Kár, hogy rák / PanoDráma, Trafó, Szentendrei Teátrum
2022.01.24.

Lett volna itt egy előadás, egy másik, még 2020 őszén. Elfújta a covid valahányadik hulláma, így aztán a PanoDráma mégsem állt elő egy félig fiktív produkcióval. Hanem most, egy kicsit sem fiktívvel. Mert ez az ő terepe: a doku, a verbatim. CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA.

Ültem a zsöllyében – már ez sem igaz, a Trafóban nincs is zsöllye –, és azon gondolkodtam, hogy lélekben, vagyis az előadásnéző tekintetemmel hátra lépek néhányat. Úgy csinálok, mintha nem ismertem volna Lengyel Annát, akiről ez az előadás szól, és nem hallottam volna tőle magától – a telefonbeszélgetéseinkben – ezt a sok párbeszédet, ami a színpadon elhangzik. (Pompásan tudta újrajátszani mindegyiket, mi tagadás.)


Jelenet az előadásból

És akkor az van, hogy valakit – aki éppen nyakig el volt foglalva azzal, hogy élte a meglehetősen intenzív életét, színházat vezetett, produkciókat koordinált, nemzetközi eszmecseréket kezdeményezett, társadalmi-politikai ügyekben tiltakozást szervezett, és mondta-mondta a tutit – elütött egy rák nevű sebesvonat. És egyáltalán nem az történt vele, ami bármelyikünkkel történt volna: nem esett hanyatt, nem terült el a földön, nem maradt fekve.

Hanem megpördült, új irányba állt, és jottányit sem veszítve addigi sebességéből, belevetette magát az új útba. Hárs Anna dramaturg a közvetlen környezetében élőkkel, valamint az új úton felbukkanó új szereplőkkel készített interjúkból állította össze az előadás szövegét, híven a PanoDráma hagyományaihoz, még a beszédstílussal is megidézve a beszélőt. Az ő beszámolóikból rajzolódik ki egyrészt Anna figurája, másrészt ennek a négyéves útnak az állomásai.


Urbanovits Krisztina

Ami az előbbit, Anna figuráját illeti, annak legerősebb vonása nem is a szembefordulás a rákkal („a dög”, így nevezte), hanem ennek az új útnak megannyi hozadéka, amiket nyugodtan nevezhetünk pozitívnak. A szinte képtelen kíváncsiság, amellyel a betegségét kutatta-faggatta (nemcsak amerikai sorstársak facebook-csoportjában, hanem különféle egészségügyi társaságokban is); mindent tudni akart róla, és sokat tudott is. A hazai egészségügy különféle bugyrainak feltérképezése, amelyekről jót-rosszat szétszálazva színesen, mondhatni, színszerűen számolt be. Az új ismerősök, barátok, meg ez az új majdnem-szerelem, amelynek megrengethetetlen alapja a határtalan bizalom az orvos iránt, akit – láthattuk az előadásban – nemcsak meghat, de meg is ráz ez a rajongás. A természetesség, a lazaság, a könnyedség, amellyel a kopaszságot viselte; a vállvonás, amellyel egy újabb kanyart, és a lelkesedés, igen, a lelkesedés, amellyel egy újabb műtétet vett tudomásul. Ezen az új úton elszántan menetelt, és nem küldetésének, hanem lehetőségének – és ezáltal kötelességének – érezte, hogy minél szélesebb körben beszéljen a rákról, az ő saját rákjáról, a betegség fázisairól, és leginkább arról, hogy minderről nyíltan kell beszélni. De nem is, mert legesleginkább arról, hogy az embernek minden körülmények között ki kell állni, szót kell emelni magáért. Persze, egy-egy rossz fordulat – és hát volt bőven – le tudta törni, föl tudta mérgesíteni, de azonnal a megoldást, a továbblépést, a túljutás módozatait kereste, és földobva-fölpörögve közölte, ha megtalálta. És megtalálta.


Váradi Gergely, Dobra Mara és Dankó István. Forrás: trafo.hu.
Fotó: Simon Iringó.

Ami az út állomásait illeti, ott az Annát megidéző alakok is főszereplők. Akik – bár többnyire közeli hozzátartozói, mégis – szinte döbbenettel, elképedéssel nézik, ahogy hol praktikus-pragmatikus, hol túlfűtött-emocionális szerettük mintegy kívülről látva önmagát és a folyamatot, eléjük és a nyilvánosság elé tárja tapasztalatait. Talán ez sarkallja őket is nyíltságra, az emlékek „szűrő nélküli” elmesélésére – amelyből nem kevés mosolyogtató, olykor nevettető pillanat fakad.

Mert hát Anna, a Kár, hogy rák Annája ezen az új úton sem veszítette el a régit: úgy elcipelte rajongott sebészorvosát, Joe-t és a feleségét különféle „Pintérbélákra”, mint a vihar – nyilván szó szerint, mint a vihar. Nem tudom, hány „Pintérbéla” kellett ahhoz, hogy észrevegye: az újdonsült barátok nem nagy vevők ezekre a produkciókra, de lefogadom, eltökélte, hogy „vevőt” farag belőlük...

Apropó, faragás. Az a faragott angyal az utolsó karácsonyra – ha másból nem, ebből az előadásból szerintem mindenkinek világos, hogy Anna tudta, hogy utolsó ez a karácsony –, az nagyon szép. Ahogy az is, hogy visszakerült az adományozóhoz, mert immár nekik is Annát idézi.

És ha megmaradok a "nem ismerem Annát"-tekintetemnél, akkor az előadásban megképződik egy alak, aki nem úgy hagyta itt ezt a világot, ahogy találta. Mégpedig szó szerint. A színészek rutinos „verbatimosok”, és az újak is jól illeszkednek: Bartsch Kata, Dankó István, Dobra Mara, Szamosi Zsófia, Urbanovits Krisztina, Váradi Gergely. Jó, hogy Ördög Tamás beugrott Anna helyett rendezőnek. Lett higgadtság a színpadon, olykor tépelődő, emlékező idézés – hogy annál nagyobb erővel csapjon le a befejezés: egy intenzív, csapkodó-csapódó, fölhabzó indulatokkal egyenest az égre kiáltó tánc, Hód Adrienn koreográfiája és az ő táncosai; és elég sokáig tart ahhoz, hogy rájöjjünk, ez már nem a megidézett Anna, hanem mi vagyunk, mi, akik pont ezt gondoljuk erről az egész történetről.

Az előadás adatlapja a Trafó honlapján itt található.

Szerző: Csáki Judit