiatalok szökése és sorsszerű szerelembe esése a legelterjedtebb értelmezés szerint a végzettel, és ezzel együtt a királyi akarattal szembeni ellenállás lehetetlenségét mutatja. Ugyanakkor a sok utalás a Hamletre és a Wertherre, valamint a két fiatal szerelmének elnagyolt ábrázolása mintha a romantikus hős paródiájává tenné Leonce-t, és egyáltalán, a romantika szerelmi eszményét figurázná ki. Az alapanyagban egyszerre van jelen a tragédia és a komédia lehetősége is, a rendezés tehát alapjaiban képes megváltoztatni a darab jelentését. 

A Szegedi Nemzeti Színházban ambiciózus feldolgozást láthatunk Závada Péter átiratában, Subicz Gábor zenéjével, Barnák László rendezésében, ami elsősorban a fiatal közönséget célozza. A produkcióban ugyanis nem csak a történet kapott új környezetet (például nem két birodalom, hanem egy gyorsétterem- és egy fitneszterem-lánc örököseit igyekeznek összeboronálni a szülők, akiknek alattvalók helyett alkalmazottaik vannak, stb.) és új, a Büchner-féle sorsértelmezéssel szakító befejezést, de a darab számos zenei betéttel is gazdagodott a raptől és a spoken wordtől a musicalen át egész az operáig, melyeket élő hangszeres kísérettel hallhatunk. Az alkotók újítani kívántak a zenével, valójában azonban a gyökerekhez nyúltak vissza: Závada spoken wordként előadott jambusai - melyek Büchner eredeti szövegén alapulnak, mégis mai, ám nagyon is lírai nyelven szólnak - a klasszikus színház világát idézik, a zenei, esetenként operába forduló betétek pedig a 18. század végi német színházi Singspiel hagyományokra hajaznak.


    Károlyi Krisztián és Szívós László az előadásban

Az előadás legnagyobb invenciója, hogy az egyes szereplőknek a prózai szöveg mellett megvan a maguk zenei nyelve is: Leonce és Valerio főleg rap-szerű spoken wordben monologizálnak és beszélgetnek egymással, de Leonce a szerelmével, előbb Rosettával, majd Lénával énekel is, főleg a szerelemről. A két szülő - mert ezúttal nem csak Leonce apját, de Léna anyját is megismerjük - operaáriákat énekel, amit a nyakatekert, líraiságától megfosztott szöveg tesz groteszkké. Lénának a legkomolyabb, leginkább fülbemászó dalok jutnak: mikor arról énekel, hogy milyen jó lenne megismernie saját magát, mielőtt hozzáadnák egy idegenhez, vagy a duettje Leonce-szal tipikus szerelmes dal, amiben két fiatal tapogatózik egymás irányába. Míg a nagyhatalmú szülőket nevetségessé teszik az operaáriák, a céltalanul és értelmetlenül fecsegő Leonce-nak és Valeriónak tartást, feszességet kölcsönöznek a jambusok, a Büchner által kissé mostohán kezelt szerelmi szálnak mélységet adnak a melodramatikus dalok. 

Ezen túl maga a rendezés mintha nem akarna egy konkrét elemre fókuszálni Büchner darabjából, hanem tovább halmozza az ötleteket, amelyek nagy részét csak felmutatja, de nem bontja ki a maga teljességében. Így például Varsányi Anna látványvilága önmagában rendkívül intenzív és izgalmas, azonban nem világos, pontosan mi célt szolgálnak az előző századforduló mutatványosi és cirkuszi viseleteit idéző csíkos, fekete-fehér és élénkpiros ruhadarabok, az elhagyott gyárépületet megidéző rozsdás székek és asztalok, sápadtra festett arcok, szedett-vedett bugyros szoknyák, valamint a fekete öltönyt, térd fölött elvágott nadrágot és zoknitartót viselő, keménykalapos alakok. Mintha egy biedermeier játékkészletet démonok szálltak volna meg, egyszerre nevetségesen harsány és rémisztően sötét a szín. 


    Jelenetkép

Ez a hangulat a játék pár elemében is visszaköszön, például amikor a Leonce által elhagyott Rosetta később részegen tántorog, vagy amikor egy fekete koporsó kúszik végig hátul Leonce és Léna házasságkötésénél: az erős képi elemek megragadják a figyelmünket, azonban mind mellékesnek, az előadás egészéhez képest feleslegesnek bizonyulnak. És ott van a ringlispílre emlékeztető, kétszintes, vadászkutyákkal és lovakkal díszített pavilon, oldalán két lépcsősorral, ahonnan a szülők intéznek kinyilatkoztatásokat. Ahogy az építmény elfordul, láthatjuk, hogy a hátulja kopott, omladozó: valami rohad a pompa alatt. Amikor az előadás legelején meglátjuk a hintalovon merengő Leonce-t, mellette a két, keménykalapos, rövidnadrágos, zoknitartós hivatalnokkal, nem tudunk másra gondolni, mint hogy itt a hatalom és az elit karikatúráját látjuk, egy paródiát.

A színészi alakítások is rendkívül változatosak, de itt is sok ötlet lóg a levegőben. Károlyi Krisztián jól viszi végig Leonce karakterének ívét a melankolikus hercegtől a felhők között lebegő szerelmesig, és közben azt is megmutatja, hogy az úrfi elsősorban nevetséges, elkényeztetett figura. Valerio bohóc, aki mindig a léha, gondtalan élet felé csábítja a herceget. A rendkívül excentrikus figurát Szívós László tökéletes porondmesteri eleganciával viszi színre. Leonce apja, Péter király Závadánál gyorsétteremlánc-tulajdonos bár méltóságteljes és elegáns, inkább megmosolyogtató, mint ijesztő figura. Réti Attila remekül vált teljesen határozott főnökből félszeg lúzerré, miközben elhisszük, hogy végig halálosan komolyan veszi önmagát és mások is őt. 


    Fekete Gizi, Gubik Petra és Vajda Júlia.
    A képek forrása: Szegedi Nemzeti Színház

A játék hangsúlyos eleme a humor, a karakterek nagy része harsány és nevetséges. Az előadás az utolsó jelenetben azonban meredek fordulatot vesz, és a könnyed, parodisztikus hangvétel után hirtelen komoly, politikai és morális kiállással zárul. Amit eddig komédiának hittünk, hirtelen forradalom lesz, a váratlan fordulatot azonban csak Léna karaktere bírja el: őt már az elejétől fogva az önállóság, a felelősség, az identitás és a szabadság kérdései foglalkoztatják, és az utolsó jelenetben fellázad a szülői akarat ellen. Gubik Petra pompásan egyensúlyoz a tudatos és a szerelmes nő között, a dalokban is remekel, és az előadás leghangsúlyosabb szereplőjévé teszi Lénát. Vajda Júlia Léna anyjának szerepében jól hozza a kemény szülőt: annak a tragikuma, ahogy ráparancsol Lénára, hogy ahhoz megy férjhez, akihez ő mondja, még a zene humorán is átüt.

Új elem továbbá, hogy Léna segítőtársa, Fekete Gizi Nevelőnője is mélyebb tartalmat kapott Büchner eredetijéhez képest: az ő világában nincsenek véletlenek, olyannyira racionális, hogy a természet szépségein merengő Léna mellett is csak az ár-érték arányban megfelelő szállás kiválasztásáról tud beszélni. Ezzel remekül ellenpontozza Leonce kísérőjét, a felelőtlen, élvhajhász Valeriót. Jó ötlet idealizmus és racionalizmus, romantika és rögvalóság szembeállítása, de az ellentétet a rendezés csak felmutatja, nem indul vele semerre. Hasonló ötlet még Rosetta szerepeltetése azután is, hogy Leonce szakít vele: bár egy szót sem szól, csak ott van a háttérben a kocsmában és a tömegben, Horák Renáta szuggesztív játékából érezni, hogy a Lénával való szerelem boldogságának árát ez a nő fizeti meg.

A szegedi Leonce és Léna összességében nagyon izgalmas újragondolás, amiben bőven elég kraft van ahhoz, hogy ne csak a fiatalok számára legyen tartalmas színházi élmény. A zene és a hozzá írt szöveg is telitalálat, a dalokat a darabtól függetlenül is hallgatnám a zenemegosztó platformokon. Talán ezekhez igazodva magának a drámának a nyelvét is lehetett volna kicsit korszerűsíteni, hogy a szereplők váltása a mai énekelt szövegről a régies prózai szövegre simább legyen. A sok ötlet láttán csak úgy kapkodjuk a fejünk, és bár a finálé rendkívül erőteljes, mégsem világos, hol ér össze a rengeteg, az értelmezésben megnyitott út.

Az előadás adatlapja a Szegedi Nemzeti Színház honlapján itt található.

Szerző: Kiss Lóránt